Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-31 / 44. szám
1 13. oldal Nepperek, Hilósok és más egyéb könnyen-élők Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Újabban egy olyan klubba járok sakkozni, ahol nagyon vegyes a társaság, de sok közöttük a magyar, akikkel szót válthatok, s vannak olyan esetek, amikor őszinteségi roham következtében elbeszélik az életüket. Miből is élnek? Ez érdekelt, mert sohasem beszéltek arról, hogy hol dolgoznak, mivel foglalkoznak, biztos voltam benne, hogy a könynyű keresetűek szektájához tartoznak, amit abból is láttam, hogy csak olykor-olykor vannak letörve, többnyire sok a pénzük, amit abból következtetek, hogy a klubban meglehetősen sokat költenek. Az egyik ilyen tört magyarsággal beszélni kezd a társaságáról, azok életéről, saját magáról. — Azt kérdezi, hogy én és a társaságom miből élünk? Jó, hát elmondom magának. Vannak közöttünk többen úgynevezett szőnyegesek. Belgiumban és Olaszországban olyan tökéletes ez az ipar, hogy itt nyugodtan eladhatják ezeket valódi perzsának. Géppel szövik, csodálatos színekben, hogy az újgazdagok, akiknek a címlistáját mi tudjuk, szívesen megveszik, mert azoknak nincsen gyakorlatuk abban, hogy melyik is a valódi. A valódi perzsát nem géppel, hanem kézzel szövik és ezért sok évig tart egy-egy szőnyeg elkészítése, ezért olyan drága. Bizony kapva-kapnak a mi szőnyegeinken. Persze, aki ezzel foglalkozik, az leadja a szokásos dumát, hogy tönkrement az üzlet, árverésen vette stb. Az újgazdag szó nélkül kifizeti a 3-400 dollárt egy-egy ilyen áruért, azt hiszi, hogy alkalmi vétel, inkább arra gyanakszik, hogy esetleg lopott, de hogy a szőnyeg valódi, arra esküdni merne. A Belgiumban és Olaszországban csinált szőnyegek olyan szépek, hogy a vevő szeme fennakad a csodálkozástól. Feketézés közben az ismerősöm tovább beszél, de most már magáról. — Én a nepper-iparban dolgozom. Rajtam kívül v gyünk még néhányan, órákat adunk el, s-ép sárt fényű ,,aranyórákat”, mindegyik svájci készítménybe van számlapozva. Még a pecsét is belekerül, hogy valóban onnan való és valóban arany. Pedig ezek olcsó dublé órák. Szerencse, hogy a vevőink nem találnak minket többet meg, mert ahol már voltunk, oda többet nem megyünk. Isten háta mögötti erdőirtás a nekünk való terület és a bányák dolgozói, mindkét helyen igen magas a munkabér, s nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel. Még akkor sem, ha minden éjjel berúgnak, más szórakozásuk pedig nincs. Nekik A MÉZ, A VIZ, A NAP... A méz, a víz, a nap, szivemben versenyt bomlanak, egymás nyakába ugranak, fülemnél jobban hallanak. Szememnél jobban látnak ők, az illanok, az eltűnők, az i^jra visszalibbenők. S ha én már régen hallgatok, lelkem rétjére dallamot, ők énekelnek harmatot. Miként a régi metszeten bordái közt a holttetem fodros piros rózsát tére n. Devecseri Gábor \jjOlAtilU a* iiyviy egyáltalán nem probléma eladni a dublé órákat valódinak, még örülnek is, hogy 40-50 dollárért aranyórát vásároltak. New Brunswick, New Fundland és észak Quebec a mi vadászterületünk. Végighajózzuk a tavak környékét, mert nagyon jó vevők a halászok is, akiknek a szezonidején hirtelen sok a pénzük. — Vannak aztán hilósok is. Ezek odahaza, Magyarországon tanulták ki az ipart, többnyire kuksira (vásárra) jártak, ahol sátrakban árulták a konfekcionált ruhákat, s ha öreg volt a vevő, kevesebbet adtak vissza, mint ami járt volna. Rövid idő alatt két-háromszáz forintot is megkerestek, aztán szedték a sátorfát, gyorsan továbbáltak, mielőtt még a rendőrségnek sikerült volna fülöncsipni őket. Itten, Kanadában továbbfejlődött ez az ipar, mert valódi angolszövetnek adják el a legolcsóbb pamutszövetet. A vevőknek azt mondják, hogy tönkrement a gyár, hirtelen kellett nekik túladni a portékán. Bizony ez szélhámialDe, hát akinek valamikor már odahaza is ez volt a foglalkozása, az itt Kanadában sem tud megváltozni, ott folytatja az „ipart”, ahol odahaza abbahagyta. Persze a könnyen jött pénz könnyen is megy, elherdálják az éjszakában, ők az éjszaka gavallérjai. ____________ A MÚLT LEGENDÁIBÓL ATTILA SÍRJA Sokáig nem szerettem Attilát. Mentségemül szolgáljon, hogy sok bajom volt vele. Alig múlik el hét, hogy nevét ne hallanám ilyen vagy olyan emberektől, hangzatos cimü hivatalnokoktól a mezőőrökig meg utkaparókig, akik pedig tudvalevőleg igen jártasak a történeti stúdiumokban. Hogyne ismernék hát a hun királyok ügyes-bajos dolgait. Kucoroghattam csontdermesztő hidegben, szinte eszkimónak öltözve az ásatási gödrökben, miközben dermedt ujjakkal bontogattuk ki a fagyott földből a régi csontokat, ékszereket, vagy a júliusi kánikulában, a melegtől szédelegve, fél napig fejjel lefelé lógva, kőkorszaki kemencét vagy házat tisztogatva kis ecsettel, a mindennapi látogatók nem sokra becsülték az eredményt. Kékre fagyva vagy ropogós pirosra sülve, az ismeretteijesztés és különféle magyarázatok után elhangzott a szakértői vélemény: — Az Attilát, azt kéne mögtalálni. A rövid mondat hangsúlyából pontosan lehetett érezni, mit is gondolnak a mi nagy szeretettel pátyolgatott cserepeinkről meg rozsdás bronzainkról, no meg egész tudományunkról. Sokáig bírtam türelemmel, végül aztán állandó munkásaink, a tudományokban jártas dorozsmai kubikusok közreműködtével Attilaügyeletet szerveztünk, amikor is mindig más volt a soros a hármas koporsó hollétéről részletes felvilágosítást adni. Hitték is meg nem is. Addig talán hitték, mig többen bizonygattuk, hazafelé menet azonban alighanem visszakanyarodott a fantáziájuk a jókora aranyládához. Az ám, az aranyhoz, mert szégyen ide, szégyen oda, az 1500 évvel ezelőtt élt király „tettei” közül errefelé leginkább halálára, vagyis inkább a mesebeli arany-, ezüst-, vaskoporsóra emlékeznek. Pedig alakját uralkodása óta Európa szinte minden részén számtalan monda, legenda őrizte meg. Hozzánk is mindig közel állott. Számunkra — akik sohasem a legyőzött szemével néztünk fel reá — a puszták lovasainak diadalmas vezére volt. aki Bizáncot, Rómát, az akkori világ urait kényszeritette térdre. Úgy éreztük, helyettünk is oda-oda cserditett a már akkor is túl gőgös Nyugatnak. uíüsa .«jgoihu* — .. .gaiáoz ns; man úM — Azok pedig hosszú századok után is a félelmes, kegyetlen barbárt idézték fel alakjában, a legyőzőitek remegő gyűlöletével. Öt látták újra jönni Baján avar kagán lovasai élén, őrá emlékeztek a portyázó magyar csapatok nyilai elől templomaikba zárkózva. Nem ő a hibás, hogy a mai emberek olyan keveset tudnak róla, hanem mi. Az egyik legnagyobb nomád birodalom utolsó királya volt Attila. Elődeiről csak a történészek gondos forráskutató munkája nyomán tudunk. A Balambér, Uldin, Karaton, Oktár és Ruga vezetése és ügyes politikája alatt nagyhatalommá fejlődött hun birodalom élére Blédával (Buda) együtt került annak öccse, Mundzsuk fia, Attila (434). Hamarosan azonban már egyedül parancsolt a sok féle népelemből álló hadseregnek. Rövid uralkodása alatt (445—453) hadai nem szenvedtek vereséget, féktelen bevesvágyától támogatott kiváló képességei révén kezében tartotta az akkori Európa sorsát. Hirtelen halála után fiai, Ellák, Dengizik, írnek már nem tudták féken tartani a leigázott népeket, a hun nagyhatalom rövid idő alatt semmivé vált. Emléke azonban most is elevenen él. Vajon hány uralkodó, hadvezér, politikus volt az azóta eltelt 1500 év alatt, akikről annyi legenda, szép mese szállna, mint róla. A valóságban azonban igen kevés olyan szerző van, aki a szemtanú hitelességével mondja el találkozását Attilával. „Alacsony termetű, melle széles. Nagy fejéhez képest szemei aprónak látszottak. Ritkás szakála már őszbevegyült” — olvashatjuk Jordanes munkájában. Az adatokat azonban ő is másodkézből kapta. 448- ban indult útnak a bizánci udvarból Priskos rhetor, aki követségben járt Attilánál, s utazását részletesen leírta. Naplójának fennmaradt töredékeiből meglehetősen pontosan lehet követni, hogy mikor milyen folyókon keltek át, hol táboroztak, naponta mennyit ültek lóháton a karaván élén poroszkálva. Az adatokat a mai térképekkel egybevetve a hun főváros valahol Csongrád és Szeged között, az áradásoktól mentes, a mocsaraktól kissé távolabb eső magasabb partoldalon lehetett. A temetésről azonban semmilyen hiteles Írott adatunk sincs. Nem okolhatom hát őt a minket ért sérelmekért, hiszen nem is úgy temették el, ahogy az a néphitbe beivódott. A hármas koporsó, az eltérített (Folyt, a 14. oldalon) SZILÁNKOK ÖRÖM — Ötévi börtönre Ítéltek, de amig bent vagyok, legalább nem fenyeget semmi közlekedési baleset. NÖ A szép nő akkor a legbüszkébb, ha az eszét dicsérik. HÁZASSÁG Van olyan házasember, aki nem a legénykorát sírja vissza, hanem a harmadik feleségét. VITA — Uram, amit ön mond, az tény. De semmi több! RAJONGÁS — Én rajongok az esős, lucskos, őszi időjárásért! — mondta a ruhatáros. SZÜLŐI INTELEM — Meg kell végre komolyodnod, kislányom! Maholnap bekötik a fejed és nemsokára felnőtt, elvált asszony leszel. BÜSZKESÉG — Otthon mindig enyém az utolsó szó, — mondta büszkén az egyedül élő agglegény. Székely-Molnár Imre
