Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-18 / 29. szám
8. oldal Századunk világirodalmának mindmáig leghiresebb magyar személyisége Molnár Ferenc, nagyszerű színművek írója és mondjuk igy: a „Liliom” költője. A modern nagyvárosi ember lelki alkatának leleplezője volt ő, a nemzetközi társadalomröntgenképének elemzője, tükör előtt grimászokat vágó humoros diabolista, társalgózseni és „ultra-Européer”. Utolsó emlékem hozzá nem méltó módon prózai. Feleségem egy barátnője. Molnár előbb bécsi, majd new yorki orvosának lánya, féijhezment egy barátomhoz, State Department-beli kollégához. Az esküvő után fogadtatás volt (néhai Takács György magyar nyelv-és irodalomtanárom. Riedl-tanitvány, mondta: „Nem fogadás, öcsém; az a lóversenyen van..") — és ott, a kiöltözöttek verejtékes sürgés-forgásában. Molnár egyis dús táltól a másikhoz lépve rakosgatta a szájában a tarka kis ételkorongokat, ötöt, hatot, tizet... Csillogott a laposra kefélt hófehér haja, a szeme, a monoklija. Nemsokára meghalt, de könnyen lehet, hogy az csak remek színpadi trükk volt és a napokban uj darabbal áll elő a Broadwayn, a londoni Highmarkete. a bécsi Ringen. Ott volt, mondom, és elnéztem, milyen simán, gyakorlottan, elegánsan csinálta a dolgot. Mint mindent mindig; sohasem gesztikulált, nem szokott heveskedni. (Melyik Molnár-darabban kell a színésznek kiabálnia?) A Fehér Ház meghívott látogatóinak sajátkezű aláírásokkal ellátott hivatalos nyilvántartójában, az 1927. évi kötetben, megtalálható Molnár bejegyzése. Alatta pedig gróf' Széchényi László akkori washingtoni magyar követé, aki etikettszerűen elkísérte Coolidge elnökhöz az akkor már világhírű magyar színpadi szerzőt. Rejtély, hogy kinek az ötlete volt ez a látogatás. Széchényi sem az irodalomnak, sem Molnárnak nem volt barátja; Coolidge-ról semmiféle szellemi tekintetben nem lehet beszélni; és akkoriban még nem volt kulturpropaganda-intézményünk, mint a mai USIA. Az ötlet éppúgy rejtély, mint a lebonyolítás lehetővé tétele egy bizonyára ingerülten szabadkozó Molnár előállításával, aki a hivatalos formaságoknál csak a nemhivatalosakat utálta jobban és Amerika iránt sem bírt felmelegedni, noha legalább tisztelte, mint fogalmat és becsülte, mint menedékhelyet. (Én itt élek”, mondta egyszer, „mert igy fordult a világ, ide kellett jönnöm; de miért élnek itt az amerikaiak?”) Az elnököket, vezéreket, királyokat lenézte, mint kóklereket és pojácákat. Elsőnek kapta meg maroknyi magyar közt a francia Becsületrendet és mindig is viselte gomblyukában a vörös rozettát („a forró csók emlékére, amelyet a Köztársaság elnökétől kaptam a kitüntetés szertartásos átvételekor”). De amikor New Yorkban osztrák és magyar emigránsok sorra járultak a művelt, eszes, érdekes Habsburg- Ottóhoz és úgy hirlett, hogy az kitüntetéseket adományoz, Molnár azt mondta: „Nem megyek, mert félő, hogy bemegyek, mint Molnár Ferenc és kijövök,- ftűnt Herczeg Ferenc...” Mindensetre: a fehérházi audiencia megtörtént, kezetfogott az Egyesült Államok első embere a színház világának első emberével. Nem könnyű őket igy együtt elképzelni: a száraz new englandi puritánt, a vermonti vizek pisztrángjára hasonlító „Silent Cal”-t, és a monoklija mögül tűzijátékokkal kápráztató gunyoros bölcset, akik a szónak szószerinti értelmében sem tudtak egymás nyelvén. Ott ültek, a magyar követ tolmácsi szerepet vállalt és Calvin Coolidge feltett egy kérdést: „Hogyan látja Mr. Molnár Magyarország gazdasági helyzetét?” Ahogy nekem elmesélték. Molnár egy pillanatra megdermedt, aztán a követhez fordult: „Nézd, kérlek, tudnod kell, hogy én ilyesmihez nem értek, nem is akarok érteni...ez az ember nyilván igy fogja folytatni és nekem ki kell vágnom magam...idehallgass, én most elmondom neked a most készülő darabom második felvonásának a cselekményét. Hallgasd meg komoly, nyugodt arccal...nem lesz nehéz, a tárgy komoly, a cselekmény főalakja egy hires színésznő az öregedés küszöbén...Amikor egy-két perc múlva befejezem, kérlek, fordulj az elnök úrhoz és add elő, áruit szerinted a magyar, sőt akár az egész európai gazdasági helyzetről nyilatkoznom kellene...” Coolidge figyelmesen végighallgatta a Széchényi-féle „fordítást”. Bólintott. ,.Thank you”, mondta. Felállt, kezetfogott és távozott. Függöny. *** Szemben a Fehér Házzal, a Lafayette Square-en, történelmi házak sorakoznak; mögöttük sok megirt s még több megiratlan könyv terül el. Az egyik, néhány lépésnyire onnan, ahol a 19. század legnagyobb amerikai bünpere (a Key-Sickles gyilkosság) indult ki, az u.n. Decatur House, amelyben egyik legnagyobb haditengerészeti hősünk párbaj következtében meghalt 1820-ban. Kár, hogy ide csak annyi tartozik, hogy a gyönyörű villa vagy negyven évvel ezelőtt egy követünk özvegyének, Mrs. Truxtun-Beale-nek lett a tulajdona. Ez a hölgy szoros barátságban volt Vanderbiltékkel és igy nemsokára fróf Széchényi Lászlóval is, mert a magyar mágnás az amerikai pénzmágnás leányát, Gladyst, vette feleségül. A Decatur House-ban, amely ma muzeum, a második emeleti társalgó márványasztalán a Truxtun-Beale család intim,usainak fényképei állnak. Itt egy megragadó szépségű hölgy, olyan pózben, mintha László Fülöp festette volna rendelésre: Széchényiné. Mellette egy feszesen jókiállásu ur, Dayan-félszemfedővel: a magyar követ. De kérdi az olvasó, ha figyelmes és pedantikus: ugyan miért irom én itt állandóan két é-betüvel a nevét? Nem felel meg nekem a mód, ahogyan a család egy jóval régebbi és nevesebb tagja, „a legnagyobb magyar”, irta? Tehát: Széchenyi? Hivatkozom a fehérházi bejegyzésre, amelyet láttam, valamint a fényképre, amelyensajátkezűleg ez áll: „Washington, 1921-1938, L. Széchényi” — szinte nyomatékosan hosszú ékezetekkel. Csicsery-Rónay István szerint, aki jól tudja ezeket a dolgokat, a család mindig is igy irta a nevet, éppen csak a nagy Széchenyi Istvánt véve ki, aki „úgy látszik, az első ékezet után türelmetlen lett...” Ma már nem fontos, bár még érdekes. Elúszik palackban az idők hullámain. Itt is, amott is lepi a por nyomainkat. EMBEREK ÉS ESETEK Fejetlen halott a volánnál Ördögűző áll a londoni Old Bailey esküdtszéke előtt — nem filmkarakter, nem rémregényiró képzeletének szörnyszülöttje, de igazi, valóságos ördögűző, aki tulvilági lényekkel áll szoros összeköttetésben már csak hivatásánál fogva is, minthogy elnöke és főpapja a 300-tagot számláló Brit Occult Társaságnak. David Robert Farrant-nak hívják, 28-esztendős és azért került már viszonylag fiatal kora ellenére ily magas pozícióba, mivel mamája is főpapnő volt az occultak társaságában. Azt lehetne mondani tehát, hogy Farrant-nek protekciója volt. Angliában nem tilos az ördögűzés, aki úgy véli, hogy neki ördöge van, az arra illetékes személlyel kiűzetheti magából. Miért került tehát mégis Robert Farrant bíróság elé? Az ügy előzményei 1971 októberének egyik éjszakájáig nyúlnak vissza. A londoni Highgate-temető kőfala előtt éjszakai őijáratát végző rendőr különös zajra lett figyelmes. A zaj a temető fala mögül jött, mintha egy sirkövön kopácsoltak volna. A rendőr elhatározta, hogy kivizsgálja a dolgot. Óvatosan lenyomta a kőfalba mélyesztett rácsos kiskapu kilincsét, a kapu csikorogva kinyilt. A Bobby belépett a temetőbe. Aztán dermedten megállt. Az egyik mauzóleum lépcsőjén árnyak mozogtak. Ugyanabban a pillanatban a szomszédos Kilburn templomának toronyórája lassan éjfelet kongatott. A Bobby arra gondolt, hogy talán mégsem vizsgálja ki a dolgot. De aztán megemberelte magát. Elindult a mauzóleum felé. — Van ott valaki? — kérdezte rekedten. — Hogyne! — válaszolta egy férfihang. A Bobby odalépdelt. Ketten álltak a mauzóleum előtt. Egy fiatalember és egy szőke lány. A lány földigérő fekete köpenyt viselt, mint Drakula menyasszonya. Fehér volt az arca, ajka vérvörös. Különös mosollyal nézett a rendőrre. — Mit csinálnak maguk itt? — kérdezte a Bobby. — Társalgunk az eltávozottakal! — felelte a fiatalember. — Nem tréfálkozunk éjnek idején! — a rendőr elővette a noteszát — most felirom mindkettőjük nevét. Ekkor került először hatósági följegyzésbe David Robert Farrant neve. A feketeköpenyes, szőke lányt Martine de Sacy-nak hívták. Állandó otthona: Párizs. Az angolt csak törve beszélte. Talán ez volt az oka annak, hogy a rendőr úgy döntöttt: szigorú figyelmeztetés után útjukra engedi őket. Gondolta, túlzott szigorúsággal árt esetleg az idegenforgalomnak. Később aztán időről-időre a Highgate-temetőben elkövetett rejtélyes cselekedetekről értesült a rendőrség. Mauzóleumok, katakombák bejáratait feltörték. Koporsókat felnyitottak. Sírkövekre titokzatos (Folyt, a 11. oldalon) j S'Z’E’M’L'E j A détente nyomán egyre nagyobb mértékben kibontakozik az U.S. — szovjet technológiai cserekereskedelem, ami miatt a Kongresszuson belül komoly politikai viták alakulnak ki. Akik bírálják e kereskedelmi kapcsolatbővülést, azt állítják, hogy az adminisztráció hozzájárulása alapján sok amerikai cég komputereket, híradástechnikai berendezéseket, precíziós golyóscsapággyal működő gépeket és hajóépitési technológiai készülékeket továbbit a szovjeteknek, feltételezhetően békés célokat magában foglaló kereskedelmi egyezmények alapján, amiket az oroszok valójában katonai célokra használnak fel. Ugyanakkor Amerika nagyon kevés ellenszolgáltatást kap a szovjet technológia részéről. A'kritikusok azt is mondják, hogy a szovjetek hamarosan világpiaci versenytársává válnak azoknak az amerikai cégekenk, amelyektől megvásárolták a technológiát. Az adminisztráció tisztségviselői azonban úgy vélik, hogy bővülő technológiai csereprogramra van szükség, hogy tovább erősítsék a détente-t és a gazdasági és politikai előnyök alapján kedvező egyensúlyt hozzanak létre. Sokan vannak azonban, akikre nézve különösen zavarólag hat, hogy öt U.S. repülőgép-gyártó vállalat, a Lockheed, a Boeing, a McDonnell Doughlas, a General Electric és az United Aircraft’s Pratt and Whittney Division piacot keres a Szovjetunióban. Ezáltal a szovjetek javítani tudják majd légiszállitásukat és versenyre kelnek más országok légiközlekedési vállalataival. Ezzel együtt megteremthetik komputerizált katonai légiközlekedési ellenőrző rendszerüket, amellyel jelenleg nem rendelkeznek. Az U.S. Hadügyminisztériumának sok vezető személye nem teljesen ért egyet azzal sem, hogy az amerikai cégek résztveszenek a Kámafolyónál épülő teherautógyár létesítésében, mert mint mondják: „Az áruszállító teherautók gyártása ugyanúgy történik, mint a katonai jármüveké.”
