Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-21 / 12. szám
J IS. oldal Elhamarkodott tanács Irta: PAPP VARGA ÉVA Országszerte ismert az a rovat, amely az amerikai napilapokban „Dear Abby” címmel idestova évtizedek óta rendszeresen szolgál úgy nevezett “jótanácscsal”. Azt csinálja angolul ez a hölgy, kinek neve az eredetileg francia Abigail név lerövidített változata, hogy — mint a mi Homoki Erzsébetünk — az olvasók kérdéseire válaszol, problémáikhoz hozzászól és tanáccsal iparkodik segiteni. Szép ez az igyekezet és olyan sikerrel működik “Abby”, hogy mostanában már rádión is rendszeresen programra kerül. A minap ép akkor kapcsoltam be a rádiót, amikor egy hallgatónak, aki a tanácsát “Aggódó Anya” jeligével kérte (hogy ne kelljen megadni saját nevét), a problémáját tárgyalta. Az illető — ahogy beolvasták — afelett aggodalmaskodik, hogy három gyermeke nem, hogy nem szereti egymást, de állandóán civódik és egy csendes, nyugodt perc sincs a házban. Mondja, mit tegyek — kérdi a tanácsot kereső, hiszen gyermekeim valósággal gyűlölik egymást...” A válasz szinte hihetetlennek hangzott. Ezt mondta “Abby”: Nyugodjon bele az aggódó anya abba, hogy ami náluk történik az se nem uj, se nem szokatlan: egyszerűen az történik náluk, ami minden amerikai családban igy ván. Mire majd megszeretné egymást a három gyerek, már annyira felnőnek hogy úgy is elkerülnek majd a háztól. Átgondolván ezt a pongyolán megfogalmazott és szinte — pestiesen mondva — kapásból leadott “jótanácsot”, arra a meggyőződésre jutottam, hogy alaposan melléfogott “Dear Abby”. Homoki Erzsébetet személyesen sajnos nem ismerem, de férjemmel együtt gyakran olvassuk élvezettel érdekes, ismeretterjesztő rovatát. Valahogy az az érzésem, hogy mielőtt tanácsot adott volna — Erzsébet csak akkor és azután válaszolt volna erre a kérdésre, miután több adattal és részletekkel szolgál az “Aggódó Anya”. Mert, mégha tekintetbe vesszük is, hogy a szülők ebben a dologban szenvedő áldozatok, akkor is elgondolkoztató, hogy semmit sem tettek ennek az áldatlan helyzetnek a megszüntetésére. Főleg, mivel a legidősebb gyerek már 14 éves...Ha tehát a szülők túlzott engedékenysége nem felelős azért, hogy egy csendes, nyugodt percük sincs, akkor felelősek a szülők azért, hogy eddig nem tettek semmit. Megvizsgáltatták a gyerekeket orvossal évente egyszer? Megbeszélték-e a dolgot a gyerekek tanítóival? Vagy az iskolai ápolónővel? S ha igen, kapták-e azt a tanácsot, hogy minden a legnagyobb rendben lévén a gyerekek iskolai magaviseleté, szorgalma, lelki nyugalma körül, nem kell tenniök semmit, mert — mint “Abby” mondja: igy van ez minden amerikai házban? Szerintem nincs igy! Legalábbis amerikai magyar családoknál nincs igy, de az én tapasztalatom szerint az átlagos amerikai családoknál sem gyűlölik egymást a gyerekek. Egy kis civódás, egy kis verekedés, hangoskodás minden családban van; az lenne szokatlan és aggodalmat-keltő, ha ez nem fordulna elő olyan házban ahol több gyermek van. Itt tehát baj van vagy a szülőkkel, vagy a gyerekekkel, vagy valamennyiükkel. Am szerintem a legnagyobb baj ezzel az úgy nevezett “jótanáccsal” van, amit a rádió és amerikai sajtó által jól megfizetett — “Abby” ingyen adott az aggódó anyának. Mert ez a tanács még a semminél is kevesebbet ér az által, hogy azt ajánlja: nem kell tenni semmit, nem is lehet, bele kell nyugodni, hogy ez mindenütt igy van és majd, idővel, megoldódik a probléma magától úgyis. *** Általában az a helyzet, hogy a legtöbb ember nem tartja be a jótanácsot. Még akkor sem, ha szakértő ajánlja, mint például pap, orvos, ügyvéd, lélekbúvár. Mégis, ahol fizetnie kell a tanácsért, azt azzal veszi komolyabban — sőt, néha be is tartja —, hogy “ha már annyiba került, hadd kapjak valamit a pénzemért.” Tanácsot mindenre lehet kérni és kapni. Ám jótanácsot nehezen! Ha már igy kifakadtam “Dear Abby” ellen, aki igen sokszor tényleg hozzáértő jó tanácsot ad szóban és irásban, hadd tegyem ismét nyájassá a felháborított olvasót a következő — megtörtént — esettel. (Persze, tanács-kéréssel kapcsolatosan.) Egy nagy vacsorán, miközben a pincérek a klubházban lassan tálaltak, elbeszélgetett két fiatal férfi, aki véletlen egymás mellé került. Az egyik, egy orvos, elmondta a másiknak, hogy bár nagyon szereti a foglalkozást, egy kellemetlen velejárója a mesterségnek, hogy mihelyst meghallja valaki, hogy orvos, azonnal szaktanácsot kér tőle — persze ingyen. No már most az a baj — mondta — hogy vizsgálat nélkül nem igen mer tanácsolni az ember. Mert ha úgy, kapásból tanácsolok, az csaknem egyértelmű a kuruzslással; ráadásul bajba kerülhetek, ha rossz tanácsot adok. Próbáltam már viccel is elütni, mondván: vetkőzzön le! Az illetők, ahelyett hogy észhez kaptak volna, csak a rossz viccet látták benne. Higyje el — folytatta az orvos — már azt is mondtam egyszer-másszor: én gyanítom panaszai okát, de biztos csak akkor lehetek benne ha megvizsgálom. Jöjjön a rendelőmbe bármikor. Úgy néztek rám akiknek mondtam, hogy szinte olvastam a gondolataikat: aha, biztos ...igy próbál pacienseket szerezni. A végén odajutottam, hogy társas összejöveteleknél, bemutatkozáskkor, hacsak lehet, nem is mondom, hogy orvos vagyok. Pedig mennyit küszködtem-tanultam és milyen büszke vagyok a diplomámra. Az asztal-társ megértő mosollyal bólogatott és azt mondta: én ügyvéd vagyok és velem gyakran történt ilyesmi, amig rá nem jöttem a megoldásra, amely egyszerűen abból áll, hogy végighallgatom, hozzászólok és másnap küldök az illetőnek egy borsos számlát. Nem is hinné, milyen gyorsan elteijedt a hire ennek és engem bizony már nem zavarnak. Bucsuzáskor az orvos mégegyszer, hálálkodva köszönte a remek ötletet. Öröme azonban nem tartott soká. Már el is feledkezett a pénteki bankettről, amikor hétfőn átvette a postáját. Szép céges borítékban, merített papíron szép nagy számla jött az uj ismerőstől. A kért összeg megokolása: „ügyvédi szaktanács.” AZ ÓRA (Folyt, a 10. oldalról) azonban szívesen bemutatok néhány érdekes órát. Ha titoktartásra tesz kötelező ígéretet. Érthető talán, hogy kíváncsiságomnak nem tudtam ellentállni s bár a furcsa, homályos boltban mindig szorongás fogott el, mágnesként vonzott mégis és gyakran belátogattam. Többé azonban nem megyek. Soha többé. Amiről beszélek, most történt. Éppen most. Talán azért érződik hangomban felindulás. — Monsieur — mondotta a múlt hét elején William Rest — ez a kandalló-óra, amit itt lát, ez mind között a legérdekesebb egyéniség. A nagy francia mester készítette: Abraham Louis Breguet, 1778-ban. Egy párizsi arisztokratáé volt, akit a forradalom alatt lefejeztek. Menekülő testvéröccse hozta Brightonba 1789-ben. Több, mint száz esztendeje van családunk birtokában. Számlapja mutatja az órát, a napot, a hónapot, az esztendőt. Remekmű, monsieur. S mégis: gyógyíthatatlan. Minden napon öt percet, ötvenhat másodpercet és 4664 tizezredmásodpercet siet. Az én kezemben még nem volt óra, amit tökéletesen helyre " ne hoztam volna. De ez az egy: megoldhatatlan. Ma már tudom, miért. Ezt Breguet igy konstruálta meg. A mester tréfája. Az óra, amely egy lépéssel előttünk jár. Öt perc, ötvenhat másodperc és 4664 tizezredmásodperc. Sohasem több, sohasem kevesebb* Évtizedek óta ellenőrzőm. Esztendőben egyszer visszaigazitom, visszakényszeritem a pontos időbe. Legutóbb 1972 december 31-edikén éjfélkor. S legközelebb ezen a vasárnapon, december 30-adikán, déli tizenkettőkor. Akkor ugyanis ő már a következő nap éjfelét mutatja és átlép az ujesztendőbe. Mindannyiunk előtt — 36 órával. — Honnan tudja? — kérdeztem rekedten. Könnyű kiszámítani, monsieur. Alapvető matematika. Napi öt perc ötvenhat másodperc és 4664 tizezredmásodperc sietség 1972 december 31-edike éjfele óta, 1973 december 30-adikának delére kerek 36 óra. Ha igazán érdekli, monsieur, fáradjon be a boltba. Kopogjon hármat az ajtón. Ezen a vasárnapon tehát, délelőtt féltizenkettőkor, szivdobogva léptem az órásbolt elé. Csak egyszer kopogtam, Rest máris föltárta az ajtót. Azután gondosan kulcsra zárta ismét. Az üzlet még homályosabb volt, mint máskor. Intett, hogy üljek le. A Breguet-óra ott állt az üvegpult közepén. Számlapja az 1973-as esztendőt mutatta, a december hónapot, de már 31-edikét. Féltizenkettőt. Ültem a kopott karosszékben, az órával szemben és könnyű szédülés fogott el. A hangok miatt. Mert most is különös, tompa duruzsolással zsongtak az órák, de a francia óra hangja lassan-lassan fölébük kerekedett. Mintha messziről érkezett volna és nyomult volna mind közelebb és közelebb. Háromnegyed tizenkettő...tiz perc múlva tizenkettő...És ekkor döbbenetes dolog történt: mintha megbomlottak volna az összes többi órák, mintha egyszerre mind más ritmusra ketyegett volna, többé nem méhek döngésére emlékeztettek, de vad, mérges darazsak harci zajára, őrjöngő, egymással viaskodó hangok töltötték be a kis boltot, mintha láthatatlan erők marakodtak volna körülöttünk... a francia óra ketyegése azonba elnyomta mindet...Befogtam a fülemet. Öt perc múlva tizenkettő...három...kettő...egy... Az óra kongatni kezdte a tizenkettőt...először a dátum fordult a számlapon kísérteties csikorgással: 1...aztán a hónap: január...s végül az évszám: 1974... S abban a pillanatban hirtelen fülrepesztő zenebona támadt, az órák mind ütni kezdték a delet, 1973 december 30-adikának delét...a hangok most egymásba akaszkodtak, örvénylettek, mintha hatalmas madarak szárnyacsapásai suhogtak volna a közvetlen közelemben, vércsevijjogás és valahonnan nagyon messziről rekedt nevetés és száz óra ezer kongása... Akkor nem bírtam tovább. Felugrottam, remegő kézzel fordítottam a kulcson és kirohantam a boltból. De a hangok még sokáig kisértek. Időbe telt, mig a holnapból visszaérkeztem a mába és a szivemet szorító iszony fölengedett. VARGA ÉVA
