Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-02-13 / 7. szám
KÍSÉRTETEK Irta: SIMA FERENC 12. oldal Augusztusi este volt a Tiszaparton. A lebukó Nap utolsó sugarainak csókjától biborarcuvá lobbant alacsony felleg aranyban vibrált a szentesi kistemető felett ős a formája éppen olyan volt, mint valami roppant nagy koporsó. Enyhe szellő jött észak felöl, áthullámzott a felhökoporsón is, amelynek ettől lassú mozdulattal felemelkedett a teteje. Ahogy ott ültem a dinnyehalom mellett a földünk sarkán, láttam, hogy a fellegkoporsóban benne fekszik a lilaszedeijes arcú felhőhalott. Kisvártatva egy másik, erősebb szélhullámra a lilásarcu halott lassan felemelkedett a felhőkoporsójában. Ülőhelyzetben félredőlt és ugv tárta ki előbb a bal, aztán a jobb karját, l'jabb szellőfuvallatra ezek a karok széltükben megnyúltak. szárnyakká változtak és a felhőhalott lassan kirepült az akkorra már kissé elformátlanodott koporsóból. A felhőhalott alakja pedig egy köpenyes, repülve úszó kisértetté változott és lassan megbillentve előbb az egyik, aztán a másik rojtos szárnyát is, alacsonyan fölibém vitorlázott és a bal öklével lassan megfenyegetett, ferdére sikerült száját is nagyra kitátotta. mintha rámkiabálna. Hirtelen villámot köpött ki. amelytől a szomszédunkban a jegenyenyárfa lombja lángot vetett és már csattant is az ég, az orromat ózonszag csapta meg, egész testemet pedig egy kicsit a légnyomás, mert a kettéomló jegenyenyárfa nem lehetett tőlem messzebb huszlépésnyinél, a magam nyolcéves, igy hát még kurtácska lépteimmel számítva. Azon a nyáron az udvarunkon lévő-eperfába is belevágott a villám, talán két héttel előbb, és édesapám akkor megmagyarázta, hogy a villámtól kár félni, mert a félelem úgysem segít semmit: az urharagja oda vág, ahova neki tetszik. Apámat legokosabb embernek tartottam, aki mindent a legjobban tud. A villám most a szomszédék jegenyéjébe akart vágni, hát akkor minek féljek, ijedjek meg én, a hazavivő kocsinkra várva, amelyik a másik szőlőnkből jön értem és a megkopogtatva érettnek talált, leszedett dinnyékért. Amennyire vissza tudok emlékezni, meg se gyorsult a szívdobogásom a villámnak a jegenyébesujtásától. Ennek előjátékát, a felhőkoporsóból kiszállt felhőkisértetet, érdeklődéssel nézve bár. de semmivel se vettem többnek, mint ami valójában volt: természetjátéknak, ahogy a felhővel cicázott a szél. (Egyébként itt Kanadában hiányolom, hogy mindig olyan alaktalanok a felhőgomolyok — már amiket az alig hatéves ittlétem alatt láttam —, hogy egyetlen felhőképződménnyel se tudott még az alkotó és hasonlító fantázia mihez kezdeni.) Kísértetektől, róluk szóló öregasszonyos mende-mondáktól sohasem tanultam meg félni. Kisgyerekkoromban elég sokan haltak meg a közeli rokonságomban, akiket láttam a ravatalon. így Terka nagynénémet is, aki ha eljött hozzánk, mindig talált valamit, amibe belekössön. Abba is, hogy mit hogy főz az édesanyám, abba is, hogy és mivel játszom, vagy a csontot miért a macska kapja, mikor az a kutyának való. Terka néni meghalt és igy ezeknek a szekálásoknak is végeszakadt. Én abban egészen biztos vagyok, hogy ha csak egy módja lett volna rá T erka néninek, hogy visszajáró lélekként tovább kötekedhessen velünk, akkor ő ezt nem hagyta volna ki. Mindig alig várná az éjféli konditást: rohanna kisérteni bennünket. Dehát kiderült, hogy aki meghalt, annak már békésen kell viselkednie tovább, igy van az igen jól elrendezve. Még elég kicsiszámu kalapot hordtam, amikor már kialakult bennem ez a végleges felfogásom. De azért bizonyosat akartam tudni. így, meg úgy, mondogatták a bőszoknyás nénikék. hogy megnyílnak a sírok éjfélkor és fehér lepedőben utrakelnek a kisértetek. Hát én ezt egyszer kilesem! Nyaranta a szőlőben laktunk, a kistemetőhöz közel. Egy este elkergettem a kerülgető álmosságot és amikor már az egész család elaludt, úgy féltizenkettő tájban kiszöktem a kiságyamból és odalopakodtam a temető kapujába, lesekedni befelé és várni, hogy a felsőpárti református torony órája — mint a kistemetőhöz legközelebbi elüsse az éjfélt. Eljött az ideje annak is. — Egy... kettő... három... számoltam utána suttogva tizenkettőig. És egyre türelmetlenebbül meresztettem a szememet a holdvilágban a temető belseje felé. De bizony az Istenben boldogult és aztán elhantolt földijeimnek eszük ágába se volt, hogy ők kisértésre induljanak félbeszakítván az örök nyugodalmukat. Az egyik szentesi legény is fogadkozott, hogy ő bizony nem fél semmiféle kisértettől. — Mered vállalni, hat liter borba fogadva, hogy egyediil végig vernyasztod (— gyengébbek kedvéért: virrasztód —) az éjszakát egy felravatalozott halott NÉPSZOKÁSOK A DISZNÓTOR A disznótor napjainkban is kedvelt esemény. A múlt századi és a század eleji disznótorok teljes pompáját azonban már csak hazánk egyik-másik tájegysége őrzi. Az első disznóölő nap általában „disznóölő András napja, november 30-a, de szinte egész télen fel-felhangzik a falvakban az udvarra vonszolt disznó sivalkodása. A disznóöléshez szinte hozzátartozó csípős hideggel, ropogós hóval az idei tél ez idáig nem szolgált ugyan, de bizonyos, hogy sok kamrában már füstre került a sonka, a kolbász és a szalonna. Egyes vidékeken, mint pl. Békés és Csongrád megye egyik-másik falujában, még ma is megtalálhatók a disznóöléshez fűződő népszokások. Például mielőtt az állatot felbontanák, „megkeresztelik”, azaz a homlokára késsel keresztet vágnak. A böllér megkéri a körülötte állókat, jó hangosan nevessenek, hogy vastagabb legyen a szalonna. A lép állásából, vastagságából megjósolják a tél keménységét és hosszát. A jó szerencse biztosítására pedig a disznó körmeit vagy a szőrét visszadobják az ólba. A böllért a gyerekek ilyen dalocskákkal fogadják: „Szegény disznó, röf — röf — röf. Jön a böllér és ledöf.” A hurkakészités az asszonyok dolga, mig a kolbászt a férfiak csinálják. Ha az asszonyok a fürgébbek, a kész hurkát a böllér nyakába akasztják ezzel a felkiáltással: „Viseld egészséggel! Megmászta a hurka a kolbászt!” Az egész napot igénybe vevő munka közben ebédre általában mindenhol orjalevest és sült húst esznek, majd délután megkezdődik a vacsorakészités. A nap fénypontja az esti disznótoros, melyre a szomszédokat. rokonokat és mindazokat meghívják, akik részt vettek az egész napos munkában. A bőséges vacsora alatt vége-hossza nincs a tréfának: a böllér elé tett töltött káposztából veréb repül ki, vagy a hurkában találnak egy-egy bugylibicskát, fadarabot. Az ablak alól behallatszik az összeverődött gyerekek kántálása: ít ItlijjOjiMiD* .jWí'Í.Wi ti-.ylj/iil* *'>-» . i mellett? Vállalom! De hogy agyon ne unjam magamat: három liter bort adjatok hozzá előlegbe! ügy lett. De hogy a bátor legényt biztosan megrémítsék és megfutamítsák: a ravatalon nem igazi halott feküdt, hanem egy beavatott idősebb ember, aki vállalta a „halott" szerepét. Jóska, — igy hívták a bátor legényt — derekasan vernyasztott magában és nyakalgatta is hozzá szorgalmasan az üvegek tartalmát. Ettől megjött a jókedve és egyik nótát a másik után harsogta bele az éjszakába. Egyszercsak eljött éjfél. Ütött a toronyóra. Most következett az öreg álhalott megállapodásszerü szerepe. A tizenkettedik óraütésre lassú mozdulattal felült a ravatalon és siri hangon megszólalt: — Aki vernyaszt, az ne danóljék! Jóska, a bátor legény meglepődött, de csak egy pillanatra. A következőben pedig mellbetaszitotta a „halottat" és visszanyomta fekvő helyzetbe a ravatalra, szigorúan ráripakodván: — Aki meghótt, az meg ne pofázzék! Aztán nagyot húzott az üvegből és rázendített egy akkurátus másik nótára: „Végigmentem az ormádi temetőn...” A „halott” gondolkozott egy kicsit a ravatalon, aztán csak megszólalt: — Hát akkor tudod mit, te Jóska? Vernyasszunk együtt reggelig az üres ravatal mellett! Mert a másik három liter meg nekem jár tőlük, amiért ezt felvállaltam. ____ .____ „Itten disznót öltek, Vérös hurkát ősznek. Ha nem annak' belüle, Fullagyanak mi g tőle!” A köszöntés egyik ma is élő formája a nyársdugás. A gyerekek egy — lehetőleg minél több ágú — nyársat dugnak az ajtóba vagy az ablakba. A legfelső ágra tréfás hangú levelet tűznek. A háziak ezt elolvassák, nevetnek rajta, és helyébe hurkát, kolbászt, hájas pogácsát tesznek. Az elrejtőzött gyerekek előbujnak és elviszik a „zsákmányt”. A vacsora után előkerül a duda. a citera és a tekerő: megkezdődik a tánc: „vacsora után hajnalig tapossák aliurka végét”. A mulatozás közben beállítanak a maszkot, jelmezt (Folyt, a 13. oldalon) FURCSA HISTÓRIÁK Brazíliában megalakult a koldusok szakszervezete. A szövetség első elnöke, Estavao do Cuhna, igy határozta meg a különös szervezet célját: Fő céliink harcolni a szegénységhez való jogért, in vélni a szakmai etika rangját, harcolni a tisztességtelen konkurrencia ellen, és felosztani a tagok között a munkakörzeteket. *** Egy brüsszeli éjszakai mulatóban valaki mustárt kent a ventillátorra. A ventillátor aztán az egész termet bepermetezte mustárral. Az egyik szemtanú úgy Írja le az eseményt: „Azt hittem, nem jól látok: hirtelen mindenki szeplőssé vált.” A tréfa egyébként meglehetősen sokba került a kitalálójának, mert a tisztítók a számla kiállításakor nem tréfálnak. *** Egy városka, Gulfport helyi lapjában nemrégiben a következő hirdetés jelent meg: „űrhajósoknak, repülő csészealjaknak, interkontinentális rakétáknak Gulfport területén leszállni szigorúan tilos!” A hasonlóan komikus hangvételű apróhirdetéseknek egyébként se szeri, se száma a világban. Egy francia lapban például a következő hirdetés jelent meg: „Kétmillió frankot fizetek annak, aki hoz nekem egy eleven marslakót."
