Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-11 / 28. szám
12. oldal A MULT MESÉIBŐL Egy történelmi tévedés Irta: SIMA FERENC Az 55 éve halott Ady Endre „Összes Költeményeit” már elég sokszor kiadták. A kötetnek ez az elnevezése azonban mindannyiszor valótlan, tartalmazza Ady összes költeményeit. Száznál jóval több Ady-vers azért hiányzik belőle, mert — nem jellemző a forradalmi Adyra. Ezeket Ady még lelkes és buzgó kormánypárti korában irta. A mágnások kegyeit hajszoló Adynak ezeket a verseit „Rövid dalok egyrőlmásról” című kötetben adta ki az „Amicus” könyvkiadó az 1920-as években. Akinek megvan (az én példányom sajnos az egész könyvtárammal együtt eltűnt Csehszlovákiában, a politikai rabságom éveiben), az 51. oldalon megtalálja benne a „Sima ur telepit” című verset, amelyben Ady tajtékozva támadja nagyapámat és fegyházat Ígér neki, amiért meg akarta akadályozni Erdély eloláhosodását és emiatti elvesztését, olyképpen, hogy a földnélküli szinmagyar földmunkások tömegeit akarta telepíteni Erdély megművelhető, főúri kezeken lévő, elhanyagolt területeire, igy emelve élő gátat a végzetes oláh beszivárgásoknak. Ezt a végül is, Ady segítségével elgáncsolt tervet nagyapám Kossuth Lajossal teljes egyetértésben dolgozta ki, akinek egyik politikai bizalmasaként négyszer járt kinn Turinban a nagy száműzöttnél és rendszeres levelezésben állott vele. Ady támadása emiatt hírül sem volt egyedülálló a nagyapám ellen. A mágnásosztály részéről nagyon sok támadás érte, mint a 48-as párt népes parlamenti csoportjában annak a balszárnynak a vezérét, amely elsőként követelte a nagybirtokrendszer felszámolását és a 3 milliónyi nincstelen agrárproletár földhözjuttatását. Parlamenti feloszolásaiban, népgyűléseken és írásaiban Sima Ferenc látnokian mutatta ki, hogy az a rendszer, amelyben egyfelől tízezer-, százezer-, néhány esetben félmillióholdas mammutbirtokok, másfelől pedig rongyosan és az éhségtől csont-bőrré aszottan tengődő milliók vannak, nem maradhat fenn tartósan, és a végzetes robbanás előbb-utóbb bekövetkezik. ha megelőzésére gyökeres és általános földreformmal létre nem jön a kis- és középbirtokosok Magyarországa, amelyben nincsenek többé nicstelen zsellérek. A nagybirtokrendszer bűneinek feszegetéséért a mágnás urak — híven a multszázadvég szelleméhez — rendre provokálták nagyapámat. Sajtómegállapitások szerint a 90-es években neki volt legtöbb párbaja Magyaroszágon. Nagyerejű, hatalmas szál ember volt, rendkívüli rátermettséggel a . kardvívásra és ugyanilyen ügyességgel a céllövésben is. Nincs tudomásom róla, hogy akár egyetlen párbajból is vesztesként került volna ki. Azt viszont tudom, hogy egyik ellenfelét, gróf Keglevich Frigyest halálra sebezte. Az akkori törvény azt mondta, hogy „a párbaj bűn, de úri szokás,” ezért halálos kimenetel esetén is enyhe volt az Ítélet. Nagyapám is csak 10 havi államfogházat kapott gróf Keglevichért. De azt sem kellett letöltenie, mert védte a mentelmijog, mint képviselőt. Nagyapám folytonos támadásait a nagybirtokok ellen báró Bánffy Dezső miniszterelnök úgy próbálta leszerelni, hogy bizalmasan felajánlotta neki a posta- és közlekedésügyi miniszteri tárcáját, ha ezért hajlandó elhallgatni. Ezt a megvesztegetési kísérletet nagyapám kíméletlenül a parlament nyilvánossága elé tárta. Bánffy tajtékzott a megszégyenítésért. Abban az időben vészeshirű párbajhős volt Magyarországon egy Vadnay Andor nevű, felvidéki főszolgabíró. Bánffy miniszterelnök kineveztette Vadnayt Szentesre Csongrád megye főispánjává, azzal a megbízással, hogy kössön bele a szentesi képviselőbe. Sima Ferencbe és párbajban végezzen vele. A hevesen ellenzéki képviselő és a pökhendi főispán valóban nem sokáig fértek meg egy városban. Nagyapámnak a „Coki innen, Vadnay Bandy!” című vezércikkére a főispán párbajrahivással válaszolt. Nagyapám a nehézlovassági kardot válaszotta, bandázs nélkül, végkimerülésig. Egy budapesti vívóterem lett a párbaj színhelye. Egész Szentes az izgalom lázában égett: ki fog most győzni? Otthon Szentesen a családi iratok között, elsárgultan ma is megvan még az a távirat, amit nagyanyám kapott aznap délben Pestről és ez állt benne: „Én sörözök, Vadnayt varrják. Feri.” Már tiz éve Szentes országgyűlési képviselője volt Sima Ferenc, amikor báró Bánffy kormányának bukása után, 1899-ben Széli Kálmán lett a miniszterelnök és uj választásokat íratott ki. Szélinek bizalmas utasítása volt a bécsi udvartól, hogy „Azt a véresszáju Simát pedig mindenáron ki kell buktatni.” Ez azonban nagyon kemény diónak Ígérkezett, mert Sima Ferenc, mint Szentesnek az 1879-es árvíztől megmentője és a földosztás szüntelen követelésével a földéhes kubikusság embere, rendkívül népszerű volt a kerületében. Széli miniszterelnök ezért úgy próbált eleget tenni őfelsége legmagasabb óhajának, hogy — önmaga lépett fel a kormánypárt jelöltjeként Szentesen. A szavazás abban az időben még persze nem volt titkos, tehát a megyei és városi hivatalnok népség, a kereskedők és iparosok, mindenki, akinek a hatalom SÁRGA KABRIOLÉ A HATÁRON (Folyt, a 8. oldalról) Vártam a visszatérésre, kevéssel azután is, hogy szolgálati időm lejárt. Ismét átadtam a számot és a kocsi leírását a kollégámnak, kértem, tájékoztassa a későbbi ügyeleteseket is. Senki sem látta, hol és mikor tért vissza. Wilner valahol felfedezhetett valami „vámmentes utat." Magamban rekonstruáltam a dolgot: Mexikóba utazott, megrakta kocsiját csempészáruval, s a vámot megúszva vissztért kockáztatás nélkül. Ravasz, nagyon ravasz. De én lebuktatom! Csak meg kell találni a helyet, ahol az átsurranás lehetséges — kerül, amibe kerül. Csupán egy telefonhívás kellett, a San Diego máris jelentette Jack Wilner címét és nevét. Huszonnégy órán át szemmel tartották a lakását. Wilner csütörtökig távol volt, akkor visszatért sárga kocsijával, a megszokott helyen parkolt, majd lakásába tért. Ott maradt szombaton estig. Csak akkor ment el, amikor időnként bevásárolni kellett. Később a határon át Mexikóba távozott. Egy kocsi négy határőrrel a sarkában volt. Kaján örömmel figyeltem. Már csak idő kérdése, elkapják Wilnert! Csalódnom kellett. Egy órával később határőrök dühösen visszatértek. Dugóba kerültek, és a sárga kocsit szem elől veszítették. A következő hetekben gyakran kellet Wilnerre gondolnom. Amióta a vámnál dolgozom, először fordult elő, hogy valakit végül is nem csiptek el, pedig nyilván csempészkedett! Vagy egy év múltán Mexikóban láttam meg ismét a Newport Blach-Ensenada regattán. Jack Wilner nem egészen öt méterre állt tőlem. Hozzáléptem: mert — nem Sima Ferenc valamiként árthatott, kénytelen volt a miniszterelnökre szavazni, akinek jelöltségével az is velejárt, hogy katonaságot is vezényeljenek a választókerületbe, az ellenzék megfékezésére. Ezt á megfékezést úgy kell érteni, hogy a katonaság feladata lett a tanyavilágból és a külső településekről a város központjába vezető utak lezárása, mert a kintlakók, a kisemberek mind Sima-pártiak voltak. Szavazni viszont akkor még mindenkinek a központban kellett, külső szavazókörzetek nem voltak. Az ellenzéki szavazóknak a '''szavazóhelységektől távoltartásával akarták elérni nagyapám kibuktatását. És úgy látszott, hogy ez a terror sikerre is vezet. A délutáni órákban a miniszterelnöknek lényegesen több szavazata volt, mint nagyapámnak. Ekko- futott be a48-as pártközpontba a hir, hogy a mucs.háti település kubikus népe kapával-kaszával indul a katonaság ellen, hogy áttörjön és leszavazhasson Sima Ferencre. Nagyapám a hírre rögtön hintóba vágta magát és sebtében a helyszínre hajtatott, hogy megpróbálja megakadályozni a vérfürdőt. Mire azonban odaért, már folyt a harc. A katonák szuronyt szegezve támadtak a kaszás-kapás népre. Nagyapám kiugrott a hintóból és mellén az ingét széttárva a rohamot vezénylő őrmester elé ugrott, e szavakkal: — Ide szúrj, te bitang, ha mersz! A nekibőszült őrmester erre belevágta a mellébe a szuronyt. Nagyapám véresen összeesett. A kaszás-kapás tömeg ezt látva egy elkeseredett ordítással áttörte a kordont és bezúdult a városba, hogy csakazértis leszavazhasson. A többi külső település szavazóit sikerült a fegyveres terrorral visszatartani. így az esti órákban fej fej mellett volt Széli miniszterenök és a leszúrt, de életbenmaradt Sima Ferenc szavazataránya. Este tízkor, a szavazás lezárásakor a végeredmény: (Folyt, a 14. oldalon) — Hé, emlékszik rám? Bizonytalanul mosolygott, aztán mégis felismert. — A regattára jöttem, magyaráztam. — Merő véletlen, hogy találkoztunk. Láthatóan megkönnyebbült. Együtt néztünk csónakversenyt. Mind barátságosabb lett, s magáról is mesélt valamit. Egy nagy szálloda és a hozzá tartozó strandfürdő tulajdonosa Tijuanában. Most, Ensenadában csónakokat vásáról. — Ön, úgy látszik jómódú ember. Feltehetően a csempészésen gazdagodott meg... — mondtam. Wilnert a tapintatlan megjegyzés megnevettette. — Beismerő vallomást nem fogok aláírni, de ki akarom elégíteni a kiváncsiságát. Természetesen, csempészésen gazdagodtam meg — mosolygott. — Még változatlanul csempészik? — Nem, azok az idők elmúltak! — Érthetetlen. Rendkívül ügyesen dolgozott, s biztosan eredményesen is. De tapasztalatból tudom, kevés csempész hagy fel a mesterséggel, ha nem tudták elfogni. — Már korábban elhatároztam, hogy abbahagyom az egészet, ha valaki különleges érdeklődést tanúsít irántam. Ön nagyon kiváncsi, ezért nem folytatom tovább. — Köszönöm a bókot, de mondja csak, nagyon nagy nehezére esne, hogy elmesélje nekem, miért és hogyan tért mindig vissza Kaliforniába, anélkül, hogy bárki észrevette volna? Minden határállomáson megvolt az autóforgalmi száma, leírása. Wilner vigyorgott. Gyermekjáték volt az egész. Mexikóban a számtáblát egyszerűen a zakóm alá csaptam, s gyalog mentem vissza a határon, az Egyesült Államokba. Tudniillik a sárga kabriolékat csempésztem. Minden héten egyet! A. F. Oreshnik
