Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-18 / 29. szám
I 14. oldal Amikor egy tragédia áldássá válik Irta: DOHNÁNYINÉ Erling Wold luteránus lelkész egész Amerikában népszerűvé lett lelkes munkája, vonzó egyénisége, rendelhetetlen kitartása révén, mellyel az Ur tanait hirdette. Társadalmilag is mindenfelé ismertté vált, egyesületeket vezetett, vallásos összejöveteleken vett részt, mozgalmakat irányitott, közben igyekezve odahaza parókiáján hívei kívánalmait is kielégíteni, úgyhogy valamennyien rajongtak érte. De ahogy az évek múltak, munkája kezdte kimeríteni és felesége, Marge, aki méltó élettársa volt, észrevette, hogy tevékenységének nagy része kényszeredett és egyre közönyösebb lesz magas küldetése iránt. Szinte csak megszokásból tesz eleget kötelességének. Már nagyon ráféft egy kis vakáció, melyet családjával együtt az Óceán partján töltött és végre ismét hódolhatott kedvenc sportjának, a hullámverésnek. Ekkor történt az irtózatos baleset. Egy óriási hullám hömpölygőit feléje, mely oly rettenetes erővel csapott le rá, hogy nyakát törve egész testét megbénította. Erling Wold csak pillanatokra veszítette el eszméletét. Akkor úszni próbált, de irtózattal tapasztalta, hogy testének egyetlen izmát se bírja megmozdítani. Csak úgy lebegett a vízben. És csodálatosképen mégse érzett halálfélelmet, noha meg volt róla győződve, hogy itt a vég. Mert egyszerre nagy világosságot látott és érezte az Uj Jézus jelenlétét, először életében. Erre valami kimondhatatlan boldogság. ámulat, áhitat fogta el, úgyhogy már nem is lepődött meg. amikor leánykája, Christi hangját meghallotta, aki segítségért kiabált, közben kétségbeesett erőfeszítéssel emelve fel apját, amidőn az már menthetetlenül készült alámerűlni. A parton valamennyien segítségére siettek. Asszisztense, aki épen akkor végzett el egy mentő tanfolyamot, mesterséges légzéssel tartotta életben, a mentőkocsi csodálatos gyorsan érkezett és a kórházban épen jelen volt az illetékes specialista orvo&, aki azonnal kezelésbe vette a baleset áldozatát. Műtét, kezelés, később terápia — minden megtörtént, ami emberileg lehetséges, az orvosok azonban fejcsóválva mondogatták az aggódó feleségnek, hogyha férje életben marad is, béna marad — ezen nem tudnak változtatni. Az orvosok azonban nem számítottak egy Hatalommal. mely nagyobb, mint az orvostudomány. Ha Erling Wold megadta volna magát sorsának, ha elkeseredig és elhagyja magát, valószínűleg bevált volna a prognózis. De a lelkésznek most bőven volt alkalma HETI NAPTÁR i JULIUS (OROSZLÁN HAVA) | 22— Hétfő: Magdolna 1 23— Kedd: Lenke ' 24— Szerda: Krisztina ! 25— Csütörtök: Jakab ! 26— Pé Anna ; 27— Szl Olga j 28— Vasárnap: Szabolcs ; ZACHÁR ILONA elmélkedni és gondolatai nem voltak sem kétségbeesettek, sem szomorúak, mert állandóan Krisztussal foglalkozott. Valamikor eszményképe volt az Ur Jézus, most valósággá vált. Mindent jelentett számára és az Ö kezébe tette le sorsát. Elhatározta, hogyha Krisztus akarja, hogy éljen, akkor segíteni fogja és az Ö erejével minden lehetséges. Egyik napon késznek mutatkozott arra, hogy a hívők számára, akik szeretetük annyi jelével halmozták el, beszédet mondjon. Egy taprecordert hoztak az ágyához és ő beszélni kezdett. Szavai telve voltak hittel, ihlettel, bizalommal, szeretettel, odaadással. Csak olykor akadt meg a hangja, amikor megeredtek a könnyei és fojtogatták, de nem a bánat, inkább a végtelen meghatottság és hála könnyei voltak. Ezt a beszédet nem egyszer, de számtalanszor hallgatták meg egyesületek. szervezetek, imakörök és felesége ebből a beszédből merített erőt a folytonos aggodalom, izgalom, fájdalom elviselésére. Mert, mint mondta, férje soha életében nem mondott ilyen beszédet, még akkor sem. amikor legjobban meg volt ihletve. Balesete által uj emberré vált. Most már csak azért akart élni, hogy Krisztust szolgálja. Ez a lüktető igyekezet oly erőt adott neki, hogy a terápia órákon naponta nagyobb és nagyobb eredményt ért el. Megfeszitett erővel küzdött, nem kímélte magát és ime, mindnyájuk ámulatára nemsokáta már felült, aztán felállt, jobb kezét mozgatni kezdte, tolószékbe ült, majd, mikor hazabocsátották, már járni, sőt egyedül enni is tudott. Ezt a csodálatos gyógyulást egyetlen pillanatra se tulajdonitotta saját magának, saját képességének. Mindig tisztában volt vele. hogy mindent Krisztusnak köszönhet és ez a hit, ez a meggyőződés talán még természetfeletti javulásánál is boldogabbá tette. Mert úgy vélte, hogy mennyei ajándékot kapott Istentől, Aki próbára tette, mint Jóbot, de ugyanakkor méltónak találta arra, hogy újból talpraállítsa és alkalmat adjon neki arra. hogy Neki szentelhesse egész életét és szolgálja őt. VASÁRNAPI GONDOLATOK A "VAN” ÉS A "VOLT” A dolgok — élettelenek és élők — szabhatók és mérhetők: kiterjedésük, állapotuk, koruk és feladatuk meghatározható. A tapasztalat azt mutatja, hogy akár személy, akár tárgy a téma, ez is, az is igy vagy úgy, eddig vagy addig tart, de mégis mindenre egyszerűen csak azt mondjuk, hogy van, mintha mindenkor állandó és teljes lenne a létezése. Az embertől kezdettől fogva idegen volt: az elmúló, a távozó, a soha vissza nem térő. Csak jelenidőben vagy közelmúltban szeretünk fogalmazni. Nehezen hisszük el saját megszűnésünket, megdöbbentő és elviselhetetlen számunkra szeretteink öregedése szenvedése és elvesztése. Csak a van a biztos, abba két kézzel lehet kapaszkodni, azt át lehet ölelni — az a miénk. Aki távozóban van, lassanként elidegenedik tőlünk, más arcot, más ruhát ölt — már nem a miénk, valaki Másé. Hiába igyekszünk késleltetni a szenvedést, megállítani jöttében a halált, megmarkolni az időt, hogy várjon és maradjon — nem sikerül, mert Dohnányiné Zachár Ilona nem sikerülhet. A van-ból igy lesz volt, a kezdetből s a folyamatosból — befejezett tény. Akiket utolér a betegség és leterit egy időre, vagy végzetesen ágyhoz köt a kór, azt képzelik, hogy már feleslegesek, tehertételt jelentenek mind hozzátartozóiknak, mind a társadalomnak. Az öregek, ölbe tett kézzel lesve az utolsó órákra, a nem tudni hol és mikor felbukkanó kaszás Jövevényre, szinte elkerülhetetlenül arra gondolnak, hogy ők puszta balszerencse folytán az élet nagy áramlásában a partra vetődtek. Tevékeny társaik közül kiestek az utszélre, majdhogynem értelmetlenné vált a létük, mert állapotuk — ahogy mondani szokták . — tétlenségre kárhoztatja őket az egyetemes munkálkodás közepette. Sajátos helyzetük miatt a természet törvényei szerint esnek kívül önmagukon: kilépni kényszerülnek az Élet jelenlegi, ideiglenes formáiból. Számukra mindaz, ami körülöttük történik, már nem a van, hanem a volt előjátéka. Félmultban és teljes múltban gondolkodnak. Szavaik a jelen pillanatait, történéseit is a régen történttel vagy az egyszer már megtörténttel azonosítják. Mindenről a hátuk mögött szunnyadó messzeség, egy élet Válasza jut eszükbe, egy emberi történelem eseményeinek tanulságai. A van egyszersmind első állomása a lesz-nek: egy uj dimenziónak, uj szintézisnek, ahol az idő sem idő már földi értelemben, ahol nincsenek volt-ok és lesz-ek: kizárólag csak a van van, mindig ugyanaz a törvény érvényesül: Isten megtapasztalása. Az ember, a van peremére jutva, egyre csak készülődik a lesz-re. Érzi már saját határait, testének szűkösségét s lelkének tágasságát. Tudja, hogy hamarosan kibújik porhüvelyének szoritó-szorongató „keretéből” és véglegesen a lelkére bízza magát. Reménykedik és megnyugszik. Biztos abban, hogy ha már „mindenen túl van,” nemcsak a véges dolgok teljes birtokosa lesz, hanem azé a teljességé is, amely az abszolút jövőt jelenti: Istennél és Istenben élni, a totális szeretet levegőjében, olyan tájakon, ahol csak jelenidőben lehet majd fogalmazni, mert semminek soha, de soha nincsen vége. Csak kezdete, csak jelene, csak visszavonhatatlan van-jai. Hegyi Béla GYÓGYÍTS MEG! Én Istenem, gyógyíts meg engemet! Nézd: elszárad a fám, A testem-lelkem fája... De épek még a gyökerek talán. A tompa, tunya tespedés alatt. Gyökereimben: érzem magamat, És ott zsong millió melódiám. Én Istenem, gyógyíts meg engemet! Hiszen — nem is éltem igazában. Csak úgy éltem, mint lepke a bábban, Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben: Rólam gondolt roppant gondolatod Torz árnyékaképen. Egy kóbor szellő néha-néha Valami balzsam-illatot hozott. Akkor megéreztem: ez az élet. S megéreztem a Te közelléted. — S maradtam mégis torz és átkozott. Én Istenem, gyógyíts meg engemet! Én szeretni és adni akarok: Egy harmatcseppért is — tengereket. S most tengereket látok felém jönni. És nem maradt egy könnyem — megköszönni. Reményi k Sándor
