Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-03-13 / 11. szám
14. oldal A REGI ES A MA! MŰVÉSZET Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÄR ILONA Dohnányiné Zachar Ilona Általánosan elterjedt vélemény, hogy a művészet Isten adománya. Tőle származik, ennek következtében a Mindenhatót szolgálja és Rajta keresztül az emberiséget. Tíz évi házasságban éltem Dohnányi Ernővel, a világ nagy alkotó művészével és igy volt alkalmam megfigyelni, amint szerzeményein dolgozott. Dohnányi szentül hitt az ihletben. Meg volt róla győződve, hogy egy alkotó művész sohasem érhet el sikert, ha ihlet nélkül dolgozik. Ezért voltak hetek, hónapok, amikor hozzá se nyúlt a kottapapirhoz, bármenynyire igyekeztek is rábeszélni, hogy valamilyen művet alkosson. Ettől az elvétől akkor sem tért el, ha valamilyen nagy összeggel óhajtották honorálni, amire pedig égető szükségünk lett volna, mert azt mondta, most nem érez hajlandóságot az alkotásra és ily pillanatokban csak középszerű mű kerülne ki tolla alól. Viszont, amikor indíttatva érezte magát, nemcsak nappalokat, de egész éjszakákat töltött komponálással és nem lehetett őt Íróasztalától elválasztani. Mégha kinnt sétált vagy étkezett is, állandóan szerzeménye volt az emlékezetében. Dohnányi meggyőződése volt, hogy egy művész alkotását Isten befolyásolja, ha hozzáfordul Segítségért. Kodály Zoltán legkeserűbb éveiben, amikor politikai üldöztetésnek volt kitéve, alkotta élete legnagyobb munkáját a Psalmus Hungaricust, mely annyi embert inspirált. Az alkotó sokszor látnoki erővel bir és mintegy a jövőbe néz. Petőfi pontosan megjövendölte, hogyan fog meghalni. „Ott essem el én a harc mezején,” irta, majd azt is megjósolta, hogy futó paripák fognak holt tetemén átszáguldani és majd egy tömegsírba hányják azokkal, kik a Szent Szabadságért haltak meg. Pedig, amikor ezt a versét költötte, a magyarság telve volt reménységgel, győzelembe vetett hitével és maga Petőfi inkább optimista volt mint pesszimista. A „Szeptember végén” című versében megírja, hogy felesége egykoron hűtlen lesz hozzá, pedig akkor töltötték együtt legboldogabb éveiket mint egészen fiatal házasok. ,,Ha eldobod egykor az özvegyi fágyolt,” hja „Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a sin világból, Az éj közepén s oda leviszem azt, Letörölni véle könnyűimet érted, Ki könnyedén elfeledéd hívedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged. Még akkor is, ott is örökre szeret!” Nagyszabású, megrázó filmet készítettek Michelangelo életéről, ahol a filmtörténet Írója elénk tárja, mit szenved a nagy művész, mialatt halhatatlan világraszóló alkotását, a hatalmas kápolna mennyezetének HETI NAPTAR MÁRCIUS (KOS HAVA) 17 — Hétfő: Gertrud 18 — Kedd: Sándor, Ede 19 — Szerda: József 20 —■ Csütörtök: Hubert 21 — Péntek: Benedek 22 — Szombat: Oktavián 23 — Vasárnap: Ottó festményeit elkészíti. Többször abbahagyja munkáját. mert úgy érzi, mint szobrász nem tud megfelelni ezeknek a festményeknek és középszerűt nem akar alkotni, de ilyenkor a pápa erővel kényszeríti rá, hogy tovább dolgozzon, még bántalmazza is, megveretve őt szolgáival. Viszont, amikor a mű elkészül a pápa megtekinti a mennyezetet, mély megindulással mondja, hogy ő sohase volt képes annyit tenni a Mindenhatóért, mint Michelangelo, a művész, ezzel a művével. „Isten befolyásolt,” mondja Michelangelo egyszerűen. Erre a pápa kijelenti, hogyha újra kezdhetné életét, művészi pályát választana, mert egy alkotóhoz annyival inkább tud szólni az Ur és az annyival több lelket tud megihletni alkotásával, mint ő egész élete munkásságával. Mindez azonban a múltra vonatkozik. A mai mű-Az ember, aki a jövőbe látott (Folyt, a 10. oldalról) húzod az igát? Sovány élelmet s helyet az istállóban?” S mindez igy igaz, az állatok átveszik a farmot és sorsuk itányitását, a szabadság és függetlenség szédítő mámorában élnek, megszületik a nagy jelszó: „Minden állat egyenlő!” Soha többé ember nem kerekedhet fölébiik! A nagy boldogság azonban rövidéletű. Major kimúlik, a Napóleon nevű sertés veszi át a vezetést és a többi sertés a nagy pozíciókat. A megvál. tozott helyzetet igy hja le Orwell: „Napóleonról sohsem szabadott egyszerűen úgy szólni, hogy „Napoleon”. Az dukált neki, hogy „Vezetőnk, Napoleon elvtárs!” És sertések mindenféle címeket találtak ki számára, mint például hogy „Minden állatok atyja”, „Az emberiség réme”, „A birkanyáj védelmezője”, „Kicsi Kacsák Nagy Barátja” s más ilyesmi.” Nem tart soká, amig Napoleon elűzi nagy ellenlábasát, Hólabdát, mint a forradalom elárulóját, műperek következnek, kivégzések, mind több munka, mind kevesebb eleség, mind nagyobb terror. Mig egy napon... „Benjamin, a ló, álmélkodva betűzte ki az istálló falára Írott jelszót, amely nagy átalakuláson ment keresztül. A hajdani szöveg most más igy szólt: Minden állat egyenlő, de bizonyos állatok egyenlőbbek, mint a többi!” Elvégeztetett. A farm állatai a sertések uralma, Napoleon kegyetlen diktatúrája alatt szivettépőn szomorú sorsra jutottak. Elárult eszméknek, álmokból illúziókból való kifosztottságnak, a kegyetlen, körmönfont sztálini diktatúrának zseniális ábrázolása az Allatfarm. Műfaját igy jelzi Orwell: tündérmese. 1944 februárban fejezte be. A mű azonban 1945 augusztusáig nem jelent meg — négy kiadó hőkölt vissza merészségétől, mig végül a Seeker and Warburg-cég elfogadta. Orwell szeme előtt azonban akkor már egy távolabbi kornak láthatáron túli riasztó körvonalai bontakoztak, 1984 víziója, a három részre osztott világé, amelynek egyik részén, Óceániában a „Párt” uralkodik, ahol Big Brother, a „Nagy Fivér” mindent lát, a Gondolatrendőrség mindent hall s ahol a láthatatlan forrásból érkező Hang igy írja le a jövőt: „Ha képet akarsz a jövőről — képzelj magad elé egy csizmát, amint Jjitapos egy emberi arcra. Rátapos vészek nagy része elfordult Istentől és inkább a Sátánhoz fordul segítségért. A mai művészet nem emeli fel a lelket, de eltorzítja, letaszítja, felkavaija. A Rock and Roll zenéjének semmi köze sincs Istenhez. De alkotói nem is igyekeznek Hozzá fordulni ihletért. Nekik meg van a maguk célja, a pénzkeresés. Pedig az igazi művész nem honoráriumért alkot. Mint Geothe mondja költeményében a vándorénekesről, az visszautasítja az aranyláncot, melyet a király vet neki és kijelenti, hogy ő úgy énekel, akár a madár, ki a gallyakban lakik, a dal, mely ajkán fakad, magában véve jutalom, mely gazdagon kárpótolja. Amikor a „Jesus Christ Superstar” című torz-opera létrejött, két alkotója vajmi keveset törődött azzal, mit szól majd Isten ehhez az alkotáshoz. Nem is hittek Istenben, sem az Ur Jézus isteni mivoltában, akit egyszerű emberként állítottak be, méghozzá az emberiség durva rétegéből. A múltban a művészet arra törekedett, hogy felemeljen, nemesítsen, Istenhez vezessen, a lelket megnyugtassa, begyógyítsa azokat a sebeket, melyeket az élet ütött. A mai művészet, úgy festőket, mint költőket, írókat, és zenészeket beleértve arra törekszik, hogy lesújtson, hogy a realitás hangoztatásával a bűnt, szexet, lázadozást, pornográfiát dicsőítse, hogy inkább felrázza az emberi lelket és nyugtalanságot szítson, amit aztán az alkohol, dope, szex van hivatva megnyugtatni. _______________________ — örökre. És ezt jól jegyezd meg: örökre! Az eretnek, a társadalom ellensége mindig ott lesz, úgyhogy le lehet győzni, meg lehet alázni újra meg újra. Mindaz, amin átestél eddig, amióta a kezünkbe kerültél, mindaz folytatódik s még rosszabb követi. A kémkedés, az árulások, letartóztatások, kínzások, kivégzések, eltűnések nem érnek véget sohasem. Ugyanolyan mértékben lesz a terror, mint a diadal világa. Minél hatalmasabb lesz a párt, annál inkább veszti türelmét, minél gyöngébb az ellenzék, annál erősebb a zsarnokság. Az eretnekek örökké élnek. Minden napnak I minden percében vereséget szenvednek, lejáratják őket, kinevetik, leköpik s mégis mindig mindezt túlélik. A dráma, amit lejátszottam veled hét esztendőn keresztül, lejátszódik újra meg újra, nemzedékről nemzedékre, mert mindig itt lesznek, kiszolgáltatottan, az eretnekek, sikoltozva a fájdalomtól, összetörtén, megvetve s a végén mindig bűnbánón, megmentve önmaguktól és a saját elhatározásukból csúszva mászva lábaink előtt. Ez tehát az a világ, amelyet mi készítünk, Winston. Világ, amelyben győzelmet győzelem követ, diadalt diadal, véget nem érő nyomás, nyomás, nyomás az idegerőn. Látom kezded megérteni, hogy milyen lesz. De végül sokkal többet teszel érte, mint hogy megérted. Elfogadod. Köszöntöd. Részévé válsz!” George Orwell, az iró, aki öt esztendőn át vállalta London és Párizs elesettjeinek, a nagy metropolisok mostohagyermekeinek sorsát, hogy közöttük élve az igazat írhassa róluk, Orwell, aki a spanyol polgárháború véres kavargásában, Barcelona utcai harcaiban ismerte meg a kommunista komisszárt, aki Katalóniában is Moszkváért lobbantotta lángra a parazsat — haláltmegvetőn járta végig felfedező útjait. A név, amelyet választott magának: Orwell — egy folyó neve Suffolk-ban. Egyszer valaki megkérdezte tőle: nem gondol-e arra, hogy törvényesen is Orwellra változtassa nevét? — De igen — válaszolta lassan — gondoltam, de ha megtettem volna, akkor természetesen, más néven kellett volna Írnom... A Sutton Courtenay-i templom kis kertjében Eric Arthur Blair huszonöt esztendeje nyugszik. Negyvenhétéves korában halt meg. Abban a tudatban, hogy a munkát, amelyet Blair kezdett s amelyért élt, Orwell folytatja. Blair letehette terhét, Orwell felelőssége azonban rendkívüli és tennivalója tömérdek. Hogy soha meg ne valósuljon a látomás: 1984 rémképe, az emberi arcra, taposó psizmav - . ,<,n • .. • u rjvjflpjp; >4 ifOívVíy^ KvÁte «f ő iíj>alodvJ p iulí m t/tshfy
