Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-08 / 32. szám
EMLÉKEZZÜNK SZÁZHARMINC ÉVES A MAGYAR HIMNUSZ Erkel Ferenc arcképe. Barabás Miklós litográfiája 1846-ból ' A mi Himnuszunk Erkel Ferenc zenéje Kölcsey Ferenc költeményére — a magyar nemzeti öntudat oly sok más megnyilvánulásával együtt a reformkor szülötte. A 48-as szabadságharcot megelőző évekbenévtizedekben keletkeztek a magyarság nagy „szabadságdallamai”, melódiák, melyek „önmaguk fölébe” nőttek, melyek generációk egész sorának tudatában nem „zenedarabok” immár, hanem szent szimbólumok. Egyetlen felvillanó motívumuk elegendő ahhoz, hogy a magyar hallgató megérezze: itt és most a szabadságról, a nemzeti függetlenségről szól a zeneszerző. Ilyen „alapdallama” volt a XIX. század magyar zenéjének a Rákóczi-induló, a Szózat, a Himnusz, utóbb a Kossuth-nóta is. Hogyan keletkezett a Himnusz zenéje? Gárdonyi Géza, az idős Erkellel folytatott beszélgetése alapján, két ízben is megírta e mű keletkezéstörténetét — Írása azonban nem állta ki a történeti tényekkel való szembesítés próbáját. Ezért mi nem Gárdonyira, hanem a zenetörténeti kutatások újabb és legújabb idevágó eredményeire hivatkozunk. Az 1840-es években Bartay András zeneszerző volt a fiatal, alig néhány esztendeje megnyilt pesti Nemzeti Színház igazgatója. Kitűnő ösztönnel megérezte, hogy az egész nemzet „igényli” azt a melódiát, amelyben önmagára eszmélésének, a múlt és jövendő nagy kérdéseinek hangot adhatna. Bartay ezért 1843-ban pályázatot hirdetett Vörösmarty Szózatának megzenésítésére. A pályázatot Egressy Béni nyerte, a Nemzeti Színház „mindenese”, aki kardalos, fordító, színpadi szerző és komponista volt egy személyben — s egyike Erkel legközelebbi munkatársainak: ő irta a Bátori Mária, a Hunyadi László, majd néhány évvel később a Bánk-bán szövegkönyvét. Vajon rádöbbent-e utóbb Bartay, hogy a Szózat jambikus lüktetésű sorai mily nehezen illeszkednek a magyar nyelv természetes hangsúlyait megkövetelő magyar dallamosság törvényeihez? Tény, hogy a következő évben, 1844. február 29-én, újabb pályázatot hirdetett: 20 darab arany pályadijat tűztek ki Kölcsey Himnuszának legszebb megzenésítéséért. Bartay ezúttal jobban választott: Kölcsey költeményét nemcsak gondolati tartalma, de bizonyos magyar népdaltipussal rokon ritmikája is méltóvá tette rá, hogy a magyar nép himnuszává legyen. A pályázatra tizenhárom jeligés pályamunka érkezett, közülük Erkel műve kapta az 1. sorszámot. A bírálóbizottság — melynek elnöke Petrichevich- Horváth Lázár volt, a Honderű szerkesztője, tagjai sorában pedig helyet foglalt Szigligeti Ede drámairó, Mátray Gábor zenetörténész és Vörösmarty Mihály — 1844. junius 15-én hozott egyhangú döntésével Erkel zenéjét jutalmazta a pályadijjal. A „koszoruzott mű” bemutatására 1844. julius 2-án, a Nemzeti Színházban került sor, a színház ének- és zenekarának előadásában, Erkel Ferenc vezényletével. 1844. nyarán már nyomtatásban is megjelent a mű, Deák Ferencnek szóló ajánlással. A kéziratos pályázati példány pedig — mely a versenyszabályok szerint idegen kéz írása s amelyen csak az utólag irt címlap, meg néhány kisebb bejegyzés őrzi Erkel kezevonását — a zeneszerző halála után a Magyar Nemzeti Muzeum könvtárában, a mai Országos Széchényi Könyvtárba került. Könyvtári jelzete — Ms.mus.l — arról tanúskodik, hogy ezzel a manuscriptummal alapozta meg a könyvtár zenei kéziratgyűjteményét. Milyen zenei forrásokból merített a 34 esztendős Erkel a Himnusz komponálásakor? Ö maga, évtizedekkel később, egyetlen külső hatásról tett említést Gárdonyinak: hogy a mű zenekari bevezetését a pozsonyi székesegyház harangjának szava ihlette volna. A „harangszó” valóban ott szerepel a Himnusz partitúrájában — autentikus, de utólagos bejegyzésként. Sokkal fontosabbak a himnusz zenéjének „mélyebb gyökerei”, melyekről Erkel hallgatott. Pedig elmondhatta volna, hogy pozsonyi zenetanára, Klein Henrik, egykor Beethoven ismeretségi köréhez tartozott s az ifjú Erkelt „első kézből” ismertette meg a bécsi klasszikus mesterek művészetével, ha klasszikus hinmusz-mintára gondolt Erkel, akkor mindenekelőtt Haydn himnuszára, a Gott, erhalté-ra kellett gondolnia, erre a zenei tekintetben tökéletes kis remekműre, hogy ez a dallam a szabadságharc leverése után az idegen elnyomók szimbóluma lesz a magyarság számára, hogy két emberöltővel később, egy 22 éves fiatal muzsikus Kossuth-szimfóniájában a Habsburg-önkényt testesíti majd meg: arról Erkel és kortársai 1844-ben még nem álmodhattak. Számukra — s különösen a magyar nemzeti zene ünnepelt komponistája számára — a Gott, erhalte egy remekmívű Haydn-dallam volt: a klasszikus himnusz-modell. Tény, hogy — tudatosan vagy öntudatlanul — Haydn témája figyelemre méltó hatást gyakorolt Erkel dallamára. A „néphimnusz” zenei alapmatériáját tekintve tehát Haydn volt Erkel mestere. De — épp a himnusz bizonyítja — a magyar zeneszerző a bécsi klasszicizmus másik géniuszának, Mozartnak is „szellemi tanítványa” volt. Mozart Varázsfuvolája — e nagy humanista himnusz — Erkel legkedvesebb színpadi művei közé tartozott. Erkelnek, azonban nemcsak klasszikus mintaképei voltak. Nemzeti zeneszerző volt, aki a magyar néphez magyar zenével fordult. „Magyar modellje” a kor nemzeti tánczenéje, a verbunkos muzsika volt. Innen a Himnusz eredeti, első változatának hegyes choriambusai, bokázó dallamfordulatai: Id. III. A Himnusz zenei alakulásának története nem ért véget az 1844-es bemutatóval. Liszt Ferenc később zongorára irta át Erkel művét, Dohnányi Ernő pedig Pest és Buda egyesítésének 50. évfordulójára komponált ünnepi nyitányába szőtte be a Himnusz témáját. A mű legérdekesebb zenei feldolgozása azonban magától Erkeltől való. 1867-ben bemutatott Dózsa György című operájában az immár elbukott tűzhalálra ítélt népvezér igy búcsúzik az élettől: „A harc ma elveszett, de holnap győzni fog / A diadalt megérik majd a jobb századok”. S ekkor hirtelen felhangzik a zenekarban a Himnusz bevezető zenéjének egy töredéke, mintegy ezt mondván: „Megbűnhődte már e nép...”. S a Himnusz „alakitói” közé tartozik a nép is, mely ma már nem egészen úgy énekli a Himnuszt, ahogy Erkel megírta. Kiugró ritmus- és dallamdiszitéseit simára csiszolta, mint sebes sodrású patak a követ. A százharminc esztendős Himnusz igy vált igazi néphimnusszá: a nép nemcsak ajkára vette, de saját képére is formálta. Bónis Ferenc 15. oldal DÖNTŐ DIAGNÓZIS (Folyt, a 9. oldalról) viselni ezt a megpróbáltatást! Néhány hét még, mondta az orvos, aztán elviszik, örökre elviszik, az ágy üres lesz, újra tisztát húznak rá és én itt maradok egyedül. Ö, legyen erőm elviselni ezt az egyedüllétet!... Három hét múlva John meghalt. Elvitték, az ágya megürült, Mildrednek kellett uj, tiszta ágyneműt húz ni a párnára, amelyen John lázas, izzadságtól csapzott feje pihent, lepedőt a matracára, ahol nemrégen testének súlya mélyedt a rugalmas ágyba a takaró alatt... Rogyadozva, könnyben úszó szemekkel végezte a munkát és mérhetetlen fájdalmat érzett a szivében. Mikor kifelé ment, az ajtóban találta Stevent. Az ápoló ott ált és szomorúan nézett Mildredre. Megbánta, hogy a röntgenvizsgálat előtt még meg tudta volna ölni azt a szerencsétlen fiatalembert. — Nagyon fáj? — kérdezte részvéttel. — Nagyon, — felelte a lány. — Azért ne bánkódjék annyira... — Elvitték és sose jön többé vissza... Ez a legborzasztóbb, hogy sose jön többé vissza és sose fogom látni... — mondta a lány és főizokogott. Most először és hangosan. Az ápoló szótlanul nézte Mildred fölfölcsukló sírását és csendesen megszólalt: — Többé nem fogja látni... Ez igaz... Nagyon szerették egymást? — Nagyon, — törölgette a szemét a lány. — Ő elment, de maradt még valaki, aki nagyon szereti magát. Mildred fájdalmas pillantást vetett a férfire és hallgatott. — Én ugyanúgy szeretem magát, Mildred, — folytatta Steven, a hangja elérzékenyült és alázatos kutyatekintettel nézett a lányra. — És ha maga is... ha maga is... — Én már nem fogok szeretni soha senkit... — zokogott föl'újra a lány. — Senkit, soha... Az ápoló egy pillanatig még csüggedten nézett Mildredre, aztán elindult. Végig a hosszú folyosón, a kórtermek közt, ahonnan a jajgatások szünet nélkül hallatszottak, görnyedten, az alakja egyre kisebb lett, végül eltűnt a fordulónál. Mildred szomorúan nézett utána és úgy érezte, hogy ez az ember tényleg ugyanúgy szereti őt, mint John szerette... Nézett az üres folyosóba, bele a messzeségbe, ez a folyosó az, amelyen eltávoznak tőle, akik szerették. Eltűnnek a fordulónál, mintha ez a távolság elnyelné őket és ő itt marad egyedül. Tegnap a hordágyon fehér lepellel letakarva azt vitték el innen, az tűnt el a folyosó mélységében, akit a legjobban szeretett, most meg ez a fiatalember távolodott el tőle, aki őt szereti a legjobban... — Szegény fiú, — gondolta szánalommal és újra könnyezni kezdett. Másnap reggel.az a hir terjedt el a kórházban, hogy Steven, az ápoló fölakasztotta magát. Ott találtak rá a fürdőszobában, leszerelte a WC— láncát és azt kötötte a nyaka köré... ŐKET? AZOKAT? (Folyt, a 14. oldalról) helyesen: őket.) Még mondjunk el valamit az állatok védelmében. Bizony, kedves állatainkat néha úgy tekintjük, mintha emberek volnának. S én sem találtam benne semmi kivetnivalót, hogy Tamási Áron Ábelje igy beszél Bolha nevű kedves kutyájáról: „Úgy mentünk vissza ketten a házba, hogy én a kezemet az ő fején tartottam, ő pedig a szemét tartotta rajtam.” Lőrincze Lajos V
