Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-31 / 44. szám
14. oldal HA AZ ÖRDÖGNEK AJTÓT NYITUNK... Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÄR ILONA Néhány nappal ezelőtt megjelent cikkemben arról írtam, hogy Isten hogyan válaszol, mire több levelet kaptam olvasóinktól azzal a kérelemmel, hogy iljak bővebben erről a tárgyról. Ezekben a válságos, történelmi, mondhatnám Bibliai időkben, amikor egyre nagyobb a jövőtől való rettegés és nyugtalanság, szeretnénk közelebbi kapcsolatba kerülni Istennel és kétségbeesetten áhítozunk valamiféle bizonyiték után. Olvasóink kérését teljesítve újabb cikkben Zacha^líona igyekeztem elmondani élményemet, most azonban azt óhajtom kidomborítani, hogy valójában nem a szeánsz válaszol erre a kérdésre. Csupán véletlen volt, hogy egy szeánszhoz fordulva a Gondviselés kegyelme által Istenre rátaláltam. De ugyanakkor figyelmeztetni szeretném olvasóinkat, vigyázzanak, mert a szeánsz nagyon veszedelmes lehet és nagy-nagy szerencsétlenséghez vezethet. Ilyenkor ugyanis mindenki ki van téve nemcsak annak, hogy Istennel kapcsolatba kerülhet, de annak is, hogy az ördög szabadon közeledhessen hozzá. Még barátaim közül is csak kevesen tudnak arról az élményemről, mely éppen ezirányban ért, de úgy érzem, olvasóink olyan közel állnak hozzám, hogy tartozom Nekik azzal, hogy erről az eseményről is beszámoljak. Igyhát őszintén feltárok mindent pontosan úgy, ahogyan történt. Szeánszra első nagy élményem után sohasem mentem többé, az ember azonban lépten-nyomon ki van téve valamiféle kisértésnek. Ez történt velem, amikor egy este alig néhány hónappal első nagy felfedezésem után, egy házaspár jött el hozzám vacsorára. Magukkal hozta* egy úgynevezett ouija-board-ot, melyen körben betűk álltak és egy kistányért, melyet rá szoktak helyezni a táblára, kezüket könnyedén rátéve, amikor a tányér elkezd mozogni az ujjaik alatt. Rövidesen vacsora után, mikor a poharak és tányérok még ott álltak a terített asztalon, belefogtak ebbe a műveletbe, nekem pedig egy papírlapot adtak, hogy arra firkáljam majd fel sorjában a betűket, melyeket a tányér széle érint, hogy aztán összerakhassuk az úgynevezett „üzenetet”, melyet szerintük vezetőjük, ki a Szellemvilágból irányítja őket, angolul fog nekik küldeni és ami talán rám is vonatkozhatik. Szerencsétlenségünkre azonban, ami annyi esetben előfordul, az ördög vette át az irányítást és amikor a betűket leírtam, azonnal láttam, hogy nem angolul, de németül jön az üzenet, pedig barátaim nem is beszéltek ezen a nyelven. l! HETI NAPTÁR :j NOVEMBER ( (NYILAS HAVA) ; j 4—Hétfő: Károly 5—Kedd: Imre j; ; I 6—Szerda: Lóránd '» ;; 7—Csütörtök: Rezső '; ] I 8—Péntek: Gottfried 1 > L 9—Szombat: Tivadar I! 10—Vasárnap: Réka Az üzenet igy szólt: „Ti átkozottak, az ördög.” — mivel rendesen az üzenő az első szavak után bemutatkozik, abban a percben csörömpölve elkezdtek táncolni a poharak, tányérok, az asztalon, minden ugrált, még a kis tányér is, melyet barátaim elejtettek és valamennyiönk szivében dermedt rémület támadt. Ők egész testükben reszketve, halálsápadtan ültek, én viszont rémülten fohászkodtam Istenhez, hogy ha van valaki odafenni, aki törődik velünk, azonnal jöjjön és segítsen rajtunk, elkergetve az ördögöt. Ekkor egyszerre csodálatos csend támadt. A poharak, tányérok nem mozdultak többé. És ez a csend valahogyan épp oly megdöbbentő volt, mint az előbbi zene-bona. De valami ragyogó emelkedettség szállta meg a lelkünket. Pár pillanatig tarthatott ez a csendes némaság, aztán egyszerre megmozdult a tányér a táblán, anélkül, hogy valaki is irányította volna és barátaim rémülten nyúltak utána, mivel világos volt, hogy valaki üzenni kívánt. Mindhárman még mindig ijedten kérdeztük, ki az, aki most szól hozzánk, mire lassan, méltóságteljesen betűzte ki a tányér a következő szót angolul: „Angyal.” Meglepetésünk leírhatatlan volt. Ekkor én tulbuzgóan gyerekesen mert még mindig dobogott a szivem az átélt izgalomtól, fogadkoztam, hogy imádkozni fogunk érte. Azonnal jött a felelet: „Erre nincs szükség, de azért méltányolom a jóakaratot”. Még adott néhány választ kérdéseinkre, aztán elhallgatott. Noha már több, mint egy évtized telt el azóta, ennek az estének az emléke még mindig megmaradt a lelkemben. Soha se mertem volna többé a természetfeletti hatalmakkal kísérletezni, de erre nem is volt szükség, mivel Isten végtelen kegyelmében olyan bizonyítékot adott akkor nekem, ami elegendő lett egész életemre. Megtanultam, hogyha a Mindenhatóval kapcsolatba akarok lépni, erre az egyetlen mód az imádság. Mert, mint ahogyan Rex Humbard mondja, az ima a kulcs és hitünk megnyitja a kaput Isten felé. ATTILA SÍRJA (Folyt, a 13. oldalról) folyó, a lenyilazott rabszolgák, feleségek legendája Ipolyi Magyar Mythológia című munkájában szerepel először, majd Jókai Mór tollán át jutott el Gárdonyi Gézáig, akinek Láthatatlan ember cimű regényében teljesedett ki. Innen már nem hosszú az ut az iskolai tankönyvek szemelvényeiig, hogy széles körben elterjedve újabb és újabb legendák sarjadjanak belőle. A történetből annyira érződnek á népmeséi elemek, hogy részletes elemzésükkel talán itt nem is kell foglalkoznunk. Minden népnek megvannak a maga szigorú temetkezési szokásai, biztos, hogy ettől nem tértek el Attila korában sem. Nincs okunk feltételezni, hogy Attila sírja jelentősen különbözik a többi hun fejedelmi sírtól. A hunok pedig hamvasztással temették halottaikat. 1926-ban a nagyszéksósi Bálint Mátyás tanyája melletti szőlőben Móra Ferenc igen ritka, gazdag sirleletre bukkant. Az ásatások során 167 darab aranytárgyat gyűjtöttek össze. A tárgyak egy részén olvadásnyomok látszanak. A sirt már előzőleg is bolygatták, igy a leletek az eredeti gazdagságra csak VÉGRENDELET NÉLKÜL Nem a haláltól félek előbb-utóbb beköszönt hozzám szelíden kézenfog — mit is tehetnék mást? — engedelmesen megyek véle. Attól tartok csak: nem kopog ajtómon, küszöböm előtt nem törli lábát hosszan, türelmesen, nem várja meg, hogy felöltözzem, útitáskámat elkészítsem, kifizessem az adósságom. — Mit mond a szállodai portás: milyen rendetlen vendég voltam s lesz-e valaki, aki kusza kormos soraim felismerve végrendelet nélkül is tudja: mit hagytam (hagytam?) az utódokra? Frideczky Frigyes utalnak. Hatalmas gazdagságra, mert az előkerült tárgyak mindegyike arany. Csatok, csészék, kard és tőr markolatboritó lemezei, nyeregdiszek, a köntösre felvart szegélylemezkék, veretek mind-mind aranyból vannak. Maga a karika alakú nyakék közel fél kiló súlyú. A tárgyak egy részét mély tüzű, piros almandin kövek vagy áttetsző hegyi kristály betétkével is díszítették. Azóta sem leltünk gazdagabb hun sirt hazánkban. Talán igy temették el Attilát is. Arannyal ékes ruhájában, -fegyvereivel nagy máglyán elégették, a hamvai fölé halmot emeltek. A hunok temetési szertartásához tartozhattak a díszes nagy bronzüstök is, hazánkban négy helyen találtak már ilyet. Minuszinszk vidéki egykori sziklarajzokon is láthatunk hasonló üstöket, melyek közül néhány Nyugat-Európában is eljutott a hun hadak nyomán. Merre éghetett a máglya Isten ostorának porhüvelye alatt, nem tudjuk. Valószínűnek tarthatjuk, hogy nagyon messze nem vihették táborától. A széles Alföldön azonban vaktában keresgélni hiábavaló lenne. És könnyen lehet, hogy éppen a nagyszéksósi sírban meg is találtuk, ami Attilából megmaradt. Ezt bizonyítani azonban nem lehet. Bizonyára igaza van Vitus néninek, aki a mi tevékenységünket sosem nézte jó szemmel. Ö a hun ősöktől csak kiálló pofacsontját és sárgás barna arcszinét örökölte, a bátorsággal azonban bajok vannak. Különösen a másvilági dolgokkal való kapcsolatokat illetően volt Vitus néni nagy bizonytalanságban. Erősen tartott az általunk kiásott bronzkori csontok „léikéitől” is, melyeket őszi szürkületeken látni vélt a tanya melletti krumpliföld felett lebegni. Éppen a pajtában raktuk be az aznap kiásott csontokat, leleteket, melyeket visszavettünk az anyaföldtől, hogy az íratlan történelem forrásaivá váljanak, amikor a tápai mezők őre megint csak Attiláról faggatott. Elmondtam hát, amit tudunk róla, s amikor ott tartottam, hogy Ildikóval történt násza éjszakáján aludt ki mécsese, a mezőőr, aki már sok okosat mondott, megjegyezte: — Szép halál volt. — Majd bővebben meg is magyarázta. — A házasság során ilyenkor van a legnagyobb egyetértés félj, feleség között. A süljét már nem érte mög. Mondom, szép halála volt. — Akkor legalább most se háborgassák szögényt — tette hozzá Vitus néni, hogy ezzel is a maga igazát bizonyítsa. Nehezen hitte el, hogy ebben az esetben teljesen egyetértek vele. Trogmayer Ottó, a Szegedi Móra Ferenc Muzeum igazgatója
