Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-02-20 / 8. szám
i Kalapok, sapkák, fejdiszek, meg a fejem Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Fűzfakoromban az számított igazán felnőttnek, aki már kalapot viselt. S kamaszkoromban ugyancsak vágytam a kalapok után. Akkoriban még divatosak voltak azok a fekete kemény-kalapok, melyeket ma már Londonban is mind ritkábban láthatni, s melyeket ,,kobaknak” becéztek. Apám és bátyám ilyen finom keménykalapot viselt ünnepélyes alkalmakkor s tizenhét éves koromban megállapítottam, hogy nekem is jól áll majd a keménykalap. Aztán soha nem lett ilyen kalapom, mert mire nemzedékem felnőtt, acélsisakot nyomott a fejekre a második világháború. Az első kalapom, úgy emlékszem, szürke nyúlszőr puha-kalap volt, amit Böcskeynél, a szűcsnél és kalaposnál vásároltam. Régi kalapos-dinasztia volt Veszprémben a Böcskey. Apám is ott vásárolta kalapjait, sapkáit. De még az én gyerekkori matrózsapkám, majd gimnazista bocskai-sapkám is Böcskey mester műhelyéből került ki. Elsős gimnazista koromban fehér daru-tollal (akkoriban ez volt a módi!), mint Böcskey mester mondta: „Talal együtt”. Böcskeynél vettem hát első kalapomat. Szerinte ez a kalap nagyon jól állt nekem, ám amint hazaértem, első dolgom volt, hogy a vadonat uj fejfedőt kezelésbe vegyem. Megvallom, afféle „cowboy” kalappá szerettem volna formálni. Bevizeztem az uj kalapot s madzaggal átkötöttem úgy, hogy oldalt a széle felkunkorodjék. elöl és hátul pedig le. Napokig függött ilyen állapotban a fogason a guzsbakötött fejfedő s el is nyerte a tervezett formát, ám suta kis „cowboy” kalap lett belőle, hisz a széle alig volt két és fél centiméter széles. Ennek ellenére oly büszkén viseltem, mintha legalább is Texasból kaptam volna. A következő kalapom az a fajta kemény-kalap volt, melyet a hires angol politikusról „Eden-kalapnak” neveztek s melynek nevét Veszprémben mi úgy ejtettük ki, mintha egyenesen az Éden-kertből származott volna. Az „Eden-kalap” ki is tartott a háború végéig s a háború utolsó hónapjaiban ha föltettem, már szinte polgári demonstrációnak számított a katonasapkák között. Télen kucsmát hordtam, melyben — bajuszosanszakállasan — kozák atamánnak néztek. Nyáron angol katonasapkám volt, de legtöbbször — már bajusz és szakáll nélkül — hajadonfőn jártam. Brazíliában sem viseltem kalapot az első években, később is csak ritkán és alkalomszerűen. Volt egy trópusi-sisakra emlékeztető szalmakalapom, melyet Kutasi Kovács Lajos BANKRABLÁS — Jó látni, hogy mégis vannak olyanok, akik értékelik a dollárt... őserdei barangolásaimon tettem föl. Brazíliában ugyanis, annak ellenére, hogy trópusi ország, nem illik trópusi kalapot viselni, mert az „gyarmati viselet”, márpedig Brazília 1822 óta szabad ország, mely még két császárral is dicsekedhet. Ha elvetődtem valami ismerős fazendára, ott a fejemre tettem a nagyszélű ,,sombrero”-t, bár azt is megvallom, hogy a legszemrevalóbb, igazi cavalheirohoz illő sombréro akkor volt a fejemen, amikor viszszatérve Európába a Balaton mellett nyaraltam Káptalanfüreden, az unokahugom romantikus kis nyaralójában. Túlzás lenne azt állítanom, hogy viseltem vagy hordtam, de kétségkívül fölpróbáltam a caraja indiánok pompás, színes papagálytollakból készült fejdiszét. mely természetesen mindennapi és városi használatra amugyis alkalmatlan. Egy alkalommal a perui quacsua indiánok rendkívül célszerű fiilvédős sapkáját is fölpróbáltam, s bár igen jól állt, akár inka caciquenek is nézhettek volna, brazil barátom — aki Peruból hozta — nem ajándékozott meg vele. Ma is sajnálom. (Nem a barátomat, a sapkát.) S mert Dél-Amerikában se* az indián fejdisz, se a trópusi sisak nem felel meg a mindennapi életben, nagyobbrészt hajadonfőit jártam, csak a hűvös trópusi télben tettem föl egy francia bérét. Visszatérve Európába, ismét szert tettem kucsmákra. Az egyikben visszavedlettem kozák atamánná. A másiknak Pesten „Sukarnokucsma” a neve, merthogy az egykori indonéz államelnök ilyesféle sapkát viselt s ezzel úgy halhatatlanitotta nevét, mint Ujházy a tyuklevessel. (Mellékesen, Ujházy a tyuklevessel jobban megérdemli a halhatatlanságot.) S ismét szert tettem egy kalapra. Komoly, fekete, A Nagy-Bogáncsrend és a többi... (Folyt, a 8. oldalról) kapták tiz esztendővel ezelőtt a Beatlesek, amit aztán érdemrendnek valóságos zápora követett — úgy értem, hogy a visszaküldött érdemrendeké. A Beatlesek azonban annak az esztendőnek legnagyobb exportcikkei voltak s Wilson miniszterelnök felterjesztésére a trón ezt honorálta. Minden évben tízezrével áradnak a levelek a miniszterelnök hivatalába: azoké, akik másokat s azoké, akiket önmagukat ajánlják kitüntetésre. A miniszterelnöki hivatal felküldi az összes minisztériumi, társadalmi és katonai előterjesztéseket a Kitüntetések és Nagydijak Bizottságának, amelynek élén Stuart Milner-Barry áll. Ott végzik az első átrostálást. A javasolt névsor aztán a miniszterelnök elé kerül, meghozza döntését és a végérvényes listát kézjegyével autorizálja a királynő. Minden évben összesen 1,400 személyt tüntetnek ki, hétszázat januárban, hétszázat júniusban. Aki nem kerül a listára, annak sem kell búsulnia — példa erre az a jómódi angol ur, aki a Spinks nevű hires ékszerésznél hatalmas, gyémántokkal kirakott csillagot csináltatott, kitüntette vele önmagát és minden nevezetes esemény alkalmával büszkén viseli. A nemesek és a kitüntetettek névsorát tartalmazó referencia-könyv, a Kelly’s Handbook is tartalmazza nevét. Kellynek nem volt választása. Nincs törvény, amely megtiltaná, hogy valaki az önmaga által alapított érdemrenddel — kitüntesse önmagát. Jó filmtéma. Chaplinnek. Illetve — bocsánat — Sir Charlesnak. Vándor Péter 9. oldal nagyszélű. Némely esperesek, festők, szobrászok és művészek hordtak valamikor ilyen kalapot. Ennek a kalapnak az a különlegessége, hogy csaknem „műemlék”. Ugyanis László Gyula barátomtól, a hires régésztől kaptam. Afféle „szerelem az első látásra” történt. Megláttam Gyula előszobájában a fogason, levettem, lehajtottam a szélét és a fejemre tettem. Tükörképem már rám is bólintott: milyen jól áll. Erre Gyula azt mondta: „Vidd! A tiéd” — s nem is tiltakoztam. hanem elhoztam. E nevezetes kalappal utaztam Svájcba, Ausztriába, Angliába és az Egyesült Államokba. Ebben táncolta el a „barátság táncát" apacs indián barátom, de Londonban, Bécsben, sőt Pesten is megkérdezték tőlem az utcán: hol lehet ilyen kalapot kapni? Nem árulom el. Hisz László Gyulának nincs több ilyen kalapja. Ha meggondolom, elég sok kalapot, sapkát, fejfedőt viseltem s jó nehányat el is hagytam életem során. S ha arra gondolok, mily zavaros is volt az a korszak, melyet végigéltem eddig, még hálás is lehetek a sorsnak. Csak fejfedőket vesztettem el. Nem a fejemet. FELVONT SZEMÖLDÖKKEL... VESZÉLYES HÓNAPOK Holland szakértők egy csoportja, mely hosszú hónapokon át tanulmányozta mintegy 3400 házaspár életének alakulását, újabban azt a tanácsot adja a jövendő házasfeleknek: alaposan ellenőrizzék, hogy szivük választottja milyen hónapban született. A holland tudóscsoport ugyanis vizsgálatai során úgy találta: a novemberben született férfiak különösen alkalmatlanok a házasságra: „Veszélyes kombinációnak” mondják még az alábbi eseteket is: a) márciusi férfi, júliusi nővel b) februári férfi, májusi nővel c) júliusi férfi, februári nővel d) októberi férfi, júniusi nővel „Boldog" és „Biztos kombinációnak” találták viszont, ha a férfi januárban született, a hölgy pedig októberben. Hogy miért? Arra nem felel a tömör „orvosi” közlemény, és nem is indokol. Úgyhogy mi bátran hozzátehetjük: lehetséges a válás, ha egy férfi egyáltalán feleségül vesz egy nőt. És mert újságírók lévén, tudósokkal nem tudunk vitatkozni, nyilván fontos az ügyben a felek születési hónapja is. De bizonyos, hogy az sem közömbös, ha mondjuk — rossz házasságban élnek... AZ ASSZONY VERVE JÓ? Hogy a kérdést jobban megérthessük, kezdjük ezt a glosszát is az elején. Hírül vettük, hogy Amszterdamban otthont nyitottak. olyan asszonyok befogadására, akiket otthon rendszeresen ver a féljük. Ugyanebből a hírből tudtuk meg. hogy Angliában már több ilyen otthon működik. És ekkor omlott össze bennem ismét egy régi hitvilág. Mert ugyebár, az igaz, hogy a verekedésnek több évezredes hagyományai vannak, már a régi egyiptomiak is verekedtek, ezt a tevékenységet a szó klasszikus értelmében továbbfejlesztették a görögök, tőlük ellesték a fortélyokat a rómaiak, majd miután őket is megverték, mert jöttek a germánok... no, ezt hagyjuk abba, mert ez már történelem. Népek verekedése nem tartozik jelen tanulmány témakörébe, maradjunk a békés családi fészeknél. Hogy mitől rendültem meg? A pacifistának hitt holland, meg angol férjek — jó, csak egy részük — ilyen ..nagytermészetű” tettein. Mitagadás, bármenynyire tudjuk-látjuk-tapasztaljuk, hogy a világ nem olyan, amilyennek gyerekkorunkban sejtettük, sőt (Folyt, a 15. oldalon) 1
