Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-18 / 16. szám

20. oldal

MAGYAR HÍRADÓ

A SZŐKE SZÁLLÍTMÁNY

Bűnügyi regény

(FOLYTATÁS)

KÜLÖNÖS ISMERTETŐJELE

— Belekeveredsz a hazugságaidba — szakította félbe gorombán a felügyelő. — Strandberg! — kiáltott fel az első emeletre.

Rögtön megjelent az őrmester.

— Kutassák fel egészen ezt az istállót. Szeretném tudni, melyik szobában voltak lakók, s talán találunk köztük olyan régi ismerőst, aki meglógott. Majd utána nézünk a nyilvántartóban.

— Meglesz, főnök!

— És most meg szeretném nézni a halott csomagját, — mondta Wilton.

Éppen feltűnt Larsen:

— Én már fent is voltam. Teljesen érdektelen.

Semmi eredményt sem hozott tehát a csomagok, egy nagyobb és egy kisebb koffer átkutatása. Wiltonnak azonban feltűnt, hogy nincs kézitáska. Már pedig olyan nő nem létezik, akinek ne lenne kézitáskája. — Ezt biztosan magával vitte a férfi. Mindenesetre a csomagokra szükségünk van, — talán megtaláljuk az üzleteket, ahonnan a fehérneműk származnak. Vehetjük is a sátorfánkat. Az első, amit meg kell állapítanunk, ki volt a lány, különben aligha tudunk a férfi nyomára jutni. — Erről jut eszembe, még egy fontos kérdésem van a tulajdonoshoz.

Wilton előbb néhány pillanatig szembenézett vele. Aztán mintegy mellékesen, odavetette :

— Tulajdonképpen mikor is ment el a férfi a 7-es szobából?

— Nem tudom pontosan, valamikor délelőtt.

— Talán látogatójuk volt?

Mintha Benningson szeme felvillant volna, de mégis csupán ezt mondta:

— Senkiről sem tudok.

— Ki takarítja a szobákat?

— Petula. De ő most nincs itt. Valószínűleg alszik, pihenőideje van.

Wilton odaszólt Larsenhez:

— Hozza ide.

— De hát ő sem tud majd többet mondani, mint én — erősködött Benningson.

— Igaza volt, a szobalány egy szóval sem tudott többet, mint a főnöke. Wilton bármennyire mérgelődött, kénytelen volt befejezni itt a vizsgálatot. Még szólt a helyszínelőknek, hogy forgassák fel a házat, elsősorban azért, laktak-e az utóbbi időben itt a rendőrség által már ismert alvilági alakok, akiket elő lehet venni.

Némán utaztak vissza a központba. Mindenki a gondolataiba mélyedt. Csak amikor

már a léépcsőházban voltak, akkor szólalt meg Larsen.

— Nem tudom eldönteni magamban, egyáltalában van-e valami az egész mögött. Talán csak egy egészen közönséges öngyilkosság ...

— Akkor miért menekült el a társ, a férfi? — kérdezte a felügyelő.

— Pánik is lehetett . . .

— Nekem mégsem tetszik, hogy éppen egy ilyen kéteshirü szállodában lett öngyilkos az a szerencsétlen nő. Megkérhetném, hogy mindjárt menjen az eltűnési osztályra? Hátha ott van valami bejelentés, amitől okosabbak leszünk.

— Azt hiszi a felügyelő ur, hogy egy ilyen könnyű pillangó miatt valaki bejelentést tesz?

— Honnan gondolja, hogy feltétlenül utcai nőnek kellett lennie? Arra a lehetőségre gondolok, hogy talán ezt a szegény bogarat valamire kényszeríteni akarták, s más kiutat már nem látott.

A detektívek irodájukhoz érkeztek.

— Ön mindig a legjobbat tételezi fel embertársairól — csodálkozott Larsen —, pedig már elég régen van a rendőrségnél.

— Nem lehet mást csinálni, fiatal barátom. A piszokban, amelyben turkálnunk kell, azért néha találni tisztát is. S ha ebben nem hiszünk, könnyen elkerülheti a figyelmünket valami.

Larsen nem tudott erre válaszolni.

— így! És most keresse meg az eltűnési bejelentéseket, amelyeket az utolsó napokban jegyeztek.

Larsen már ment is.

Amikor alig félóra múlva visszaérkezett, már csak rutin kérdése volt, hogy a bejelentésekből kihalásszák azt, amely a halotthoz tartozik.

— Babette Sörensen — olvasta félhangosan a felügyelő — huszonegy éves, hivatali alkalmazott.

— Ezt igazán nem gondoltam — szólt Larsen.

— De azért ne essen most már mindjárt a másik végletbe! Nézzük meg közelebbről.

— A Blekingegaten 14-ben lakott szüleinél. Mindenesetre ez áll a bejelentésben.

— Sajnos, nem tudjuk elkerülni, hogy a szülőknek ne mutassuk meg a halottat. Szólok a doktornak, készüljön fel az azonosításra.

Tárcsázott.

— Már most akarja a boncolás eredményét? — méltatlankodott a doktor.

— Azt is, ha már megvan. De tulajdonképpen másért hívom fel. Azt hisszük, tudjuk, ki a halott, s meg akarjuk mutatni a szülőknek.

— Egy kis időt hagyjanak nekem ehhez.

— Tizenhét óra jó?

— Kitűnő.--- És most árulja el nekem, amit már mondani tud, — kérte a felügyelő.

— Nem találtam olyan sérülést, amely ne az eséstől származna. De ezenkívül még más vizsgálatokat is végzünk, kábítószer, méreg után. De ezek az eredmények még nincsenek meg.

— Van valami alapja annak, ami miatt további vizsgálatokat végez?

— A válasz nehéz — mondta a doktor —, de az a gyanúm, hogy a halott a legutolsó napon legalábbis erős adag altatót vett be. De nem akarok tévedni, s csak a laboratóriumi vizsgálat eredménye után nyilatkozom. Remélem, minden meglesz délutánra.

Wilton megköszönte s befejezte a beszélgetést.

— Akkor még van egy kis időnk — mondta Larsennek —, s talán közben feltűnik Strandberg is.

Az idő szaladt, s már négy óra is elmúlt, amikor megjött az őrmester.

— A 7-es szobában tényleg megtaláltuk a halott ujjlenyomatát. Az ablakkereten, s az ablakkilincsen is.

— Ez azt jelenti, hogy ő maga nyitotta ki az ablakot.

— Valószínűleg. A halott ujjlenyomatán kívül — folytatta az őrmester — egy

férfiét is megtaláltuk. De ennek nem akadtunk a nyomára a nyilvántartásban. Egyébként a halottére sem. Nem nagy zsákmányra tettünk szert. A szálloda, ha egyáltalában igy lehet nevezni, az utóbbi időben elég rosszul ment. Persze minden ujjlenyomatra lecsaptunk, s a legutóbbi időkből származók között bünözőkézre bukkantunk. A többi már legalább egy hetes nyom. Három nyilvántartott ember kartotékját magunkkal hoztuk, két férfi, egy nő. Strandberg a felügyelő elé tette:

— És hogy el ne felejtsem, az első emeleten két szoba, a 3-as és a 4-es, különösen feltűnt nekem, mert valamennyi helyet, ahol ujjlenyomatot lehet találni, nedves ronggyal gondosan letöröltek.

— Ezek a vendégek bizonyára érdekesek lettek volna számunkra. Villámgyorsan kapcsoltak, amikor a zuhanást észrevették.

— Vagy esetleg Benningson figyelmeztette őket. Valahogy ezt olvastam ki a tekintetéből, amikor az első emelet szobáit' ellenőriztük.

— Kevés reményünk van ahhoz, hogy ettől a konok embertől megtudjunk valamit — sóhajtott Wilton.

—- Van my, megbízása a számomra? — kérdezte Strandberg.

— Egy teendőt átvehetne tőlünk. Kérdezze meg Párizsban az Interpolt. Talán ott megvan a nyilvántartásban az a néhány ujjlenyomat, amelyet a 7-es szobában levett.

(Folytatjuk)