Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-14 / 11. szám
10. oldal BOLHAPIAC Irta: HALÁSZ PÉTER Londonnak több bolhapiaca van, de közülök kettő világhírű, az egyik az Észak-Kensington kerületben lévő “Portobelló Road”, a másik az East End-i “Petticoat Lane.” Ezt a kettőt ugyanis többször megirták, megénekelték, filmezték és fotografálták, mint Londonnak talán bármelyik részét. Nevüknek már az eredete is érdekes. Portobelló Road helyén valaha farm terült el s az Adams nevű jómódú gazdálkodó udvarháza állott. Amikor Vernon admirális 1739-ben elfoglalta a Mexicói-öbölben lévő Porto Bello-t, Adams efölötti felbuzdulásában farmját és házát Porto Bellónak nevezte el. A negyed azóta is őrzi a nevet. A Portobelló Road bolhapiaca körülbelül egykilométernyi hosszúságban húzódik, voltaképpen hetipiac, szombat a nagy napja, reggel 9-től este 6-ig. Egyes boltjai más napokon is nyitva állnak, szombatonként azonban négyszáznál több bódé, utcai kirakat, “stand” szorong egymás mellett s mint a kerületi tanácsnál mondották: kétszáz előjegyzett árus váija esztendők óta, hogy megürüljön egy talpalatnyi terület s kirakhassa portékáját. A Portobelló Road bolhapiaca ugyanis minden szombaton olyan felhevült, ünnepi légkörben nyüzsög és pezseg, mint a hajdani terézvárosi búcsú, a kínálat s az árucikkek választéka azonban összehasonlíthatatlanul nagyobb. A Notting Hill felé eső oldalán sorakoznak egymás mellett a régiségeket árusító bódék és kisboltok, hajdani vásári körhinták faparipáitól és mennyezetes hintóitól, régi ezüst étkészleteken, lámpásokon, kandelábereken, sárgaréz ajtókopogtatókon, többszázéves pecsétnyomókon, régi pénzeken, bélyeg-gyűjteményeken, rézkarcokon, olajnyomatokon, drága bútorokon, hetveneséves gramofonlemezeken és tölcséres fonográfokon át minden kapható itt: használt ruhák, szinházi jelmezek, antik fegyvergyűjtemények, gobelinek, komoly értékek és kicit-kacatok, mig elvezet az ut a gyümölcs- és zöldségárusok, a szatócsboltok és mészárosok negyedébe. Az úttesten, a bódék között hullámzik a nép s a hangzavar nagyobb, mint- Bábeltornyában s a nyelvek változatossága is nagyobb, egy-egy napsütéses szombat délelőttön Londonnak a világ minden tájáról érkezett vendégei itt járnak-kelnek ámuló szemmel. A legjobban az lepi meg az idegeneket, hogy ötszáz fontsterlinges régiségektől az öt-pennybe kerülő bazári csecsebecséig minden kapható. A kikiáltók harsányan kínáljak portékáikat, kintornások nyekergetik hangszereiket, járdafestők gyorsportékat készítenek, gesztenye-sütők mérik papirstanicliba a forró marónit, rögtönzött zenekarok csinnadrattáznak, papagájok rikoltoznak a kintornások vállán s láncravert majmok ugrabugrálnak, a portóbellói Helfgott bácsi pedig mindenkor készen áll arra, hogy a turistát az általa kiválasztott legnagyobb zűrzavar kellős közepén lefényképezze és megörökítse. Külön élmény egy gyors látogatás Danny Cotrelli bódéjába, ahol a napóleoni háborúból származó trombitától mai londoni szuvenirtárgyakig minden kapható s maga az árus, Cotrelli ur is megérdemel egy alapos szemrevételt, alkalmasint ő a világ legsűrűbben teletetovált embere. Huszonöt esztendeje árusít ugyanazon a helyen Cotrelli ur s mellette már ott áll 18 éves fia, aki hatesztendős kora óta dolgozik apjával minden szombaton és egy napon majd megörökli a hires standot. Ez tehát Portobelló Road bolhapiaca. A Petticoat Lane (petticoat magyarul alsószoknyát jelent) onnan nyerte nevét, hogy 1602-ben London selyemszövői itt nyitották meg első üzemeiket: alsószoknyához való kelmét szőttek. Ez a bolhapiac csak vasárnapokon teríti varázsszőnyegét a látogató elé s főként ruhaféleségekre specializálja magát, de micsoda választékban: tatár sapkák, afgániai kabátok, hímzett ingek, csizmák, pongyolák, esőköpenyek — összesen egyezer bódé és stand tarkabarka árutömkelege, uj ruhák és használtak, olykor csakugyan krajcáros áron s köztük itt-ott egy-egy retikül, karperec-, hamisékszer, talizmán, imaszőnyeg, óra, nyaklánc-árus. Karácsony előtti vasárnapokon akkora tömeg lepi el Petticoat Lane-t, hogy mozdulni sem lehet. S minthogy Petticoat Lane a cockney-negyed kellős közepében van, az árusok stílusa hasonlithatatlan. Az “itt follyon ki a szemem!” angol megfelelője: “inkább ingyen adom, de ennyiért nem!” S az árusok refrén-kiáltása az, hogy : “kettőt-egyért, kettőt-egyért!” így hívják fel magukra a figyelmet. Ha az ember megáll, akkor hamar kiderül, hogy szó sincs ilyesmiről. Ez az a negyed különben, az East End, ahol hajdan Hasfelmetsző Jack szedte áldozatait. Ő már régen beköltözött a panoptikumba. Mindkét hires londoni bolhapiac ősi hagyományt őriz és szimbolizálja az ember örök vágyát az alku, a “jó vétel, a játékos kincskeresés után. A 1848-AS EMIGRÁCIÓ NAPLÓJÁBÓL EGY NÖCSÁBÁSZ HONVEDTISZT KALANDJAI AMERIKÁBAN Százesztendős iratokat, naplókat, feljegyzéseket böngészve, az 1848-49-es szabadsághardc emigrációjának sok-sok tragikus sorsú hőse között, olykor feltűnik egy-egy mosolyra ingerlő figura is; egy-egy furcsa történet, amely önmagában bármikor, bárhol előfordulhat, dé az, hogy valamelyik “emigrationális napló” oldalaira is felkerült, jelzi: megörökitője érdemesnek találta feljegyezni, mert jellemző arra a sorsra, amely neki és társainak a bujdosásban kijutott... Udvardy Pál honvédtisztnek, aki Komárom várvédői között, Újházi Lászlóval került Amerikába, jószerivel még a keresztneve is bizonytalan: a történetében szereplő perdöntő irat Meinhold Dodewald Udvardynak nevezi, az emigránsok dolgaiban akkoriban kitűnően tájékozott bécsi hatóságok számára összeállított névsorban pedig mindössze ennyi áll: “Hauptmann Udvardy in America, ohne Bedeutung”, s ehhez, a névsort közlő Jánossi-féle forrásgyűjtemény névmutatója zárójelben teszi hozzá a József keresztnevet. Miért érdemes mégis felemlíteni ezt a hivatalosan is jelentéktelennek bélyegzett kósza lelket? Azért, mert alighanem jellegzetes képviselője volt ama menekült típusnak, amelyről egy kitűnő sorstársa, Danes Lajos, ugyancsak volt honvédtiszt, naplójában igy emlékezik meg: “Mentünk tehát munkát keresni; de amikor azt kérdezik tőlünk, hogy micsoda mesterséghez értünk, nagyon csodálkoztak azon, midőn azt mondtuk, hogy bizony semmihez.— Hát hogy lehet busines nélkül megélni? — azt feleltük, hogy értünk a hadakozáshoz, kardforgatáshoz, lovagláshoz. Csaknem kinevettek...” Danes kemény munkával kereste meg kenyerét, Udvardy azonban a talaj átvesztett emberek ingatag ösvényeire sodródott. A személyes élményen túl, bizonyára e sorstipusnak a megörökítése végett meséli el, a leírásaiban mérnöki pontosságú, de irodalmi képességekkel éppen nem rendelkező László Károly, naplójában, Udvardy házassági históriáját. László Károly azon kevesek közé tartozott, akik olyan szaktudásnak voltak birtokában, amelyet a nagy expanzió Amerikájában sokra becsültek: vasut-és földmérnök volt, kitűnő műszaki rajztudással. Vasutépitéseknél és állami földhivatalokban dolgozva, 1852 júliusában Syracuse város mérnöki hivatalába szerződvén, találkozott össze az itt segédkező Udvardyval, ki addigra majd egész Észak-Amerikát bekóborolta, s lévén alighanem jóképű és jósvádáju huszártiszt, magába bolondította a város egy tiszteletreméltó polgárának E.F. Wallace-nak a lányát. Ne legyünk hozzá igazságtalanok: a szerelem lehetett valóságos, s alighanem a vágy is, hogy házassága által a kóborélettel felhagyva, végre anyagi és társadalmi biztonságba jusson. (Jóllehet, László nem éppen hízelgő jellemképet fest róla.) A pletyka, szóbeszéd, híresztelés azonban nem ismer se határokat, se nemzetiséget; a jó magyar emigránsok tudni vélték, hogy a reményteljes vőlegény bizony már nős, s úgy hagyta francia nejét faképnél New Orleans városában! A pletyka eljutott — miért is ne jutott volna el?! — az örömszülőkig, akik megdöbbenve kezdtek tájékozódni, puhatolódzni. E- lőbb egy lelkész közvetítésével, majd személyesen is Lászlóhoz fordultak, segítségét kérték, de ő először hiába kérdezősködöt a magyarok között, majd elhatározta, hogy kiugratja a nyulat a bokorból: “Többen” aláírással, egy New Yorkból keltezett levélben figyelmeztette Udvardyt, hogy hagyjon fel nősülési szándékával, s ne tegyen boldogtalanná egy jó családot. A címzett nem ismerte fel az elváltoztatott kézírás szerzőjét, s éppen Lászlótól kért tanácsot, majd előadta neki a következő históriát: New Orleansban őt betoborozták ama Lopez féle expedícióba, amely amerikai segédlettel Kubát akarta felszabadítani a spanyyol uralom alól, de tragikus véget ért, magával rántva a pusztulásba sok magyar emigránst is. Udvardy nem volt köztük, mivel idejében megszökött, állítása szerint azért, mert bele akarták keverni egy pénzhamisitási ügybe, s ő megijedt. Némely pénzeket azonban mégis zsebrevágott, és St. Louisba szökött. Alighanem e pénzre figyelt fel ama hölgy is, akivel még a hajón annyira megbarátkozott, hogy útiköltségét kifizette, vele a városban egy szobába szállt, s mint mondotta, végkielégítésül harminc dollárt adott neki, majd Chicagóba utazott. Utólag, e történet krónikása már hozzáteheti, hogy nem is az volt a baj, hogy másként történt; a balsikerűbb tettét akkor követte el, amikor egy Lukács nevű magyarral összeakadván, annak kérdésére: ki ez a hölgy, azt válaszolta: — a nőm! S igy terjedt el magyarjaink között, hogy feleségül vett egy francia lányt! László Károly előtt persze hevesen tagadta, hogy e könnyelmű kijelentésnek bármi valóságos alapja volna, s még arra is vállalkozott, hogy újsághirdetésben tegye közzé: ha van New Orleans városában Udvardy Pálné nevű személy, s bármi követelése lenne Udvardy Pállal szemben, az jelentkezzék a lap szerkesztőségében. Mi lett a hirdetés sorsa, nem tudni, de László már hajlott arra, hogy valóban pletykának tekintse az egészet, mert ha hig jellemnek is tartotta a vőlegényt, miért vett volna nőül egy nyilván kétes erkölcsű nőt? Hanem Ács Gedeon, a pap és iró, a kor egyik legrokonszenvesebb alakja New Yorkból azt irta neki, hogy a dolog úgy tetszik, mégis igaz: Ujházy László pedig, az amerikai emigráció legjelentősebb és legtekintélyesebb személye, texasi birtokáról válaszolta: Udvardyról se jót, se rosszat nem mondhat, hanem Varga Benjamin, aki jelenleg vele lakik, de azon időben St. Louisban lakott, mint bizonyosat mondja, hogy Udvardy ott a franciának lányát nőül vette, s azt hamar elhagyta... „ A levelek, hírek, jöttek-mentek, s miközben az ifjú pár boldogan turbékolt, Wallace, elhatározván, hogy végére jár a dolognak, maga utazott St. Louisba. Ott (Folyt, a 12. oldalon)
