Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-14 / 11. szám
9. oldal ÉVFORDULÓ Akik “megérezték” Rudolf halálát , Irta: VASVÄRY ÖDÖN Most volt 85 esztendeje, hogy a múlt század egyik legnagyobb szenzációja, Rudolf trónörökös öngyilkossága megtörtént. Dacára annak, hogy az eseményre vonatkozó minden hozzáférhető adatot a leggondosabban felkutatva, a bécsi kormány megsemmisített, a téma ugylátszik örökös forrása lesz a kutatásnak. Legalább egy cikket minden essztendőben megér. Különös volna, ha az eseménynek egészen titkozatos és megoldhatatlannak látszó mellékepizódjai nem lettek volna. Voltak is. Rudolf valamennyire érdeklődött a spiritizmus iránt, de inkább negativ módon. A médiumokat csalóknak tartotta és különösen büszke volt arra, hogy egy ilyen, akkor hires, Bastian nevű csaló médiumot tetten érve, leleplezett. A leleplezésben közeli barátja, János Szalvátor főherceg (a későbbi Orth János;) segédkezett neki. Nagy szenzáció volt ez akkoriban, a lapok rajzokat is közöltek a leleplezésről. Szimplább dolgok is jöttek közbe. Egy irat szerint egy bizonyos dr. Meiszner értesítette a rendőrséget, hogy amikor a trónörökös az akkori angol trónörökössel Erdélyben vadászott, egy cigányasszony azt jövendölte neki, hogy 1889 január 22-én meghal. Ezen a napon Rudolf nem mozdult ki lakosztályából, — de egy hét múlva, a jan. 29-ről 30-ra virradó éjszakán csakugyan meghalt. Vetsera Mária saját kezű írásából tudjuk, hogy ő is kapott hasonló figyelmeztetést egy bécsi jósnőtől, január 25-én, aki csak annyit mondott, hogy rövidesen meg fog halni. A legkülönösebb eset azonban Bécstől jó messze történt, olyan körülmények között, amelyekre máig sem tudott senki világosságot vetni. A tragédiának ezt a mellékepizódját nagyn kevesen ismerték, már csak azért is, mert részletei csak évtizedekkel később szivárogtak ki. Az epizód részletei a következőkben lehet összefoglalni: 1889 január 29-én, tehát a tragédiát megelőző napon, pontosan déli 12 óra 23 perckor, egy “Parramatta” nevű olasz lukszus hajó indult el Port Saidból, amely kikötőváros tudvalevőleg a szuezi csatorna Földközi-tengeri bejáratánál van. A hajó rendszeresen közlekedett Port Said és London között, egypár közbeeső megállással. Az első megálló Brindisi olasz kikötő volt az Adrián. A tenger meglehetősen hullámos volt s igy az ptasok között sok volt a tengeri beteg már az első órákban. A hajón első és második osztály volt. Az első osztályú utasok között volt egy negyven év körüli úriember, aki feleségével és két gyermekével utazott. Ez az ur a fedélzeten való sétálás közben átment a második osztály fedélzetére és ott beszélgetni kezdett egy utassal. Ez az utas egy nagyszakállu misszionárius szerzetes volt, aki Indiából ment vissza a hazájába, Belgiumba. A neve Gregorio de Groote. Mindketten az anyanyelvükön, franciául beszélgettek. Azelőtt sosem találkoztak és a szerzetes csak később véletlenül tudta meg a másiknak nevét: gróf Montereine. A beszélgetés folyamán a gróf mint óriási szenzációt közölte a szerzetessel, hogy az elmúlt éjjel a monarchia trónörököse agyonlőtte magát. A hajó ekkor már a Földközi tenger közepén úszott valahol, anélkül, hogy útközben bármilyen hajóval vagy egyéb kisebb tengeri járművel találkoztak volna. Rádióról, vagy az azt megelőző “szikratávíróról” abban az időben nem js álmodtak: szóval lehetetlen volt, hogy a hajó utasai az előző nap déli órái óta bárhonnan, bármilyen módon- üzenetet kaphattak volna arról, hogy az elmúlt éjszaka mi történt Bécs közelében. A szerzetes, mint később elmondta, hitte is, nem is, a hirt. Ő maga is tengeri beteg volt és nagyon rosszul érezte magát, úgy hogy nem emlitette a dolgot senkinek, mert külömben is légből kapott dolognak tartotta a hirt. • A hajó február 1-én délben ért Brindisibe, ahol a szerzetes kiszállt, hogy onnan Rómába utazzék. Az epizódot akkor kezdte emlegetni. Rövidre fogva a továbbiakat: az epizód hire eljutott a monarchia vatikáni követségéhez is, ahonnét gróf Revertera-Salandra követ azonnal jelentést küldött gróf Kálnoky külügyminiszternek Bécsbe. A miniszter rövid válaszában azt mondja, hogy a trónörökös már évek óta célzásokat tett öngyilkossági szándékára, a két utas beszélgetése talán ezeken alapul. Mi a neve ennek a másik utasnak? A vatikáni követ erre megírja, hogy a szerzetes maga is csak véletlenül tudta meg utastársa nevét, amikor annak egyik névjeggyel ellátott táskáját meglátta. Az ur körülbelül negyven éves, a felesége fiatalabb és a velük utazó fiú és leány 13-14 éves lehet. A család Brindisiből vonaton utazott el, Pullman hálókocsiban, de nem tudják megállapítani, hova. A további nyomozás kiderítette, hogy gróf Montereine nevű család nincs és nem is volt soha sem Franciaországban, sem Belgiumban. A hajó kapitány csak Brindisiben értesült a mayerlingi tragédiáról. A szerzetes találkozott a vatikáni követtel, akivel hosszú beszélgetést folytatott, de az epizódra több világosság nem derült. A titokzatos állítólagos belga gróf kilétét sohasem sikerült megállapítani. A második ilyen mellékepizódját a mayerlingi tragédiának Erdődy Ilona grófnő mondja el emlékirataiban. Egy gróf, aki közel állt a császári családhoz, a tragédia éjszakáján hazatérve Bécs közelében levő kastélyába, a lépcsőn felfelé menve lódobogást hallott. Hirtelen egy lóháton ülő hírnök jelent meg előtte, mellén a Habsburgok címerével, de pár pillanat múlva eltűnt. A gróf önmagának úgy magyarázta a jelenséget, hogy bizonyára a császári házban történt valami szerencsétlenség. Volt egy harmadik epizód is. Egy Catherine Filljung nevű elszászi apáca Bécsbe utazott, hogy az általa alapitott árvaház részére adományokat gyűjtsön. Püspöke ajánlására a bécsi udvari körök is vendégül látták, köztük Mária Terézia főhercegnő is. Az Urnapi körmenet minden évben Bécs egyik legnagyobb látványossága volt, am^yen minden esetben részt vett a császár és a trónörökös is. Az apáca a főhercegaszszonnyal szintén ott volt a körmeneten. Amikor az apáca meglátta a trónörököst, hirtelen látomása támadt. Elmondta a főhercegnőnek, hogy egy sok ablakos kis kastélyforma épületben, amelyet sűrű erdő vett körül, holtan, vértől elborítva látta a trónörököst. Meg is mondta a főhercegnőnek: Ha a trón(Folyt. a 15. oldalon) EMBEREK ÉS ESETEK AZ "ELSÜLLYESZTHETLEN” "GAUL” ELSÜLLYEDÉSE A dráma Jack Londonnak, vagy Joseph Condrannak valamelyik tengerészregényére emlékeztet: ugyanolyan misztikus váratlan és megfellebbezhetetlen. Hogy tűnt el a tenger színéről a “Gaul” nevű 1.100- tonnás halászhajó, fedélzetén harminchat emberrel? Az angol Légierő gépei földerítő repüléseket végeztek, angol és norvég hajók kutatták az Északi Sarkkörön belül, a szörnyű viharairól hirhedt Északi Fok körzetét, ahonnan a “Gaul” utoljára adott rádiójelzést. A tengeri mentőkülönitmények nehezen ejtik ki a két szót, hogy “nincs remény.” Most is csak a fejüket rázták és azt mondták: még mindig történhet csoda. A tenger rejtélyes és kiismerhetetlen. De a “Gaul” tengerészeinek és halászainak névsorát hivatalosan közreadták. Ez hagyományszerűen azt jelenti: a 36 embert elveszettnek kell tekinteni. Hull, Anglia keleti partvidékének kis kikötővárosa az Északi Tengerre kivezető Humber-folyó partján, gyászba borult. A gyász itt nem ritka vendég. Valahányszor útjára indul egy-egy vonóhálós halászhajó a messzi tengerekre, az Északi Fok felé, a hozzátartozók ott állank a parton s kisérik tekintetükkel, míg el nem tűnik a láthatáron. Akik a halpiacokon bosszúsan kommentálják a különböző mélytengeri halfajták árának emelkedését, ritkán gondolnak arra, hogy az emberek, akik tengerre szállnak érte, a világ legveszélyesebb foglalkozását űzik. Veszélyesebb, mint a szénbányászat, kockázatosabb, mint jet-pilótának lenni. A statisztika ezt bizonyítja. A “Gaul”, amelyet mindössze másfél esztendővel ezelőtt bocsátottak vízre és alig egy évvel ezelőt indult első útjára, “Hull” büszkesége volt. “Elsüllyeszthetetlen”-nek nevezték, olyannak, amely dacolni képes az Északi Sarkkör legvadabb viharaival. Acéllal erősített hajótest, elektronikus műszerek, generátorokkal és külön áramtelepekkel üzemelő rádiókészülékek, fényjelzőkkel fölszerelt mentőcsónakok, biztonsági szempontból a legkorszerűbb halászhajó, amit valaha építettek. A hajótat tizenkét méteres magasságban emelkedett a merülési vonal fölé, a hid pedig tiz méter magasan uralkodott a fedélzet fölött. A hajófenékben a mélyhűtött tároló, fölötte a halfeldolgozó üzem. A nyilásfedelek hydraulikusan zárultak. Mi történhetett? A hajó eltűnésének napján úgynevezett 10-es erősségű orkán dühöngött az Északi Foknál, ami azt jelenti, hogy százkilométer sebességű szél tizméteres magasságba korbácsolja a hullámokat. John Eddom, volt tengerészkapitány, aki most a Hull-i Tengerészeti Akadémia tanára igy rekonstruálja a “Gaul” (elképzelhető) sorsát. Peter Nellist, a “Gaul” kapitánya a legbiztosabb módszert választotta: a menekülést a tenger elől. A hajó orrát szélirányba fordítja és teljes sebességre vált. A roppanterejű szél s a hullámverés segíti a hajót a menekülésében. A hajótat tizenkétméteres magassága véd a hullámoktól. A tengeri orkánokat azonban az jellemzi, hogy fokozzák sebességüket. Elérik az óránkénti 160 kilométeres sebességet. Utolérik a hajót. A hullámok még magasabbra csapnak. Elöntik a hátulsó fedélzetet. A többszáz tonnányi viz lenyomja a hajótatot és végigszáguld a fedélzeten. S ha megrongálja az egyik fedélzeti nyilásfedelet, a tenger bezúdul a hajó belsejébe. Uj verseny kezdődik: a szivattyúk s a betörő viz között. Az Északi Fok pokoli erejű viharában - a viz kerekedett felül. A tudomány csak egy bizonyos határig segithet, mondja Eddom, végső soron mindig az ember az, aki egyedül áll szemben a tengerrel. Csaknem mind fiatal emberek voltak a “Gaul” halászai és tengerészei. Köztük a legfiatalabb a 17-esztendős szakácsinas. Amire azonban mostanig nincs magyarázat: hogyan tűnt el a hajó ily nyomtalanul? Egyetlen bolya, mentőcsónak sem maradt utána a lecsöndesedett tengeren. Ilyen rejtélyekből születnek a tengeri legendák. Néma hajók körvonalai a láthatáron, megpillantásukra keresztet vetnek a legedzettebb tengeri farkasok is és azt mormolják: végtelen a tenger s végtelenek a titkai... Vándor Péter Vasváry Ödön
