Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-03 / 1. szám
A— II, WWWWWWW1 < Magyary Stella: j Őszintén \ szólva... i< j ► < tudom, hogy igen sok igazság rejtőzik abban a régi mondásban, hogy minden rosszban van valami jó. De sok igazság van abban is, hogy aki panaszkodik és sajnáltat ja magát, azt az emberek sajnálják is, mig aki zokszó nélkül viseli nehéz sorsát, azt milyen szívesen megszólják és milyen könnyen hisznek el róla minden rosszat. Ennek a megvilágítására mesélek most el egy igaz történetet, amelynek minden szereplőjét személyesen ismerem. Csak a neveket változtattam meg, 1966 után érkezett Amerikába az akkor 24 éves Klára 17 éves öccsével. Klárának hamar sikerült munkát kapni egy gyárban és segítette az öcscsét, hogy tanulhasson. Hat évi kemény munka után, mikor a fiú már majdnem befejezte az egyetemet, a tengerben úszva hatalmas hullám kapta a hátára és nékivágta egy sziklának olyan szerencsétlenül, hogy eszméletét vesztette, s mire a kórházba szállították, véget ért fiatal élete. Klára teljesen egyedül maradt. De nem vesztette el sem energiáját, sem életkedvét, a csapás nem törte meg, nem panaszkodott, hiszen pamaszkodással úgy sem segített volna önmagán, mondta egyszer nekem. Persze az emberek szívtelennek tartották, aki még csak nem is gyászolja öccsét. Azt már elfelejtették, mennyit dolgozott, hogy a fiú tanulhasson és mindene meglegyen. Klári ekkor már 30 éven túl járt és épp öccse miatt sohasem gondolt arra, hogy férjhez menjen. A fiú halálával rászakadt magányt és szomorúságot, melyet panasz nélkül viselt, még tetetőzte az, hogy elvesztette munkáját is. Ekkor FÁZÓ FÁK Itt a tél. Jégcsap fogakkal belemar a fába. Mint az ujjam, gémberedik sok ártatlan ága. Bundát húz az ember, hogy a hideget legyőzze. Állnak a fák jégviharban pőrére vetkőzve. Útonálló szél szórta szét lombjukat a tájon, s most, hogy a tél marja őket, velük együtt fázom. Akár a sok szenvedő nép, mind az én testvérem, tehetetlen kínjaikat gyökerükig érzem. Ég! Nyisd meg nagy áruházad, van raktáron bőven: dobj rájuk szép, fehér bundát, ez ordas időben, takard őket hó-paplanba, hogy ne fázzon egy sem, s jóra fordult sorsuk láttán én is felmelegszem. BÓDÁS JÁNOS alkalma nyilt magához venni egy idős hölgyet, aki a lakásért és ellátásért fizetett pénzösszeggel lehetővé tette, hogy Klári nyugodtan uj munka után nézhessen. Persze ez nem sikerült azonnal. De az idős hölgy, Erzsi néni mindig biztatta, és kitünően, békében és szeretetben éltek együtt. Volt azonban Klárának egy “jó” barátnője, Elza, aki irigyelte azt a pár dollárt, amit Erzsi néni fizetett. Ejtett hát egy szót itt is, ott is. És az emberek, akik olyan szívesen hisznek el rosszat másokról, hamarosan sajnálni kezdték Erzsi nénit, aki Klári házában csak rossz szót és durvaságot kap és amellett “még éhezik is”. Elza pedig felhasználta az időt, mig Klára munka után járt, telibeszélte Erzsi néni fejét azzal, hogy Klára csak szidja őt a háta mögött és BÖRTÖNELET AMERIKÁBAN (Folyt, a 11. oldalról) — Mióta van itt? — kérdeztem. — Huszonegy éve — mondta George.. Nem lehet több 38—40 évesnél, tehát tizennyolc-husz éves lehetett, amikor letartóztatták. Elmondta, hogy gyakran jár az állami könyvtárba a börtön autóján, mert 'kérvényeket ir a maga és mások érdekében. ő az együk börtön-ügyvéd. — A jövő hónapban lesz a tárgyalásom, ami majd eldönti, hogy feltételesen eszabadlábra helyeznek-e, vagy sem —, jegyezte meg George. De mindjárt hozzátette, hogy nem sok reménye van a szabadulásra. Valahogy úgy éreztem, hogy nem is nagyon kívánkozik vissza a szabad emberek társadalmába. Felesége sohasem volt, a szülei meghaltak, két nővére él valahol, akik az első években néha meglátogatták, azóta nem törődnek vele. A börtön az otthona. Varrógépmüszerész mesterséget tanult, időnikint a minimumnál jóval többet keres. — Ismerősöm megkért, hogy vigyem el Georgeal együtt a farmról a börtönbe. Felkéredzkedett az autóra egy alacsony homlofcu, szúrós szemű férfi is, aki ugyancsak rablógyilkosságért ült. Mielőtt elbúcsúztunk, megkérdeztem, hogy miért fegyvertelenek az őrök a börtönön belül? — Sokkal biztonságosabb igy az ő számukra éppúgy, mint az elitélték szempontjábóil — magyarázta meg ismerősöm. — Ha pisztolyt viselnének, előbb-utóbb valamelyik rab kikapná a tartójából és lövöldözni kezdene vele. Szökés alig van. A börtönt mocsár veszi körül, abban szúnyogok és mérges kigyók miatt nem lehet elrejtőzni, az egyetlen utón pedig hamar elfogják a szökevényt. Nem tette hozzá, de bizonyára arra gondolt ő is, hogy a gondtalan élet és a civilizált börtönviszonyok miatt a legtöbben aligha lázadoznak a helyzetük miatt. Elégedetlenségre talán az adófizetőknek lenne némi oka. Elvégre ők fizetik a számlát. Egy idős ember boldogmondásai Boldogok, akik megértést tanúsítanak botladozó lábam és tehetetlen kezem iránt. Boldogok, akik megértik, hogy fülemnek meg kell magát erőltetnie, hogy mindent felfogjon, amit mondanak nekem. Boldogok, akik tudni látszanak azt, hogy szemeim elhomályosultak, gondolataim pedig ellustultak. Boldogok, akik barátságos mosolylyal elidőznek mellettem és egy-egy kicsit elcsevegnek velem. Boldogok, akik soha sem mondják: „Ezt a történetet ma már kétszer elmondta nekem.” Boldogok, akik megéreztetik velem, hogy szeretnek, vigyáznak teám és nem vagyok magamra hagyatva. Boldogok, akik a napokat, melyek az örökké való hazába vezető úton még előttem vannak, jóságukkal megkönnyítik számomra. Gara József 15. oldal végül is sikerül rávennie az idős hölgyet, hogy költözzék hozzá, mert ő az, aki igazán szereti és tejben-vajban fürdeti majd. És mi történt? Elza ismét elejtett egy szót itt, egy másik szót ott — és az emberek most már őt kezdték sajnálni, mert jó szivével valóságos “boszorkányt” fogadott be házába. Klárit lelkileg is, anyagilag is súlyosan érintette Erzsi néni eltávozása, mert munkája még mindig nem volt. Végül is egy távoli városban kapott ajánlatot egy állásra. El is utazott, el is fogadta az állást. Munkahelyén egy nemrégen özvegyen maradt férfi beleszeretett, feleségül vette és Klára ma boldog mamája a férje első házasságából való 4 éves kisfiúnak és saját 1 éves kislányának. Erzsi néni, aki végülis megunta a “tejbenvajban való fürdést” Elzánál, egyháza segítségével bejutott az öreg otthonba, ahonnan ma is levelezésben áll Klárával és az Elzánál töltött napokra még emlékezni sem szeret. És a “gonosz” Klára hetente magyar újságokat, meg időnként magyar könyveket küld Erzsi néninek, aki mindent megkap az öreg-otthonban, csak a magyar betű hiányzik neki. Eddig a történet. Nem fűzök hozzá semmi megjegyzést sem. De annyit mégis, hogy Klára sem tökéletes, mert ember, és Elzának is sok jó tulajdonsága van. (Azt hiszem, abszolút jó és abszolút gonosz emberek csak Jókai regényeiben éltek.) Csak épp azt akartam bemutatni, hogy a Klárával történt sok rosszból végülis jó származott. — Azért kérem, ne vonjanak le olyan tanulságot, hogy gyorsan tegyünk valami rosszat, mert végül is jól sül 'ki belőle. Higyjék el nekem, hogy a jó emberek boldogabbak. De erről majd máskor mesélek egy kis történetet. JÁNOS PÁPA ÉS A KIS OROSZLÁN Ugyancsak elámultak a vatikáni méltóságok és tisztségviselők, amikor XXIII. János pápa 1958. december 29-én kihallgatáson fogadott egy — cirkuszi társulatot. Méghozzá a vatikáni palota konzisztóriumi termében. Hát még amikor fölvonult a társulat, amely a hangzatos “Orfeusz” nevet viselte. Nemcsak trikóba öltözött férfiak és nők sorakoztak fel a pápa előtt, hanem különböző szárnyas és négylábú állatok is. Először egy hófehér galamb produkálta magát. A pápa szívből megtapsolta teljesítményét. Azután egy kis oroszlánt vezettek elébe. Életkora pontosan negyvenöt nap volt. Jó érezte magát és igen rendesen viselkedett az előkelő környezetben, s mikor a fehér ruhás öregember lehajolt hozzá, engedelmesen tűrte, hogy megsimogassa puha bundáját. S kezdetét vette a produkciója. Nem valami különlegesség, kényesség és racionalistább hívőnek nem is biztos, hogy tetszett volna. Megszólalt ugyanis a cirkusz zenekara s nagy érzelmességgel fújni kezdte a “Stille nacht” Csendes éj) dallamát, a kis oroszlán pedig engedelmesen két hátsó lábára ült és két első mancsát összetette, mintha imádkoznék. A hamisítatlan olasz “népies” ötlet nem botránkoztatta meg a pápát, hiszen a muzsikusok szivüket beledták a dallamba, a kis oroszlán pedig bizalommal nézett rá fényes kölyökszemével. Lehajolt hát hozzá és kedvesen súgta a fülébe: — Az a szerencséd, hogy nincsen szárnyad, itt maradnál — címeremnek. XXIII. János pápa ugyanis — emlékezésül velencei pátriárkátusára — megtartotta pápai címerében Szent Márk jelképét, a szárnyas oroszlánt.
