Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-17 / 3. szám
13. oldal Két nő — és egy harmadik Irta: PAPP VARGA ÉVA Sajnálom, hogy nem foglalkozom televízióra alkalmas történetek Írásával. Olyan témám akadt most, melyhez képek kellenének, mert betűkkel nehéz megrajzolni azt a két nőt, akikkel e napokban ismerkedtem meg. Segitsen nekem a szives olvasó és leírásom alapján képzelje el őket. Kató — nevezzük igy —, 30 év körüli, de koránál sokkal fiatalabbnak látszó, lányos alakú, csinos kis teremtés, akinek a VARGA ÉVA képzettsége, foglalkozása inkább férfias: gyógyszerész és kitűnő állása van egy nagy new.yorki vegyi gyárban. Elegánsan öltözködik, remek autót vezet, csak a férjét nem tudta vezetni soha . . . gyönge volt vele szemben és a pár évvel előbb kötött szerelmi házasságban mindvégig ő maradt a gyöngébb fél . . . Imádta a férjét, aki visszaélt a bizalmával és barátnőt tartott. Sokáig csak titokban, de aztán már valósággal tüntetve járt ki másik nővel, mialatt a házaséletük annyira felborult, hogy már fél év óta külön is laknak és most, ha találkoznak, csak a válás részleteiről van szó közöttük. A fiatal feleség teljesen letört, mint mondja, már nem is az bántja elsősorban, hogy le kell mondania a férjéről, hanem inkább az, hogy el sem tudja képzelni a jövőjét . . . Irtózik az egyedülléttől és nem tud hinni abban, hogy neki még sikerülhet újból férjhezmenni egy megfelelő férfihez. A saját értékével nincs tisztában és ha barátai figyelmeztetik erre, akkor is csak a feléje áradó részvétet látja benne . . . “Újból férjhezmenni manapság majdnem lehetetlen” — mondja csendesen, mélységes meggyőződéssel. “Magányos férfi, az kalandot keres, nem feleséget. Szerencsére a foglalkozásom érdekel és leköt, igy már nem is bánnám, nem is siratnám azt a férfit, a férjemet, aki halálosan megsértett, de félek attól, hogy egész életemet egyedül kell majd leélnem . . .” Mit mondhat az ember egy ilyen elkeseredett teremtésnek? A vigasztaló szavak banálisak és hatástalanok. Próbáltam meggyőzni őt arról, hogy a legnagyobb baj nála nem ez a házassági tragédia, hanem az önbizalom hiánya, amely ha meglett volna benne, talán ez az eset sem fejlődik idáig és mikor hitetlenkedő mosolyát láttam, Vajda János örökbecsű sorait idéztem neki: “Minden ember annyit ér, amennyire becsüli magát! ne add magad egy világért . . . és többet érsz, mint egy világ.. .” A másik, Klári, középkorú, szépnek nem mondható, elegánsnek sem, mert mindössze öt hónapja, hogy eljött az óhazából, ahonnan csak önmagát hozhatta, de az feltétlenül érték ... és ami fontos, hogy ezt ő is tudj ar Társaságban találkoztunk, ott mesélte el a múltját röviden és a jövőre vonatkozó reményeit hosszan: “Boldog feleség voltam, mig férjemet a kommunisták el nem vitték; oroszországi munkatáborban pusztult el. Túléltem, mert foglalkozásom volt, a munka megmentett, mert minden másról eltereltem a figyelmet, csak egyre figyeltem fel mégis; a menekülés lehetőségére. Otthagytam értékeimet, szép otthonomat és keserves vergődéssel jöttem egy uj világba, hogy elölről kezdjem az életet. Pedig már nem vagyok fiatal, nem beszélem a nyelvet, de van önbizalmam és ez átsegít a kezdeti nehézségeken. Dolgozni fogok, már van is állásom, közben iskolába járok és ismerkedem . . . eleinte csak a szokásokkal, de később az emberekkel is. Férjhez akarok menni...” Csodálkozó tekintetemre kissé elpirult, de aztán meggyőzően mondta: “Miért ne mehetnék férjhez ... ? Özvegy emberek, magányos férfiak it is vannak. Én egészséges, ‘csinosnak mondott’, dolgozni tudó aszszony vagyok, aki minden szenvedésen keresztül még a jókedélyemet is meg tudtam tartani. Most is szeretek nevetni, öltözködni, ha majd lesz miből . . . Tudok varrni, főzni, tehát úgynevezett jó feelség típus vagyok. Nem látom be, miért ne találhatnám meg épp azt a férfit, aki épp ilyen élettársat keres . . .?” 'i* *1* íj! E napokban régi emléktárgyaimat rakosgatva kezembe került egy majolika-tányér. Mikor először látogattam meg Fülöp Ilonát Hollywoodban, ezzel az ajándékkal várt. A művészi kivitelű tányér egyik oldalára az van beégetve: “Évának, Ilona, 1950.” A másik oldalra pedig annak az Ady-versnek néhány sora, amely igy kezdődik: “Vagyok, mint minden ember, fenség ...” Ilona, a bölcs asszony, az öntudatos ember, ezt vallotta egész életén át. Harcolt, küzdött, de mindig bízott önmagában és a sikerben. Erre tanított engem is. Kató és Klári foglalkozása az ő tollára kívánkozik, ő tudta volna találóan megrajzolni mindkettő .lelkivilágát, ő tudott volna szavakkal gyógyítani, biztatni, tanácsot adni . . . Kár, hogy most már ő maga is, tanítása is, melyet olvasóink annyira értékeltek, az, amit Ady a versben később igy nevez: “lidérces, messze fény . . .” NEVESSÜNK NEM VOLT IDŐ — És képzeld, mikor beestem a vízbe és mármár megfulladtam, az agyamon átcikázott egész eddigi életem . . . — Akkor bizonyára eszedbe jutott az az 500 forint is, amit kölcsönadtam neked. — Bizonyára eszembe jutott volna az is, de megérkezett a mentőcsónak. ÁLLÁS A cirkuszigazgatóhoz beállít egy férfi. — Hallom, hogy idomitót keresnek rendkívül vad oroszlánjaik mellé. Kérem, én jelentkezem. — Nagyon sajnálom, az imént vettem fel valakit. De jöjjön holnap reggel megint. TÉVEDÉS Egy los-angelesi társaságban az egyik férfi felismerni véli asztaltársnőjét. — Ó, művésznő, ha nem tévedek . . . ön, ugye, Mrs. Morgan? — Nem — mosolyog a nő. Mrs. Robinson vagyok. Két férjjel előbb voltam Mrs. Morgan. BIZONYSÁG — Boldog a házasságuk? __ Igen. Szerelemből már háromszor elhalasztottuk a válóperünket. ELŐFORDUL A városban lődörög egy férfi. A rendőr megszólítja: — Mit tetszik keresni? — Egy parkolóhelyet. — Jöjjön csaik, jöjjön, hiszen nincs is autója. — Dehogy nincs! Ott áll a parkolóhelyen, melyet nem találok. MODERN MESE (Folyt, a 8. oldalról) müvét. És amikor elkészült a királykisasszony mennyegzői ágyával, hát annak csodájára jártak hetedhét országból. Akkor eszmélt rá azonban, hogy ez igy nem lesz jól. Ha ilyen csodás ágyat készített a királykisasszonynak, nyugodhat-e ennél szerényebben maga a királynő? Mister Noor Husain újra munkához látott és ismét csak éjt-nappá téve dolgozott és ebbe az alkotásába is beleadta minden tudását, művészi fantáziáját, mígnem mestermü lett abból is. Újra csak csodájára jártak az emberek és nem győzték dicsérni a két szépséges ágyat, a finom faragásokat, a fa tüzes fényét, a nemes vonalakat. Husain ezekután elment a Dubai-i brit főbiztoshoz, fölfedte tervét és előadta a kérését: világszép ágyakat faragott az angol királynőnek és annak férjhezmenő egyédes leányának, adjanak .neki vízumot, hogy útra kerekedhessen és személyesen adhassa át ajándékait, élete két főmüvét hetvenhét-esztendős korára. — Van-e pénze az útra és az ott-tartózkodásra? — kérdé a főbiztos, mivel törvény szabja, hogy aki Angliáiba utazik, az a köz terhére ne legyen, mertt van annak terhe, több is, mint kellene. Husain büszkén mutatta meg erszényét, dagadt az jópénztől, bőven elég utazásra, szállításra, ott-tartózkodásra ,amig átadhatja fenséges ajándékait. Erre a vízumot a főbiztos beleütötte az útlevélbe. Husain gondosan becsomagolta az ágyakat, majd ládákba helyezte, elszállította a Pakistáni Légitársasághoz és föladta Londonba. Qmaga azonban határon kelt útra, amint az az ezeregyéj mese-alakjaihoz illik, majd vonaton folytatta útját, vasparipán. Október 10-edikén indult a Perzsa-öböl mellől. Husain azonban hamarosan belekerült a modem világba. Törökországban kirabolták, ellopták erszényét, benne a jó pénzét. Attól kezdve viszontagságos volt az útja, a múlt hét végére érkezett Dovedba. — Van-e pénze, Husain? — kérdezte a hivatalos ember, — mivel törvény szabja, hogy aki Angliába utazik, az a köz terhére ne legyen. Husainnak azonban ekkor már krajcárja sem volt, úgyhogy Doveron túl nem folytathatta útját. Mesterművei, a gyönyörű ágyak már hetekkel ezeelőtt Londonba érkeztek, átvevőjük nem volt, a légitársaság elvitte Pakisztánba. Most tehát: Husain Doverban, az ágyak Pakisztánban és nincs rá remény, hogy a királynő és leánya valaha is aludjék bennük. Derék öreg Husain is elakadt Chiswicknél. Ő azonban végkép. Vándor Péter HAVAZÁS Délután hó szitál a városra. Estefele mind elolvad sárosra. Csillog-villög az úti fák minden ága, zúzmara, zegemye, dér tapad rája. Másnap reggel nap ragyog a falakra. Csak az én szivemet nem olvasztja, öreg vagyok, mint a száz-birkás gazda, ki ostorát már a szegre akasztja. WEÖRES SÁNDOR
