Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-18 / 29. szám
9. oldal Egy lovagvár a XX. század végén Irta: KLAMÁR GYULA A kis alsóausztriai faluból aszfaltozott ut vezet a várig, azaz nem egészen a bejáratáig, mert vagy ötszáz méterrel előbb kényelmes parkoló-hely várja az utast és egy felszólítás, hogy a látogatók innen kezdve gyalogosan menjenek tovább. Mindenki engedelmeskedik a felszólításnak, noha világos keréknyomok mutatják, hogy nem mindenkire vonatkozik a tilalom. A várig tartó ut azonban csodálatos fenyvesek között kanyarog, igazán kár lett volna elszalasztani a látván yt. A vár ura egyébként otthon van; a magas tornyon ott leng a zászló, amelynek se színét, se a rája festett címert innen alulról nem lehet kivenni. A torony ugyanis szédítő magasságban emelkedik fölöttünk, egy hatalmas bazaltsziklán, amely maga is legalább ötven méter. Erre rakták rá a falakat jó ötszáz évvel ezelőtt. A kulcsár szerényen megjegyzi: sohasem volt a vár ellenség kezén, senkinek se sikerült bevennie — amit nem is csodál a bejáratnál gyülekező társaság tagjai közül senki — pedig a svédek hónapokig tartották megszállva a környékét... A bejáratnál régi kőkoloncok állnak őrt. Tálán már századok óta. Szemben a várral csinos lakóház, virágos ablakokkal, odébb egy másik ház, amiből hoszszabb várakozás után jön elő a kulcsár, hatalmas vaskarikán csörgeti kulcsait, szóval valódi kulcsár, nem pedig címzetes. A várkapu csikorogva tárul föl és az időközben mintegy húsz főre gyarapodott közönség — főként németek — áhítattal lép be a kapun. Egy olyan várba, amely ma is éppenugy lakott, mint három-négyszáz évvel ezelőtt, sőt ugyanaz a család tagai lakják, akik már akkor is birtokolták. Persze, főleg weekendre járnak ki, mert a vár urának civil foglalkozása van Bécsben, amely innen mintegy 160 kilométerre van és igy bajos lenne reggelente bejárni innen a fővárosba. A várur különben jogász — árulja el a kulcsár, aki a várat mutogatja. Saját keresetéből tartja el a várat, fizeti a karbantartást, a személyzetet, ami bizony alapos összegbe kerül. A látogatók 10 schillingjeiből nem futná. INDULUNK VÉGRE Mondjátok végre, mikor fogunk hozzá, Intsetek, mikor induljunk Régóta várok, 75 esztendeje, Már meszesek a tagjaim, Gyengék az izmok, Már nem tudok úgy ugrani! De kész vagyok, Mondjátok végre, Mondjátok a szót, kár minden percért, nem várhatunk tovább. Annyit elmulasztottunk, nincsen már idő Vegyétek számba, hány édes őszi nap múlt el Hány ragyogó nyár lángolt el hiába, Hány tavasz kiáltott ránk, hivott, Hány tél hava feküdt a földre És a mag nem csírázott, nem mozdult meg, nem szökkent szárba a termés! Hát nem várhatunk tovább! Könyörgöm, követelem! Nincs már sok időm hátra, Intsetek végre: Induljunk! A vár nagyon jó karban van, ma is kiállhatna egy ostromot, ha ugyan valakinek kedve kerekedne megostromolni. Ellentétben Esterházy Pál fraknói . várával, itt kevés fegyvert látni, nem úgy, mint odalent Burgenlandban, ahol egy ezredet is fel lehetne szerelni... De igy talán érdekesebb, nem olyan marcona. Az udvaron mindenütt, a várhoz csatlakozva, épületek, amelyekről messziről látszik, hogy lakja valaki: az ablakok fényesre mosva bámulnak le ránk, muskátli és begonia díszíti a kereteket, majd egy fordulónál az egykori belső istálló boltive alatt egy barna Mercedesautó bukkan elő. Itt már közel vagyunk a vár tulajdonképeni bejáratához. Mindenütt rend és tisztaság, mint egy jól rendbentartott bérházban. A kis gótikus udvarra néző ablakok szemei fényesek, a folyosók falain aggancsok, virágok... így festhetett valaha is. Senki közülünk nem látott még „üzemben” lovagvárat, igy hát mindenki tágra mereszti a szemét és akaratlanul is halkan lépeget. Az egyik forudulónál a jobbkéz felöli ajtón villamosbeszélő a letagadhatatlan jele a lakottságnak. Helyenként lábtörlők, szőnyegek. A vár üzemben van, csak éppen a gazdákat nem látni, sem a belső termeket; annal inkább a külsőket. Ezek — mondja a kulcsár — ma is használatban vannak. Egy csodálatos szép lovagterem masszív asztalán hatalmas kőkorsóban friss virágok, egy reneszánsz tálalón ezüst asztalnemű: tálak, tányérok, aztán mindenféle cserépedény. „Ha vendégség van” mondja a kulcsár — ,, a személyzet itt térit...” Egy másik terem az úgynevezett ivó-szoba megfelelő relikviákkal: kancsókkal, öblös poharakkal, valószínűleg ugyanazokkal, amelyeket még a jelenlegi gróf ük-ükapja szerzett. A székek, fotőjök, szőnyegek, mind-mind múzeumba illő tárgy, a dologban az az érdekes a bámészkodók számára, hogy mégsem múzeumban járunk, hanem egy hatalmas lakásban amelynek tulajdonosa amott, a „Privat” jelzésű ajtó mögött található. Egyébként itt is mindenütt agancsok a falon, a legszebb agancs alatt egy hivalkodó felírás: „Világrel '*rd” és még lejebb a kilövés helye: „Martonvásár”. aátum nem vehető jól ki, de az biztos, hogy nem mostanában lőtték azt az állatot, amelynek szarvai itt láthatók. Egy alacsony ajtón át a várkertbe lépünk: a bazaltszikla tétjén van a kert. Alattunk szédítő mélység, a kertben két százados platán és körben a falak mentén virágágyak. Hollywood-hintaszék és vászon-nyugágy gondoskodik a várur kényelméről... NYÍLT SZEMMEL A SZERÉNYSÉGRŐL Bensőséges ünnepségen vettem részt a minap, amely (ünnepségen egy kiválói férfiú érdemeit méltatták. Minden szépet és jót elmondtak a szónokok a férfiúról, s a dicséretekkel általában egyet kellet értenem, mert szerintem is valóban rászolgált. Hanem amikor azzal a jelzővel is megtisztelték, hogy közismerten szerény ember, akaratlanul felkaptam a fejemet, minthogy az illető közismerten és szűkebb környezete számára nehezen elviselhetően kötekedő hajlamú, erőszakos és krakéler. Tehát a legkevésbé sem mondható, hogy szerény ember. Akkor viszont miért nevezték mégis annak? Azt hiszem, azért, mert — megítélésem szerint — a legszélesebb körökben tisztázatlan a szerénység pontos értelmezése. Az értelmező szótárban a szerény szó mellett ott áll, hogy: csendes, visszahúzódó. Nagyon helyesen áll ott. mert a tapasztalat is azt bizonyítja, hogy a szerény ember magatartására a csendesség, a visszahúzódás jellemző. Úgy is mondhatnánk, hogy a szerény ember olyan ember, aki kevéssel beéri. Ha van is célja, akarata — nincs elég harciassága és ereje, hogy megvalósítsa. Hamar belefárad a küzdelmekbe, vagy el sem kezdi, hanem összehúzza magát és szerényen éldegél a maga csendességében. Azt is szokták mondani, hogy az ilyen ember nem sok vizet zavar. Éppen ezért nem is nagyon szokták figyelemre méltatni az ilyen embert. Lagalábbis nem fordulna elő, hogy valakit azért ünnepeljenek, mert szerény ember. Az a tulajdonság önmagában túlontúl kevés ahhoz, hogy közfigyelmet vonjon magára. Meggyőződésem, hogy az én kispesti órás ismerősömet soha nem fogják nyilvánosan ünnepelni azért, mert szerény, pedig ő csakugyan az, mintaszerűen az. Ellenben uton-utfélen találkozom a jelenséggel, hogy nagy pályaivű, magasra törő és magasra érkezett embereket egyéb érdemeik mellett azért is megsüvegelnek, mert — úgymond — szerények. Holott az ilyesmi úgyszólván teljesen lehetetlen. Aki nagy célokat tűz maga elé, annak nagy energiákat kell összpontosítania, hogy a célját elérje. A küzdés, a küzdőképesség, az állóképesség az ilyen ember legfontosabb tulajdonsága, és ez nem fér össze a szerénységgel. Sőt: inkább ellentéte annak. Hiszen egy cél eléréséhez aktivitásra van szükség, a szerénység pedig éppen passzivitást jelent. Megannyi irodalomtörténeti, történeti tény bizonyítja, hogy például Petőfi Sándor egyáltalán nem lehetett szerény ember. Bemard Shaw sem volt az, Leo Tolsztoj sem volt az, Galilei sem, Gandhi sem, és egyáltalán, senki sem lehetett szerény, aki olyan tetteket vitt végbe, hogy ismertté lett általa, és fennmaradt a neve és a műve. Éppen az úgynevezett nagyemberek lehettek általában a legkevésbé szerények, mivel nagyságuk egyik összetevője volt az a képesség, hogy felfogták nagyságukat, megértették küldetésüket, hogy pontosan tudták, milyen értékek hordozói és kifejezői és tisztában voltak vele, hogy mennyire fontosak az egész emberiség számára az általuk kitűzött célok, amelyeket azonban — azt is jól tudták — csak küzdelmek árán érhetnek el, és nem a fű alá húzódás révén. Ámde, ha mindez igy van, akkor mi szükség van arra, hogy eltagadjuk, vagy megmásítsuk az igazságot? Egyik magyarázat az lehet, hogy a nagy emberek iránti tiszteletérzés olykor elragadtatásba csap át, és ilyenkor minden szépet és jót ráaggatnánk, ami éppen eszünkbe jut, s az ilyen túlzásokra irányuló hajlamok szülik az ötletet, hogy mindazokmellett a tulajdonságok mellett, amelyek egy csúcsra érkezéshez valóban szükségesek, még a szerénység látszatába is beleőltőztessük az illető ünnepeltet. A másik magyarázat valami olyasmi, amit leginkább az optikai csalódáshoz hasonlíthatnék. Az imént említett bensőséges ünnepség során megkérdeztem egyik szónokot, hogy miért nevezte szerénynek az ünnepeltet, hiszen maga is tudja, hogy nem az. Meghökkent a kérdésemen, aztán elgondolkozott, majd azt válaszolta, hogy nézzem meg az ünnepeltet: milyen zavarban van, mennyire kínos számára ez a cécó, és láthatóan legszívesebben a föld alá bújna. Azonkívül emlékezzek azokra a szavakra, amelyekt az őt magasztaló szónoklatok után mondott, hogy tudniillik dehogy is olyan nagy ember ő, mint amilyennek mondják, dehogy is van őneki annyi érdeme, és igy tovább. Egyszóval: látnom kell. hogy mennyire szerény ez a nagyszerű nagy ember. Csakhogy éppen ez a látvány az, ami csalóka. Mert láttam és most az ünnepelt szerénységét, persze, hogy jól láttam. Ámde láttam én őt akkor is, amikor éppén (Folyt, a 13. oldalon) Nádass József
