Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-11-21 / 47. szám
9. oldal FEKETE CYRANO Irta: ACZÉL BENŐ Természetesen Muhammed Ali, azelőtt Cassius Clay esetéről van szó. Egy nagyot (vagy inkább több nagyot) ütött s aztán ment a kasszához, ahol öt millió dollárt fizettek ki neki. Kutya, aki irigyli. A pénz szerintem jár neki: azok adták össze, akiket a boxolás sportja annyira érdekel, hogy sok pénzt hajlandók adni, csak hogy élvezhessék. És maga a sportesemény csakugyan érdekesebb volt a szokottnál. Ugyanis ugyanavval a boxbajnokkal már másodszor történt, hogy a szakértők véleménye ellenére ő maradt felül. Nem vagyok sportújságíró, de emlékszem, mikor egy Sonny Liston nevű boxbajnokkal került szembe s a nagy sportújságírók szinte felháborodva Írták, hogy egy ijedt kisfiút állítottak szembe olyan ellenféllel, akinek minden ütése olyan, mint egy lórugás és a „kisfiú” ezt tudja is. A nagy sportújságírók brutális üzleti érdeknek ítélték a mérkőzést és aggódva várták a következményeket. A következmény az lett, hogy az „ijedt kisfiú” kiütötte a lovat. Ilyesmi csak egyszer történik egy életben. De nem: megtörtént másodszor is. Mostani ellenfele George Foreman volt, aki úgy lett világbajnok, hogy az előző világbajnokot egyetlen ütéssel megfosztotta címétől. Magasabb volt, mint Ali és kétségtelenül erősebbeket ütött. Alit a szakértők kiváló boxolónak tartották, de ütéseinek erejéről sohasem volt nagy véleményük. A fogadásokban Foreman ellen 4:1 arányban állt, Ali hátrányára. De megint mi történt? Foreman, az izomember elvesztette világbajnoki címét s megint Ali a világbajnok, ezúttal másodszor. Először egy Frazier nevű néger bajnok vette el tőle a címet, mert pontozással győzött ellene. A revánsmérkőzésen már Ali győzött pontozással, de ez a meccs nem ment a világbajnokságért: a címet Fraziertől Foreman vette el, mint emlitettük, egyetlen nagy ütéssel. Azonban Ali a világon a legnépszerűbb boxoló s akik a jelenlegi világbajnoki meccset rendezték, jól számítottak, hogy noha a viadalt Zaire-ban, (a volt belga Congo fővárosában) rendezték — részben a helyszínen, részben a zárt televízión annyi nézője lesz, hogy behozza a győztes és vesztes számára egyaránt kikötött öt-öt millió dollárt és még haszon is marad. Nem is szólva a prestizsről, amely az egész világot érdeklő sporteseményért az időközben független állammá vált Congo — Zaire — szerez vele. Nem először írok Muhammed Aliról, akit részben bolondozásai, részben rokonszenves emberi tulajdonságai miatt mindig érdekes atlétának tartottam. Még Cassius Clay korában az volt a szokása, hogy legközelebbi ellenfeléről versben jósolta meg, hányadik menetben fogja kiütni. A jóslat nem mindig vált be, de a kiütés mindig bekövetkezett. Személyi rokonszenvemet pedig egy kis történet magyarázza, amelyet olvastam róla, egy kép alatt, amely a világbajnokot kislányával a kaijában ábrázolta. A kép alatti felirat szerint a világbajnok azt mondja a kislány-babának: — Nem tudom, mire vagy olyan büszke? Én szebb vagyok, mint te? Hát nem kedves? Ettől kezdve minden mérkőzésén az ő pártján voltam. A történet azt mutatta nekem, hogy Aliban nincsenek gyilkos ösztönök, amik a boxsporttal szinte velejárnak. Emlékszem, még békeidőben, amikor a professzionista boxolást még nem ismerték, az amatőr sport vezetője Magyarországon egy járásbiró volt, aki mikor egy halálos sportbaleset után megintervjuolták, vállat vonva mondta az ujság-Aczél Benő íróknak: — Hja, a box nem teniszjáték... A bírót személyesen ismertem, mint ügyvéd sokszor tárgyaltam nála és barátságos, kedves embernek tartottam. Alinak ellenfeleiről az a véleménye, hogy nem tudnak boxolni. Miután Foremant kiütötte, kijelentette, hogy Foreman nagyobbakat tud ugyan ütni, mint ő, s elismerte, hogy az ő ütései nem túlságosan erősek, de a nagy sportszakértők nem tudták, hogy Foreman is csak az első pár menetben tud olyan nagyokat ütni, később már egyre gyengébbeket üt. Ehhez alkalmazta harci stílusát, mert a boxoláshoz nem erő kell, hanem ész, ő minden viadalát tánccal kezdi — ahogyan mondani szokta magáról: eleinte röpköd, mint egy pillangó, azután szúr, mint egy méh. Ezúttal azonban NEHÉZ imVISZONYOK VAKÍTÓ Szám szélén ma szó parázslik föllobbanok napnyugtáig Halhatatlan a halálom korbácsolom szivfutásom Átizzit fehéredésem szememmel kék égbe vésem füttyös-dalos napkopásom csöndbevesző szikrázásom Mivégre is lettem ember folyton haló sejtjeimmel? Nem felel rá puszta éjben isten elszórt csontfehérje Testemen a csönd parázslik emésszen el napnyugtáig Válasz nincsen földön égen csak vakitó emberségem Kiss Dénes — Elakadtunk! Beleragadtunk a sárba!! nem ezt csinálta, hanem engedte magát ütni, hadd fáradjon ki a bivalyerős világbajnok. Mikor ezt olvastam, hirtelen felvillant bennem a gondolat: ugyan kire emlékeztet ez az ember? tudom már: Cyrano de Bergeracra, úgy, ahogyan Edmond Rostand megírta és a magyar Ábrányi Emil remekbe lefordította. (Sokan azt hiszik, hogy a fordítás jobb, mint az eredeti.) Akik a darabot látták (és ugyan ki nem látta; magyar, vagy amerikai színpadon vagy filmen, nem százezrek, hanem milliók) s ki nem emlékszik, amint Cyrano vívás közben mondja: Mert előre mondhatom, Megdöflek a versem végén... Ali is képes lett volna boxolás közben verset költeni és előre győzelmet jósolni magának. Foreman elleni győzelme után kijelentette, hogy ő előre megmondta, mi lesz a viadal vége, de az újságírók nem hittek neki. „Én vagyok a legnagyobb” — mondta a győzelem után. Dicsekvő, szájas, ellenfeleit lenéző, alapjában véve kellemetlen fráter. Mégis rokonszenves. Cyrano de Bergerac, feketében... Anekdoták hires emberekről Noel Coward a hires angol színpadi szerző arról beszélgetett barátaival, hogy a koktélpartikon senki sem figyel arra, amit a másik mond. Kijelentette, hogy egy másnapi koktélpartin, melyet egy előkelő londoni hölgy adott, hajlandó bizonyítani is. Másnap a háziasszony elé sietett és kezet rázott vele. Noel Coward igy szólt: — Végtelenül sajnálom, hogy elkéstem, de egy félórával ezelőtt összekülönböztem a nagynénémmel, és a vita hevében agyonütöttem. — Nem tesz semmit — szólt bűbájosán mosolyogva a háziasszony —, érezze jól magát közöttünk! *** Tristan Bemard francia humorista Nizzában ebédelt egy étteremben. Egyszerre odahívta a pincért: — Nem tudom megenni ezt a levest — mondta. A pincér szó nélkül elvette a tányért és ismét átadta az étlapot a humoristának. Bemard gondosan elolvasta még egyszer az étlapot és ezúttal az erőlevest választotta. A pincér máris hozta. Egy perc múlva Tristan Bemard újból hívta a pincért: — Ezt a levest sem tudom megenni — fakadt ki méltatlankodva. A pincér már nem tudta mire vélni a dolgot. Hívta a főnökét. Ez odasietett és a legnagyobb tisztelettel igy szólt: — Mi a baj, uram? Minden vendégünk kitűnőnek találja ezt a levest, és csak dicsérettel szólnak róla. Tristan Bemard a világ legártatlanabb hangján válaszolta: — De hiszen én nem mondom, uram, az ellenkezőjét, csak nincsen kanalam... *** Bertolt Brechtet megkérdezte egyszer egy újságíró: — Min dolgozik most? Mire a világhirű iró igy felelt: — Következő tévedésemet készítem elő. *** Bródi Sándort fölkereste egy hosszuhaju, szikár fiatalember: most megjelent novelláskötetét hozta el és kérte a mestert, mondjon róla véleményt. Az iró bírálata hasznos lenne számára, bármilyen lesújtó legyen is. Sándor bá’ készséggel vállalkozott a feladatra. Eltelt két hét. A fiatalember — a „hólyag” —. újból megjelent Bródy lakásán a válaszért. Az iró egy pillanatra elkomorodott, aztán szives mosollyal mondta: — Hát fiatal barátom, nagyon szép a könyve... vannak mondanivalói és értékes ötletei... sok. nagyon sok jó dolog van benne, tagadhatatlan a 7 érdekessége... legközelebb el is fogom olvasni...
