Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-18 / 29. szám
12. oldal A KIS LORD Irta: HALÁSZ PÉTER Kilencven esztendős a kis lord. Öregebb, mint annakidején nagyatyja volt, a zordon Dorincourt gróf, akinek végül oly sikeresen hódította meg szivét. Bizonyára még ma is sokan emlékeznek a kis Fauntleroy lordra, bár ma már valószínűleg sokkal kevesebben olvasnak megpróbáltatásairól. De nem olyan nagyon régen még, minden gyermeknek jóbarátja volt a kis lord, Frances Hodgson Burnett angol származású írónő képzeletének szülötte. A könyv megjelenésének kilencvenedik évfordulójára e héten kiállítás nyílik meg az angliai Kentben az Írónő hagyatékából — kéziratok, fényképek, könyvek, kosztümök, személyi tárgyak és mementók színes és nosztalgikus gyűjteményéből. Frances Hodgson 1849-ben született Manchesterben, ahol édesapja jómódú kereskedő volt, halála után azonban nehéz idők köszöntöttek az elárvult családra és özvegye, gyermekeivel együtt, kivándorolt Amerikába. Frances hamarosan írni kezdett és novellái, majd első könyve Manchester szegényeiről, biztosították a csalás megélhetését. Férjhezment dr. Swan Burnett orvoshoz, 1876-ban megszületett fia, Vivian. Néhány évvel később pedig ,,A kis Fauntleroy lord” folytatásos regényként elindult a ,,St. Nicholas Magazinéban. Egycsapásra sikert aratott, a történet ellenállhatatlannak bizonyult. Voltaképpen karriertörténet, de azért mégis több annál. Egy Cedric Errol nevű kisfiúról szól, aki szegénységben él édesanyjával New York egyik mellékutcájában. Kiderül azonban róla, hogy egy angol grófság és uradalom örököse. A happy-endig azonban a kis lordnak meg kell nyernie a konok nagyapa, Dorincourt gróf szivét és meg kell békitenie őt édesanyjával. Az öreg gróf ugyanis ellenezte fiának az amerikai lánnyal kötött házasságát. A kis Cedric könnyed és ártatlan bájjal hozza rendbe a család zilált érzelmi ügyeit és végül mindenki boldog. A Manchester Guardian irodalmi kritikusa igy irt a könyvről: ..Azt szeretné az ember, ha minden gyermek oly egyszerű, igaz, becsületes és szeretetreméltó teremtés volna, mint Cedric. Egyénisége változatlan maradt, gazdagon és szegényen, a New York-i bérházban és az angol kastélyban,” Tudjuk azonban, hogy nem minden gyermek ilyen. Talán még mi sem voltunk ilyenek. Cedric történetének olvasása közben azonban nemesebb hajlandóságaink kerekedtek felül. Ebben rejlik a könyv ereje. De azért akadtak fanyalgó bírálók is. Harvey Darton az „Angol ifjúsági könyvek”-et katalogizáló referencia-könyvében, igy jellemzi a kis lordot: „az elbizakodott kölyök a csipke-gallérban.” Nincs igaza. A kis lord, mint kedves gyerek él az ember emlékezetében, akit zavarbaejt a váratlan jómód, de aki ugyanolyan közvetlen és udvarias félelmetes nagyapjával, mint Hobbs úrral, a sarki fűszeressel. Ez a könyv mondanivalója. Az igazi nemességet nem a király adományozza, de az ember egyéniségéből sugárzik. Ezt érzi meg végül a nagyapa is. Ezért szégyelli el magát. Ezért áll unokája s addig ridegen elutasított menye oldalára. A kis lord híressé tette Frances Hodgson Burnett-et, gazdaggá és — szeszélyessé. Ez a sajátságos az Írónő sorsában. Mig kis hőse oly lefegyverző egyszerűséggel fogadta szerencséjét és nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, az írónő annál inkább a saját sorsában beállott fordulatnak. Férjétől elvált, sokat utazott, extravagánsan öltözködött, egy idői visszatért Angliába, kastélyt bérelt Kent-ben, feleségül ment egy nálánál tiz esztendővel fiatalabb férfihoz, amit később keservesen megbánt. Számos színdarabot és könyvet irt még, felnőtteknek és gyernekeknek, köztük sikereseket is, de a kis lord világhírét egyik sem érte el. Ez ugyanis nem csak a gyermekekre hatott varázslatosan, de a mamákra is. Ha Darton summás Ítélkezése az angol gyermekkönyvekről szóló referencia munkájában igazságtalan is, az kétségtelen, hogy a kis Fauntleroy kreált egyféle gyermekdivatot, amely a mamákat boldogabbá tette, mint a gyermekeket. A bársonyruha, a csipkegallér a lakcipő. „Mint egy kis lord!”, mondogatták a felnőttek. Lehetséges, hogy a felnőttek inkább a külsőségre fogékonyak, szemben az ifjú olvasókkal? Annyi bizonyos, hogy az Írónő saját fia, Vivian Burnett sokat szenvedett a csipkegalléros képmástól. Bennfentesek tudni vélték, hogy ő volt a kis lord modellja. Vivian egész életén át menekülni igyekezett Fauntleroy árnyékától. A Long Island-i part fölött hajózott kis jachtján egy napon, amikor egy csónakszerencsétlenségre lett figyelmes. Kimentette a felfordult csónak négy utasát, azután szivrohamot kapott összeesett és meghalt. „Az eredeti Fauntleroy belehalt az életmentésbe”, irta a tragédiáról, 1937-ben, egy napilap. FÉRFI SAROK KIKAPCSOLÓDÁS ■ Mit csinálsz?, kérdezte Kovácsné a másik szobából. Kovács nem felelt semmit, de az asszony újra megszólalt: — Nem hallottad, hogy mit kérdeztem? — Nem, nem hallottam, szivem. Mit kérdeztél? — Azt kérdeztem, hogy mit csinálsz? Kovács néhány másodpercig azon tűnődött, hogy válaszoljon-e a kérdésre, de aztán rájött: előbb vagy utóbb válaszolnia kell, addig úgyse lesz nyugta. — Kérlek, ne zavarj. Rengeteg dolgom van. A sziv-pitvaromból a vért át kell préselnem a kamrák szájadékain keresztül a kamrákba. Namármost. Ha a kamrák megteltek vérrel, a szájadékon levő billentyűkkel lezárom azokat, hogy a vér ne tudjon visszafelé folyni a pitvarokba. Figyelsz, drágám? — Figyelek. — Ezekután a véremet beküldőm a nagyerekbe, ilyenkor a nagyerekben nő a nyomás, a kamrákban viszont csökken. De én tudom, hogy mi a dolgom: a nagyobb nyomású helyekről visszaáramló vérrel megtöltöm a billentyűk tasakjait. Tudsz követni, drágám? Választ nem kapott. Folytatta: Ugyanakkor a szájamon beáramló levegőt leengedem a hörgőimen, ezeken a levegő ki- és beáramlására szolgáló csövecskéken, a tüdőszövetekbe, ahol érintkezésbe jut a vérrel és igy megcsinálhatom a gázcserét: a külső légkör és a vér közötti gázcserét. Ez elég sok melóval jár és nekem kell megcsinálnom, nem bizhatom másra. Figyelsz, drága kis húsom? Csend. Kovácsné nem felelt, de ez Kovácsot nem zavarta. Lelkesen tovább magyarázott, mert ő nem tartozott azok közé a férjek közé, akik türelmetlenül leintik az asszonyt vagy néhány szóval, kelletlenül felelnek a kérdésekre. Egy rendes férj avassa be az asszonyt a munkájába, próbálja meg elmagyarázni, mit dolgozik, min dolgozik. Ennyivel tartozik a feleségének, aki — rendszerint — igényt is tart rá. — Mindezeken kívül adrenalint is termelek a mellékvesémben, amely tulajdonképpen melléküzemág a szervezetemben, de nagyon fontos. Az adrenalinnal szűkíteni tudom a bőrömben levő ereket, ugyanakkor kitágítom a szív és a vázizomzatom ereit, mert nekem erre is ügyelnem kell. Hallod, mit mondok, pici madaram? A pici madár válaszul morgott valamit. Nem dalolt, énekelt, fütyült, csattogott, trillázott, mint ahogy az egy madárhoz illik. Morgott. Rosszkedvűen. — A részletekkel nem akarlak untatni, de ha már voltál olyan kedves, és érdeklődtél, mit csinálok éppen, nos, akkor elmondom, hogy a fejemben levő agyállományt működtetem... Most például azért, hogy veled beszélhessek... Az agy működése nagyon bonyolult... Idegsejtek, Brodmann féle mezők, meg minden... Ezek az agyi műveletek, folyamatok nagy odaadást, figyelmet, koncentrációt követelnek... A részletekbe azonban most nem megyek bele... Nem azért, mintha attól tartanék, hogy nem értenéd meg... Tudom, hogy te okos asszony vagy és érdeklődő... Tudom, hogy minden érdekel... Minden, amit én csinálok... S ezt köszönöm is neked, csillagom, aranyom... Jólesik ez a figyelem... Igazán megható... Csend. Kovácsné semmi életjelt nem ad. — Végezetül még csak annyit mondanék el, hogy a szememmel is dolgoznom kell. Hogy csak egyet mondjak: a szemhéjamnak a mirigyeivel állandóan nedves állapotban kell tartanom, hogy... Ebben a pillanatban Kovácsné megjelent a két szobát elválasztó ajtóban, és igy szólt: Pihenj egy kicsit, apukám... Kell egy kis kikapcsolódás. Nem hoznál nekem levesbe való zöldséget? Mikes György Időnként kivégzés van, nemzetközi méretekben, egy szóval háborúnak nevezik ezt, mert mindenre találnak szót a hóhérok megbízói. Monstre kivégzés, retteg tőle minden nemzedék, mert az anyák munkára, csókra, szerelemre nevelik a sudár fiatalokat, de minden családban őriznek rongyossá fogdosott fényképeket, őt ábrázolja, az elesettet, a hajdani derűs fiút. Az anyák gyakran előveszik a fényképeket, sirnak olyankor, bőrük emlékezik a nyakukba csimpaszkodó, élő karokra, és hallják halálukig fiuk szép nevetését, emlékeznek kedves szavaira, a kin tyra meg gjra bárddal vágja szivüket. Kezük simogatni vágyik egy kedves fejet; sajog az a kéz és fáj, az anyák hallani vélik az éjszakában fiuk utolsó hörgését, az utolsó szavait, melyeket nem hallottak soha, Egyre hangosabb fülükben a halálorditás, és az anyák meghalnak vele együtt lyra meg lyra. Nekik nem megiyulás az idő fordulása, ők a tavaszi virágokat mind fiuk sírjára képzelik, s húzzák maguk után a láthatatlan, nagy, világot beborító fekete fátylat. István Marian
