Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-07 / 10. szám
12. oldal UDVARI INTIMPISTA Irta: SÁGI PÁL f Mint mondani szokás “Tudott dolog”, hogy minél nagyobb demokrata valaki kifelé, minél jobban döngeti a mellét demokrata mivolta hangsúlyozására, többnyire annál inkább imponál neki belül mindaz ami nincs benne a demokrata-fogalomban: a rang, a cim, a méltóság és a többi. De legfőképpen a-királyi, császári, hercegi udvar! Bizonyitéka énnek az is, hogy milyen nagy anyagi sikert aratnak az egykori vagy a mai uralkodócsaládokról, udvari életükről szóló könyvek. Végeredményben nem is csodálom. Az egyszerű polgár előtt egy másik világot tárnak fel ezek az Írások. Bár az is igaz, hogy abban a másik világban is akadnak egészen emberi dolgok. Például Ferenc József és Erzsébet királyné házasságkötéséhez egy tucatnyi jogász asszisztált. Jogi akadályok merültek fel. A menyasszony és a vőlegény unokatestvérek, ami a polgári törvény szerint házassági akadály. Tetejébe apai ágon negyedizigleni rokonok olyan formában, ami egyházi akadály. Mindezt kiváló jogászok irányitó tanácsával és pápai engedéllyel kellett áthidalni. Jogászok bevonásával szövegezték meg a házassági szerződést is. Erzsébet apja 50 ezer forint hozományra és a menyasszony rangjához ülő kelengyére kötelezte magát. A szerződés gondosan felsorolta a kelengyét, tételről-tételre, még az árát is odaírták. Egy részlet a kelengyéből: 5 tucat női nadrág. Ferenc József 100 ezer aranyat biztositott viszonzásul a hozományért, azonfelül évi 100 ezer forint zsebpénzt Erzsébetnek, özvegység esetére pedig ugyancsak 100 ezer forint tartásdijat. De másik pontja is van a házassági szerződésnek: a nászéjszakát kővető reggelen Ferenc József köteles 12 ezer arany kárpótlást fizetni Erzsébetnek elvesztett ártatlansága fejében. A szerződésnek ez a pontja a Sachsenspiegel néven ismert, többszázéves német törvénykönyvön alapult. Olyasmi ez, mint a magyar Tripartitum, Werbőczy Hármaskönyve, amely századokon át irányadó volt a jogászoknak a bíráskodásban. Ferenc József eleget tett a Sachsenspiegel követelésének. Már fiatal korában is ragaszkodott a hagyományokhoz. Később a modernebb világban is megmaradt konzervatívnak. Ehhez tartozott az is, hogy nem szerette a liftet, a telefont meg egyenesen utálta. Végül azonban már nem tudott ellen állni a modernek ostromának, megengedte, hogy a Burgban is, Budán is telefont szereljenek a dolgozószobájába. Budán csak keveset járt. Idős korára a Várpalota békebeli 614 szobájából személyes használatára mindössze egy háromszobás lakosztályt tartottak fenn: szalon, dolgozószoba és abból nyílt a hálószoba. A császárkirály is ember: egyik budai napján a dolgozószobájából halaszthatatlanul át kellett menni a hálószobába. Ezzel átvonult a hálóba és helyet foglalt az ott beépített egészségügyi berendezésen. Egyszerre a dolgozóban megszólalt a telefon. Ketterl nem vehette fel a kagylót, nem volt joga, hogy őfelsége helyett jelentkezzen. Mert képzeljük el mi történik, ha vonal túlsó végén a császár-király lánya jelentkezik és azt mondja: szervusz papa. Ketterl tehát feszes vigyáztban állt. Őfelsége viszont minden telefonálásnál sürgősebb ténykedéssel volt elfoglalva nem hagyhattó abba. A telefon azonban tovább csengett. Ferenc József erre türelmét vesztve rákiáltott a telefonra: — Nem tud várni? Látja, hogy más dolgom van! Ezt a tanulságot ( — Ketterl bizalmas jelentése alapján —) aztán Budán is, a Burgban is arra használták fel, hogy mindkét helyen mellékállomást szereltek fel a komornyik-fülkében. Előbb mindig megkérdezték az ügyeletes komomyikot: olyan helyzetben van-e őfelsége, hogy hivhatják-e telefonon. Persze ilyen dinasztikus intimpistáskodás ellenére se higyje senki, hogy királyi családok bennfentes barátja vagyok és náluk szoktam kávézni. Szó sincs róla. Királyt személyesen mindössze egyet ismertem, azzal is csak száműzött korában kerültem össze. Alfonz, a spanyol exkirály sokat utazgatott Európában és néhányszor Budapesten is járt. Mindig egy belvárosi penzióban szállt meg. Ott találkoztam vele először. Interjút kértem tőle. Udvariasan megkért, hogy álljak el a kívánságomtól. Nem akart a nyilvánosság előtt szerepelni, de mint magánember akkor is, későbbi látogatásai során is szívesen elbeszélgetett velem egy csésze tea mellett. Helyesebben ő beszélt, én inkább csak hallgattam, mert minden felségsértési szándék nélkül mondhatom, hogy egy kicsit sokat szeretett beszélni. Franco tábornokot nem szidta. Pedig akkor még nem tudhatta, hogy a spanyol diktátor valaha úgy rendelkezik, hogy halála után Spanyolországban visszaáll a királyi hatalom és Alfonz unokáját jelöli ki a trónra. Horthy Miklós kormányzóról nem volt va(Folyt. a 15. oldalon) HA AZ ELNÖK MEGNYOMNÁ AZT A GOMBOT... ' (Folyt, a 10. oldalról) vés politikusok, oktatók, társadalomtudósok, történészek és ideggyógyászok részéről. A válasz szihte változatlanul egybehangzó: Senki! Kivéve a józan emberi megfontoltságot. “Az Elnök — mondotta Jacob Javíts szenátor (R-N.Y.) — nagyon szépen megteheti, hogy éjfélkor felébred és csak úgy pizsamában megnyomja a gombot.” Más vélemények szerint az Elnök ilyenszerűi cselekedete a mitológiai regék kategóriájába tartozik. A támadásra felszólító parancsot az Elnöktől a honvédelmi miniszterhez továbbítják, majd a nagyvezérkari főnökök utján az egységparancsnokhoz, beleértve a stratégiai légierőket. A parancs továbbítását a legkorszerűbb eszközök biztosítják, amelyek kizárják a tévedést, vagy a félreértést a legutolsó bombázógép, vagy tengeralattjáró szintjén is. Ugyanakkor az elnöki döntésben, mint a szakértők mondják, részt vesznek az Elnök közeli tanácsadói, a Nemzetbiztonsági Tanács tagjai és a külügyminiszter, akik közül akár egy, vagy akár valamennyi felléphet az Elnök önkényes határozata ellen. Az emlékezetes kubai rakétakrizis idején Kennedy elnökkel 15 ember tanácskozott állandóan, egy héttel a döntés megszületése előtt. Eugene McCarthy ex-szenátor (D-Minn.), az elnöki hatalom korlátozásának lelkes apostola, úgy vélekedik, hogy “az Elnököt a felesége is megállíthatja végzetes mozdulatában, vagy valamelyik jóbarátja is, ha történetesen jelen van!” Ehhez James McGregor Burns történész hozzáteszi, hogy a családja, vagy legbelsőbb baráti köre valóban megakadályozhatja egy beszámíthatatlan elnök apokaliptikus döntését,” de Nixon esetében semmi bizalmunk sem lehet az ő legbelsőbb környezetében, ami a Watergate-nek köszönhető.” ,— George D. Reedy, a néhai Johnson elnök egykori sajtótitkára nem találja ennyire befolyásosnak a családtagok, vagy a jóbarátok esetleges fellépését. “Az ő számukra az Elnök a világegyetem központja, akinek minden cselekedete csakis racionális és megfontolt lehet.” Ezek szerint Reedy nem zárja ki egy elnöki megfontolatlanságból eredő világégés lehetőségét. “Legközelebbi alárendeltjeinek számolniok kell azzal — mondotta Reedy —, hogy az Elnök még őket sem tájékoztatja részletesen döntésének indítékairól. A Légierők minisztere például csak utólag értesült Cambodia bombázásáról, amely az Elnök közvetlen utasítására történt a miniszter megkerülésével. Az Elnök szándékait és döntéseit a CIA is befolyásolhatja olyan információkkal, amelyekről például a nemzetvédelmi miniszternek nincsenek értesülései...” “Az állam vezetők olykor félrevezető szándékkal is kreálhatnak szükségállapotot — mondotta a 6,000 tudóst képviselő Federation of American Scientists igazgatója, Dr. Jeremy Stone. Dr. Stone szerint nagyonis hihető, hogy a közel-keleti krízis következtében Nixon maga kreálta, vagy legalábbis fokozta a feszültséget, amelynek során riadókészültségbe helyezte a hadsereget is, hogy ezáltal is tisztábbra mossa magát a Watergate sarától.” “Ha valamelyik ország konvencionális (nem nukleáris) fegyverzetű hadsereggel fenyeget bennünket, nincs ok arra, hogy készek legyünk szemvillanásnyi idő alatt, egyetlen csapással szétrobbantani őt” — mondotta Stone. A Federation tagjai arra utalnak, hogy az oroszok konvencionális erőket — ejtőernyős csapatokat — helyeztek készültségbe, amire Nixon ráduplázott azzal, hogy riasztotta a nukleáris haderőt. “És ha az oroszok erre azzal válaszoltak volna — fejtegette Stone —, hogy szintén riadókészültségbe helyezik nukleáris egységeiket, akkor lett volna igazán pokoli krízis.” Egyébként a 25-ik alkotmányi módosítás értelmében a tévedésekre hajlamos, zaklatott idegzetű, ingatag kedélyállapotu elnököt el lehet távolítani tisztségéből, azonban ennek kivitele eléggé nehézkes. Sok szakértő úgy értelmezi az alkotmánymódosítás eme kitételét, hogy az kizárólag megrokkant, cselekvésképtelennek bizonyult elnökök esetében alkalmazható, s ilyenkor automatikusan az alelnök veszi át az elnöki teendőket. (Jelenleg azonban még csak alelnöke sincsen az országnak.) Ezt a módosítást a törvényhozók Eisenhower elnök halála után hozták. Különben már Eisenhower esetében alkalmazhatták volna is az elnök első szívrohama után. Nixon alkotmányos joggal nyomhatná meg azt a bizonyos gombot, noha ez egyenlő a diktátort őnkénynyel. Abszolút Ítélőképességgel rendelkező elnök esetében a rizikó minimális, de ki tudja megállapítani, hogy kiben mi lakozik? Néhány neves ideggyógyász, közöttük Eli S. Chesen, azt javasolja, hogy az elnökjelöltet és minden más magasabb kormányfunkcióra pályázó egyént alapos orvosi vizsgálatnak kellene alávetni, mielőtt véglegesítenék őket hivatalukban. Más orvosok azonban azt hozzák fel ellenérvül, hogy egy teljesen egészségesnek bizonyult elnökjelölt is megbetegedhet néhány héttel megválasztása után. Dr. Ari Kiev egyenesen abszurdumnak tartja ezt az eljárást, mondván, hogy egy ilyen egészségügy vizsgán Winston Churchül és Abrahám Lincoln soha nem mentek volna át. Mindkettő mániás depressziót kiváltó idegbetegségben szenvedett, noha mindemellett Lincoln és Churchill is nagy államférfiaknak bizonyultak. Dr. Kiev szerint az állandó kritikai zárótűz és a lemondásra késztető követelések alaposan próbára tették Nixon józan gondolkodásmódját és önuralmának szilárdságát. “Ez a fickó — mondotta Kiev — alapos agyabugyát kapott és ő mégis tántorithatatlanul megy a maga utján. Rendkívüli kurázsira tett szert, ahelyett, hogy letört volna. Akármilyen szemszögből is nézzük politikáját, Nixon az erős önuralom tanulmányképe.” Washington, 1974. március hó... Antony Mancin!
