Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-31 / 44. szám
.viauiäK iilKAUU 15. oldal Anyanyelvűnk tiszteletére Irta: ZÖLD FERENC Nem kívánunk „botcsinálta nyelvészkedni”; de általános jelenségről van szó, amely emigráns életünket, újságírásunkat átfonja, egyszer erről is szólnunk kell. — Lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy akik tizenöt évvel, vagy még régebben érkeztek, — keverik a nyelvet, s országonként egyre több, angol, spanyol, stb. kifejezést használnak. A fiatalok, akik itt jártak és járnak iskolába, a Dr- z°ld Ferenc tanult fogalmak nagyrészét magyarul nem is tudják, tudhatják... Egymás között javarészt a befogadó ország nyelvén beszélnek, — nem azért, hogy a nyelvet gyakorolják, — ezen régen túl vannak, — hanem azért, mert az egyes kifejezések használata már számukra igy könnyebb. Köznapi, egymásközötti beszélgetési nyelvünkben észrevétlenül egyre több az anglicizmus, germanizmus, latinizmus, s az egyre pongyolább lett. — Marad az Írott nyelv, — amelynek tisztán kellene ragyogni! Egyre többen vannak, — főleg a „régi magyarok”, akik anyanyelvükön már csak az embirációban megjelenő lapokat olvassák — s sokan panaszolják, hogy mennyi angol, spanyol, német „beütés” bukkan fel, hemzseg nyelvtanunk kerékbe-törése és döbbenetes a magyartalanság. Cikkekről és nem költői nyelvről van szó. Versben a költő az ur, aki a költői szabadság örök törvénye szerint, — bizonyos fokig — a nyelvtani szabályokon túl teheti magát. Az igazi, világitó költők azonban, egyben nagyszerű magyar nyelvészek voltak. Elegendő itt Vörösmartyra, Arany Jánosra, vagy Kosztolányi Dezsőre utalnunk. Ady Endre, — aki Arannyal szemben érthetetlen ellenszenvvel viseltetett, és csak „verselő nótáriusnak” nevezte; elismerte a Toldi szerzőjéről, hogy a legtökéletesebb magyar hangon és szerkesztésben irt! És Ady volt a „Nyelvőr” legpontosabb olvasója, egyes lapszámokat, cikkeket széljegyzeteivel látta el. Ugyanez a nyelvi gondosság áll nagy prózairóinkra, szerkesztőinkre, újságíróinkra. Mindezek azonban otthon és nem az emigrációban éltek! — Az emigráns Írónak, újságírónak, — mint egyetlen kapocsnak, — fokozottabban kell ügyelni a nyelvi tisztaságra, érthetőségre, gördülékenységre, az idegen szavaknak a magyarral való keverésétől óvakodnia kell. A nyelvhelyesség, nyelvtisztaság egyaránt kötelező, ha valaki köz, táj, vagy irodalmi A HALÁL ANGYALA (Folyt, a 12. oldalról) Végülis: miért tette McTavish ápolónő azt, amit tett? Mindabból, ami a tárgyalás során kibontakozott — mint misztikus körvonalak a skóciai ködből — az sejthető, hogy a geriátrai osztály komor légköre s kezében összpontosult döntés élet és halál fölött, megzavarta Jessie McTavish józan Ítélőképességét. Döntött, villant az injekcióstű s valaki megvált szenvedéseitől. — Könyörületből ölni, nem menti, nem is enyhíti a bűnt — mondta a biró, miután kihirdette az életfogytiglani Ítéletet. Jessie McTavish zokogásba tört ki. A glasgowi egészségügyi tanács elrendelte a Ruchill-korház adminisztrációs ügyeinek haladéktalan kivizsgálását. A geriátriai osztály páciensei pedig a fehér ruhás asszonyra gondolnak, aki többé nem jár-kel az ágyak között megváltó álmot — és örök álmot — kínáló injekcióstűjével. A halál angyala. ' Vajda Péter tOiiü i njótfijfsKpí tnuíVoM •in'mT uv\t* Műnyelven szólal meg. Az emigrációban az irót át kell, hogy hassa nyelvünk áhitatos tisztelete, a legjobbra való törekvés, mert amint leül és ir, valamilyen céllal teszi, — ez esetben; az emigráns közösség érdekében. A pongyola beszédet csak helytelenítjük, az átfésületlenül közzé tett magyar prózát-elitéljük. Anyanyelvűnk sem egyhelyben topog, hanem állandóan fejlődik, változik. Uj fogalmak uj neveket kapnak, s a magyar nyelv húsz, harminc, vagy még töbh év távlatában (a jövevény szavaktól és a párt „zsargontól” eltekintve) — változáson ment keresztül. Egyik amerikai magyar iró több, mint harminc év után haza látogatott, s azt Írták otthonról, hogy mondat szerkesztései, szavai, — nem idegenségük — hanem avittságuk miatt sok mosolyt keltettek. A régebben eljöttek másként beszélnek, mint a tiz év előtt érkezettek, s a zalaiak is másképpen, mint akár a szegediek, vagy debreceniek. Nyelvészeti szempontból remek-művek aligha születhetnek az emigrációban, — ami azonban nem jelenti azt, hogy a közölt próza-magyartalan legyen. A nyelv akkor friss, ha abban a közösségben élünk, állandóan használjuk, s változását észre spm vesszük. A táj-nyelvek lejtése, harmatszerüen élő izei, — csak a határon belül teremnek; — ezért jajdul fel az emigráns iró: — „tudok-e még magyarul?” — „SOK ÜDVÖZLETTEL...” HONFITÁRSAK Hát a nagy H-betű. Ez az a betű. Erről ismerik meg külföldön az embert.- Ott van a kocsi farán, nemzetközi jelzés, Hongrie-t, Hungaryt jelent, Hungáriát, Magyarországot. Ezelőtt tizenöt-tizenhat évvel még ritkaság volt Nyugat-Európa autóutjain. Volt, aki Hollandiának nézte, mert nem tudta, hogy Németalföldnek NL a jele, sőt akadt, aki Hondurasnak. Velem esett meg, hogy még 59-beft valahol Ausztriában — pontosabban Gloggnitzban — megállt mögöttem egy osztrák rendszámú kocsi, benne három fiatalember, szótlanul nézték hosszú percekig azt a H-betűt, s nagyon lassan indultak tovább. Akkor jóformán még csak a magyaroknak jelentett valamit az a H-betű. De nekik sokat. Ma már nem ritkaság Nyugat-Európa országútjain a H-betűs jelzésű kocsi. Ismerik a jelzést, tudják, mit jelent, otthonosan besorolt a menetbe, a sok A és I, az F és GB, a CH és NL, és D közé. De magyaroknak, úgy látszik, töbtíet jelent még ma is. Most érkeztem haza, öt nyugati ország porával a kocsi kerekén. Csak azt mesélem el, azt a kettőt, ami Svájcban esett meg velem. Azt is röviden, tárgyilagosan. Hatodik éve már, hogy nem jártam Zürichben, hát keresgélnem kellett az utcát. Meg is álltam a járdaszegélynél, a feleségem kiszállt mellőlem, kérdezősködni. Egyszerre csak beszólt hozzám valaki az ablakon. Akkor vettem csak észre, hogy abból a sportkocsiból szállt ki, amely éppen lestoppolt előttem, két jobb oldali kerekével fönn a járdán. — Tessék gyorsan felállni félig a járdára, úgy, mint én, mert máskülönben megbírságolja a rendőr — hadarta a svájci rendszámú autós. Magyarul. Ugrott is már a kocsijába vissza, indított, úgy kellett utánakiáltanom, hogy köszönöm. Felálltam a két jobb oldali kerékkel a járdára, hogy meg ne bírságoljon a rendőr. És arra gondoltam, hogy nem láttam még sehol áa.*': Kigßigsbsag iíőbaho se jfeíafel n ygi .5lG’)ügyíod belga vagy német autóst, akit idegenben honfitársa figyelmeztetett volna ilyesmire. Köszönöm, magyarul megszólalt svájci rendszám, aki eltűntél előlem az utcasarkon Zürichben. Hat éve, éppen hat annak is, hogy legutóbb Brissagóban jártam. Annak meg, hogy a szomszéd Porto Roncóban hosszú heteket töltöttem el, pláne tizenkettő. Akkor még élt Szilasi Vilmos professzor, a freiburgi egyetem tanára s a frankfurtinak diszdoktora, az induló Nyugat hajdani esszéistája, a nagy filozófus és klasszika-filológus, aki itt, Brissagóban. ugrásnyira az olasz határtól, a Lago Maggiore olaszsvájci csücskén Péterfy Jenő utolsó élő tanítványa s tóparti villájában barátjának, egykori pesti gimnáziumi tanárkollégájának, Babits Mihálynak 1934-ben vendéglátója volt. Most nem mertem mindjárt a villánál leállni. A taxiállomáson álltam meg, szabálytalanul, ott tudtam meg egy helybeli sofőrtől, hogy a Szilasi-villából épp most rámolják ki a berendezést. Mert meghalt a Signora is, utánahalt Philemonnak Baucis, s a legendás Vili és Lili együtt van megint. A brissagói szállodai erkélyről busán néztem este a haragos tavat. Reggel, hogy kisütött a Nap, mentünk is tovább. Azaz hogy már rajta is volt a pedálon a lábom, amikor észrevettem az orrom előtt, az ablaktörlő mögé szorítva, egy névjegyet. „Sok üdvözlettel”: ennyit irt rá valaki, magyarul. És a dátumot, meg aláírást. „Tibor Markó” — olvastam a névjegyen, meg azt, hogy az illető Stockholmban lakik, nyáron azonban itt, a szomszédban, Cannobióban, a Lago Maggiore itáliai felén. Hinni szeretném, hogy Markó Tibor nem haragszik meg érte, ha a jóleső „sok üdvözletét” szívből, de nyilvánosan viszonzom. Markó Tibort én nem ismerem, s ő sem tudhatja, hogy kit üdvözölt. Üdvözlete sem szólt tehát személy szerint nekem, hanem csak a H-betűnek, amelyet arrajártában véletlenül megpillantott a kocsin. Egy betűnek, amelyben minden — amelybe egész Magyarország belefért. Nem is csak a magam nevében: annak nevében viszonzom az üdvözletét, amit Markó Tibornak jelentett a H-betű, amelyet üdvözölt. H- betű, azaz: Hungária. Autójelzés. De nekünk: vallomás. Nem kevésbé költői, mint a verssorok, amelyeket Babits rótt ugyanott a tóparton, ahol egy nemzet ihletése, lám, Szilasiék halála után egy percre megint megjelent. Budapest, 1974. október hó... Rónai Mihály András KÉT VERS NYÁR szakadj meleg zápor, tikkadt a lombsátor. Repedt a föld, sárga, fáradt a Nap lángja. Feszül a sok gyökér, szenved a gyümölcsér’. ESŐKÉRŐ Napfény, szél, esedezz, ég, esőt permetezz, bizsereg a föld háta, tüzes Nap dobálta. Bőkezű a felhő, felvidul lomb, erdő, hörcsög ur magtára beázik, sajnálja. Bencze József
