Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-07 / 32. szám
M-agyar híradó J.Q, oldal. MAGYAR VIDÉK Ha jó az idő, ha a gabona érett - aratunk SIMONFA, Somogy megye, julius hó.... Ki tudja, hol van Simonfa? Eddig én se tudtam, meg kellett keresnem a térképen. Olyan pici pont, hogy alig lehet megtalálni. A Zselic völgyében fekszik, ott ahol a folyócska beleömlik a Kapósba. Ez a kicsi falu most mégis híressé vált: idén az országban először itt kezdtek aratni. Oyan a falum mintha aludna. Mintha bevackolódott volna a somogyi dombok közé az árnyékba, mintha hátat fordított volna az egész világnak, még a saját hírnevének is. Ablakszemei csukva, s hiába fülelek, még darázsdiinnyögést se hallok. Azt hittem, nagy nyüzsgést találok, a főutcán traktorok dübörögnek majd. A tsz-irodán is olyan nagy csend, hogy percekig azt hiszem, innen is mindenki elment szabadságra. De nem, az adminisztrátorlánykák kávét főznek, és mellesleg csattogtatják a számológépet. A főkönyvelő, Pap Tibor valami kimutatáson matat. A bemutatkozás után nagyjából ilyesféle párbeszéd zajlik le köztünk: — Hát maguk is idetaláltak? Mintha az újságírók itt adnának egymásnak rendevut... — Ha már olyan híresek lettek... — Híresek, az már igaz. Azt írták a lapok, hogy mi kezdtünk el az országban először aratni. Zselic völgye eddig a békák paradicsoma volt, most pedig elvezetik róla a vizet földalatti műanyag csöveken, a környékén rendezik a bekötőutakat; a munkát a múlt évben kezdték meg, s idén már 40-50 holdat be tudtak vetni kukoricával. — Fennállásunk óta ez a legnagyobb vállalkozásunk, több mint négymilliós beruházás — mondja az elnök. — Érthető, hogy most ez tart izgalomban. — Nem az aratás? , — Ami az aratást illeti, mit mondjak? Négy kombájnunk rendben dolgozik, az első négy napon betakarítottunk több mint tiz vagon őszi árpát, holdanként 16-18 mázsát, kettővel, néhol néggyel is többet, mint amennyire számítottunk. Meg vagyunk elégedve. A Zselicvölgye tsz nőbizottságának elnöke s egyben a szövetkezet vezetőségének tagja, Kiss Nándorné visszaemlékezik a régi aratásokra. Erőltetnie kell a memóriáját, hogy fel tudja sorolni ki mindenki volt tagja a „bandának”, pedig tiz éve sincs, hogy még kézzel arattak, s az asszonyok szedték a markot, könnyebb? — Nem kell napkeltétől napnyugtáig a tűző napon hajladozni, az biztos. — Ma szabadnapos? — kérdem. —Dehogyis, csak hazaugrottam valamiért. Megyek is már, három — fél négyre vissza kell érnem. Fél hét-hétig dolgozom. — Az estéik hogyan telnek? — Úgy mint máskor. Vacsorázunk, tévézünk, beszélgetünk. Csak kicsit korábban fekszünk, az uram traktoros, korábban kezd és később végez, mint egyébkor. Én is ebből tudom, Ha jó az idő aratunk”.... rakták a kévéket, kiszolgálták cséplésnél az ’’etetőket”. Délidőben beszélgetünk az üvegezett, függönyökkel elsötétített, hűs verandán. — Most mit csinálnak az asszonyok? — kérdem. — Mit is? — tűnődik. — Ha a brigádombeliekre gondolok, no várjon csak, a legtöbben már nyugdíjasok. Nevelgetik az unokáikat. Nyugdíjas a Bakainé, a Wéberné. Kis Jónás Jánosné, a volt brigádvezetőm felesége... Én még dolgozom, az állattenyésztésben. Négyen vagy öten elvégezték a szakmunkás iskolát, Simon Györgynéből, meg Horváth Nándornéból állatgondozó lett, Hegedűsnéből tejkezelő, csarnokos. De ne gondolja ám, hogy ma olyan könnyen élünk! Az istállóink elég kezdetlegesek, nem tudtunk még gépesíteni. Nem is lehet, mig ilyen szétszórtan vannak az állataink. Itt a Zselic völgyében három tsz egyesült, s most még mindegyiknek megvan a saját boijunevelője, növendékistállója, szanaszét, ahány, annyifelé... —Panaszkodik? — Nem éppen. De azért nem könnyű trágyát viliázni, kézzel fejni. — De az aratásnál csak hogy aratás van. — No, elég izgalmas az aratás?? — csipkelődik az elnök, amikor visszatérünk az irodába. Nem veszem a szivemre, már látom, ilyen a stílusa. — Agyondolgozzák magukat a szegény asszonyok? — intek, hogy nem. Hirtelen komolyra vált: —Azért van itt munka meg izgalom is éppen elég. Hogy előbb a nőkről szóljak, dolgoznak ők most is derekasan. Ha egy ilyen szép nyári napon végigjárná a portákat, egyetlenegy asszo.nyt se találna otthon. Fenn kapálnak a szőlőkben. Nehéz munka az is. A különbség csak, az hogy régebben az aratásból is kivették a részüket, meg a szőlőskertjüket is megművelték... — Az izgalmaink meg merőben mások, mint akárcsak egy-két évvel ezelőtt. Ma már nem lebeg a fejünk felett Damoklész kardjaként a mérleghiány, a szanálás réme... 1974 januáijában egyesültünk a zselickislaki Egyetéstéssel, s ez már a második lépés volt a zselicvölgyi szövetkezetek koncentrációja történetében. Korábban a kislakiak csatlakoztak a zselicszentpáliakhoz. Mindegyik lépés segített valamicskét a boldogulásban. 1961-ben a nulláról indultunk, nem volt még egy árva traktorunk sem. Az első erőgégépet a szentpáliak vásárolták. Ma négy kombájnunk arat, a vagyonunk másfél millióra tehető, évente 6-800 ezer forinttal gyarapszunk, a tagjainknak 96, az alkalmazottainknak 116 forintot tudunk fizetni munkanaponként. Ez nem sok, de figyelembe kell venni, hogy a mi szövetkezetünket még hivatalosan is a kedvezőtlen adottságú tsz-ek közé sorolják. "— Volt egy kukoricatáblánk, harminc hold, valami miatt kimaradt a maga idejében. Egy szép, tavasziasan meleg januári napon azt mondtam, most vagy soha, le kell törni a kukoricát, mégpedig mielőbb, mert különben végképp elveszett. A három faluból hetvenkét asszony állt munkába, s már ez is nagy csoda volt. A szegénység, tudja, befeléfordulóvá teszi az embereket, ki-ki csak a saját közvetlen érdekét látja, azért küzd körömszakadtáig. Addig a januári napig nem volt példa rá, hogy az asszonyok hajlandók lettek volna a másik falu határába átmenni dolgozni. Miután letörték a kukoricát, s énrám vártak, hogy megköszönjem a fáradozásukat, s megünnepeljem velük a betakarítás utolsó mozzanatát, bizony úgy telepedtek, le, külön-külön három bokorban, majdhogynem egymásnak háttal ahogyan addig is, valahányszor a kényszerűség összehozta őket. Hozattam néhány láda sört, szétosztottam, azután azt mondtam: ”No asszonyok, nem koccintok addig senkivel sem, amíg egymás mellé nem ülnek, egy bokorba, s el nem mondják együtt azt a nótát, amit én kezdek.” Óvatosan összébbhuzódtak. Mit mondjak? Mire a sör meg a nótázás végére értünk, megtört a jég. Meggyőződésem, hogy a boldogulásunk most már csak azon múlik, hogyan kötődik a tagság a közösséghez. Azt hiszem, egyenesben vagyunk. Zsigmond Mária LOVASJÁTÉKOK NAGYVÁZSONY, Veszprém megye — A nagyvázsonyi történelmi lovasjátékokra a balatoni nyári főidény kiemelkedő eseményére a Dunántúl több lovasiskolájában mintegy száz kitűnő lovas vett részt. Korabeli kosztümökben, előképekben elevenítették meg a vár történelmi eseményeit. A kosztümös szereplők bemutatták a vár legendás hírű kapitánya, Kinizsi Pál korát, felelevenítik a végvári harcok emlékeit, a Nagyvázsony közelében lezajlott ütközet eseményeit. A történelmi képsort az 1848-1849-es szabadságharc huszárjainak korát idéző kosztümös karusszel fejezte be. A történelmi játékok előtt és a jelenetek szüneteiben solymász- és parádés fogatbemutató, idomított kutyákkal végrehajtott ügyességi verseny kinált látványosságot a közönségnek. Hívják a Bicskeieket BICSKE, Fejér megye — Bicskét, ezt a majdnem városnyivá növekedett Fejér megyei nagyközséget erős szálak kötik a fővároshoz: 2800 bicskei munkás jár el dolgozni naponta, jórészt fővárosi gyárakba, üzemekbe, s tér haza esténként a sáros utcákba. Bicske, ennek a 2800 bejárónak a szemszögéből nézve — alvóközség. Településfejlesztésért, megszületett Bicskén a jelszó: Bicske legyen a bicskeieké! Takács László, a nagyköségi tanács elnöke nem csinált titkot belőle: ezzel a jelszóval a budapesti üzemekbe bejáró 2800 bicskei munkáshoz is szándékoznak szólni. Nem könnű hozzájuk utat találni efféle kívánsággal. Hajnalban indulnak, este érkeznek. Társadalmi munkára hajnal előtt, és sötétedés után ki is hívogatná őket? Az ő társadalmi munkájukat — gyárban vagy gyárkapun kívül — nem Bicskéért, nem Bicskén végzik. Pedig: ott laknak. A bicskei utcákon járnak, a bicskei óvodába, iskolába járatják gyermeküket, a bicskei boltokban vásárolnak. A nagyközség erősen készül Pestre. ” Rokon látogatóba’ ’. Az a tervük, hogy sorra járják a bicskei -bejárókat foglakoztató nagyüzemeket, s ott, a munkahelyen hívják gyűlésre a bicskeieket. Felszólítják őket, ők is tegyenek erejük szerint a lakóhelyért. Nem annyira a bicskei bejárókat kell meggyőzni a bicskeiek igazáról, hanem inkább az üzemi vezetőkkel kell győzködni: adjanak lehetőséget a bicskei munkások számára az otthoni társadalmi munkaakciókhoz.
