Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-03-13 / 11. szám
15. oldal BÖRTÖNNAPLÓ AZ ELKÉSETT REKVIEM Besztercebánya, Szlovákia Gőzölgő kávé mellett ülünk a Szlovákiai Nemzeti Felkelés múzeumában. A nap még magasan jár, de az archívumban ünnepélyes félhomály van. Jegyzeteim fölé hajolok és lapozok egy testes könyvet. Börtönnapló. Sok száz oldalas, minden egyes oldal egy-egy emberi sors. Golema Márta, a muzeum egyik vezetője fellapozza az 1241. oldalt. Elém helyezi és zsebkendőt szőrit szeméhez. Cigarettafüst úszik kéken a szobában. Nem merek a kávéhoz nyúlni, félek, hogy mozdulatommal megzavarom a csendet. A vaskos könyv 1241. oldala kiterítve vall: „NÉV: REMETE LÁSZLÓ. Született: 1910 okt. 27. Sopron. Lakhely: Jolva. Börtönbe kerülésének napja: 1944. dec. 27. Börtönből kibocsátás napja: 1945 január 9.” A többi rovat üres. Ennyit Írtak csak egy emberről, s e néhány adat szemembe ordítja a durva valóságot. Golema Márta eltűnik, s kis idő múlva fényképekkel tér vissza. — Tessék, — mondja. Megborzadok. Vergilius érezhette magát igy az infernóban. Naiv gyermekrajz áll előttem Kinagyítva annyira, hogy még a ceruzavonások is kivehetők. Golema asszony magyaráz: „Mi is csak később tudtuk rekonstruálni a borzalmakat. Nemeckán volt egy mészégető. Közvetlenül az erdő szélén. A mészégető mögött meredek part húzódott. A mészégető öblös krátere éppen a part magasságáig ért. Úgy, ahogy a rajzon látja. Ma is ott áll a helyén, ellenőrizheti. A rajzot egy gyermek készítette, aki titokban megleste a kivégzéseket. Látja, a szakadékról a kéményre padlókat fektettek. Erre terelték, innen, — mutatja a partot, — az áldozatokat. Amikor a kohó széléhez értek, hátulról lelőtték őket. Az áldozatok egyenesen a katlanba zuhantak. Naponta 50-80 személyt pusztítottak igy el. A mészégető volt a krematórium. Remete Lászlót is igy végezték ki.” Bennem feltámadt a kételkedés. Azért fáradtam annyit, hogy bizonyos legyek. Fel kell derítenem az igazságot. Keresem az eltűnt kollegát 30 év után. Hátha mégsem igy záródott szomorú élete?! MENJÜNK VISSZA JOLSVÄRA! 1944 december 20-án, az utolsó ádvent szerdai istentiszteletről hurcolták el. Félelmetes napok következtek ezután. Remetéről tudták a Gestapósok, hogy partizán összeköttetései vannak. Vallatták, kínozták. Nyilván keresték a szálakat. A fiatalok gyorsan eltüntették a fegyvereket, égették, rejtegették igazolványaikat. A falu leste, mi történik papjával. Senki nem tudott semmi bizonyosat. Megfordult fejükben, hogy kiszabadítják. Ez azonban a lehetetlenséggel volt határos. A Koburg-kastély olyan börtön, amelybe bejutni lehetett, de ki nem. Néhány nap múlva összeterelték a férfi lakosságot. Be a kastélyudvarba. A falak mögött ott lihegett a megkínzott evangélikus pap. Kérdések, vezényszavak pattogtak. Gyilkos tekintetek szegeződtek az egyszerű emberekre. Közöttük ott voltak a beszervezettek is. Aztán sorba állították őket és elindították Besztercebánya és az ismeretlen jövő felé. És ekkor egy fekete autó gördült ki a kastély udvaráról. Gestapósok között ült Remete László. Ezt látta Olexa asszony, s később többen a csoportból, amint a fagyos országúton mentek. Innen azután nyoma veszett. De Besztercebányán, az árulkodó börtönnaplóból újra elénk bukkant. Igaz, csak rövid, éppen egy Miatyánknyi időre. Ez a börtön sok ellenállót, partizánt és megbízhatatlant zárt magába. Ezrekre ment számuk. Októbertől, amikor a nagy offenziva elindult; nem győzte nyelni a rabokat. És ekkor kezdődött az ismert és hírhedt módszer bevezetése: megsemmisíteni a rabokat. Kezdetben hatalmas gödröket ásattak velük és a gödör szélén lőtték halomra őket. A tömegsírokat a háború után feltárták. Százával kerültek elő az áldozatok csontjai. De mi lett a többivel? És most térjünk ismét vissza a mészégetőhöz, ehhez a primitiv krematóriumhoz! Amint a tél beállt, s csonttá fagyott a talaj, már nem vesződtek tömegsírok ásatásával. Valamelyik hóhér agyában megszületett az ördögi gondolat: el kell égetni az áldozatokat. S 1 valóban, a napló tanúsága szerint a tél folyamán ke- 1 vesebb a napi halottak száma. Csak annyi, amennyit a krematórium, a felfűtött kemence el tudott emészteni. „Csak” 50-80 fő. Ók egyszerűen hiányoztak a tömegsírokból. JANUÁR 9-ÉN, LILA DÁTUMBÉLYEGZÖ, és egy piros ceruzajelzés, „kipipálás” törölte Remetét jazélők sorából. Ezen a január 9-én 70 emberrel együtt Imént végig az erdőszéli töltésen a padlóig. Ki tudja • . íanyadiknak bukott az izzó lávába, s vált fekete füstté örékeny testé? Az igazság lesújtó. Elveszett. Mártír lett. S maradtak a gyér emlékek, az özvegy és négy árva gyermeki Jolsva sirt. S mi harminc év után, mint elkésett rek-„ víemet rójuk róla e sorokat. (Ha valakit érdekel e mártírhalált szenvedett lelkész sorsa, bővebben olvashat róla a Lelkipásztor 1975 januári számában.) A szemtanuk, az élők kegyelettel emlékeztek rá. Ök életben maradtak a szörnyű idők ellenére. Életben ntaradtak tanítványai: dr. Nadrászky Károly pozsonyi professzor, Török György trnaveci lelkész és felesége, Olexa László kassai tisztviselő, Golema Márta besztercebányai múzeumi tisztviselő és sokan mások. Remete nem vallott. Sem Jolsván, sem Besztercebányán, ahol valószínűleg ki sem hallgatták. .Mártírja lett az ügynek. És halála megpecsételte a két nép, magyar és szlovák nép testvériségét, áldozata valamelyest jóvátett abból a bűnből, amelyet a nép árulói követtek el akkor, amikor szövetségre léptek a nácikkal. HARMINC ÉV UTÁN. amikor azt keressük, kik voltak a sötét, gonosz időkben a nép és a nemzet igaz ügyének képviselői, kereső tekintetünk előtt felelevenedik egy alacsony, törékeny külsejű evangélikus lelkész alakja, aki merte szeretni az ifjúságot, az egyszerű munkásemberek gyermekeit, aki szinte prófétikus lélekkel látta a félelmetes jövőt,, aki keresztbe merte tenni lábát az embertelenségnek, a gonoszság erőinek. Ez az evangélikus lelkész, aki nem született forradalmárnak, hősnek, ellenállónak, mégis „Nem"-et mert kiáltani a háborúnak, az elhurcolásnak, az embertelenségnek s a maga helyén élete feláldozásával ellenált. Sorsa beteljesedett. Évekkel később megtalálták a börtönnaplót és napvilágra került a többi áldozattal együtt az ő neve is. Ne tévesszen meg bennünket a hamis bejegyzés: „zsidó, munkás”. Aki ezeket a sorokat irta, nem törődött azzal, hogy ez az evangélikus lelkész milyen „mult”tal került néhány napra a nyirkos börtöncellába. Nem törődött azzal, hogy istentisztelet után került hóhérai kezébe. Nem törődött vallatásával, kínzásával. Ö csak egy megkínzott embert vett át az összeomlás előtti napokban. Az ő feladata csupán az volt, hogy hevenyészve beírjon valamit az üres rovatokba. A ..letartóztatásának, bűncselekményének oka” rovat pl. üresen maradt. íme, milyen kapkodva töltötték ki a rovatokat! De mit is Írhattak volna okául? Azt legfeljebb amit, a történelem s az utókor Remetével és a sok tízezer Remetével kapcsolatban igazságul tudott be: azt. hogy mártiija volt az igaz ügynek. NEMACKÄN MOST EMLÉKMŰ ÁLL a mészégető mellett. Virágok díszítik. Az utókor néhány szál virággal áldoz a megkínzott, meggyötört, végül elpusztítottak emlékének. S e néhány sor virág helyett áldozni akar Remete emlékének, aki fiatal életét dobta oda áldozatul tanítványaiért s egy egyszerű kis bányászvároskáért. Dr. Rédey Pál MÁRCIUS IDUSÁN (Folyt, a 8. oldalról) céljait szolgáló tudás felszabadítja az ember erőit a mind értékesebb tevékenységek végzésére, de életünkhöz elválaszthatatlanul szükséges az emberi lelkek fénye, melege, életet megvidámitó és tápláló ereje. Petőfi 1848-ban nem láthatta még olyan világosan, mint ahogy mi látjuk: az ember pere a természettel az ember javára eldüntöttnek tekinthető. Folyik azonban a nagy per másik döntően fontos része: hogyan válhatunk személyekből személyiségekké, azaz hogyan nőhetnénk hozzá emberségben ahhoz a ragyogó perspektívához, amelynek megvalósulását immár semmi más nem teheti kétségessé, csak — éppen az ember. Petőfi szavaival: hogyan lehetünk fénnyé, melegségé, életerővé ott, ahol élünk. Hogyan lehetünk a „hétköznapok forradalmában” eredményeket felmutató munkások. Bibliánk nyelvén: hogyan felelhetünk meg az emberség legmagasabb mércéjének, a humanitásnak, a szeretetnek. Március 15-én. az akkori viszonyok közepette, bebizonyosodott, hogy az emberség és élet megteremtésének igénye a legforradalmibb tett. Éljük ezt meg itt és most. Külső körülményeink kedvezőbbek. mint voltak 1848-ban. De emberségben, szeretetben mindnyájunknak sokat kell még növekednünk. IGAZ TÖRTÉNETEK NEVES ERDÉLYI EMBEREKRŐL (Folyt, a 13. oldalról) elintéznie, egy üveg borral kereste fel a cipészt. Az öreg éppen egy eugos cipő kiszabásán fáradozott. Elpanaszolta, hogy egy rendőrtiszt csórta valahonnan a bőrt. s bármennyit töri is a fejét, nem tudja kiszabni, mert nem elég a matéria. Burnbi bácsi borozgatás közben kezébe vette a bőrt, nézegette, mustrálgatta, méricskélte, majd kréta után nyúlt s kicírkalmazta a cipőt. Ahogy idehaza elhencegte. az öreg úgy nézett rám, mint a feszületre, és kifaggatta, hogy hol tanulta ki a mesterséget. Elmondta, hogy hadifogságban, s csak úgy mellesleg azt is elmondta, hogy jogvégzettsége van és ujságirc. Az öreg a fejét csóválgatta: — Hihetetlen! Kár és vétek ilyen tudással és ügyes kézzel nem folytatni a mesterséget. ‘— Tudja, mit? Hagyja abba az újságírást és csapjon fel suszternek. Magának arany keze van! Tudja mit? Mondja, nem volna kedve lejönni ide Bukarestbe, én hajlandó volnék magát társnak bevenni a műhelybe. Mert ennek a műhelynek nagy jövője van... Még évek múlva is, amikor Bumbi bácsinak nem volt pénze (ez az Ellenzék munkatársainál gyakran előfordult), igy sóhajtott fel: — Annál a bukaresti suszternél szalasztottam el a szerencsémet... Szász István
