Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-14 / 7. szám
14. oldal A PORTO ALLEGREI HANGVERSENY Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Mikor a Második világháború után Argentina fővárosában, Buenos Airesben letelepedtünk, reményeink, mellyel e nagy vállalkozásnak nekivágtunk, alaposan megcsappantak. Itt volt ugyan előttünk a nagy lehetőség, mivelhogy Argentina a sokat szenvedett, megkopott Europa után a lehetőségek birodalma volt, de ezeket a lehetőségeket csak nagy erőfeszítéssel lehetett kihasználni és mi nem voltunk valahogyan előkészűlve erre a küzdelemre. Lelkileg igen, de anyagilag és fizikailag nem. Az Uram impresszáriója gyönyörű villát bérelt számunkra borsos áron, és noha el voltunk ragadtatva a márványlépcsőktől és fejedelmi szobáktól, azokat be is kellet bútorozni, mi pedig még azt se tudtuk, hirtelenében honnan vesszük a pesokat a rettenetesen magas bérlet fizetésére, hiszen fillér nélkül léptünk ebbe az országba, mely akkoriban olyan gazdag volt, hogy a társadadalom minden tagja elegánsan öltözködött, és úgy felvágott, hogy nekünk nem volt más választásunk, mint velük lépést tartani, ha nem akartuk, hogy lenézzenek. Pedig ez nem volt könnyű dolog, hiszen ruházatunk az utolsó években nagyon lerongyolódott és Európában nem volt módunkban újat vásárolni, amellett még az is, ami megmaradt kiment a divatból. Ami a legszomorubb volt, egyenlőre nem is számithattunk valami nagyobb jövedelemre. Be kellett várnunk a hangversenyeket, melyek ugyan nem oldhatták meg problémánkat, de valamiben mégis segítségünkre lehettek. Pechünkre Argentinéban csak kevesen ismerték Dohnányit. Noha egész életében utazott, inkább Északamerikába, Ausztráliába látogatott el, de sohase jutott el Délamerikába. így itt formálisan újra kellett kezdenie pályafutását, meg kellett hódítania a közönséget. Mi pedig fáradtak, kimerültek voltunk, inkább pihenésre, egy védett helyre vágytunk, ahol megnyugtathatjuk felborzolt idegeinket, nem pedig ujabb küzdelemre. Az első hangverseny a hatalmas Colon-ban nagy siker volt. Az emberek elragadtatottan tapsoltak, számokat meg kellett ismételni és mint egykor régen Magyarországon, az előadás végeztével a közönség előrevonult a pódium alá és ráadásokat követelt. A második hangverseny azonban, katasztrofális csalódást hozott. Már délben megeredt az eső — olyan zápor kerekedett, mint amilyent még sehol sem láttam, csak Argentinéban. Mintha vedrekből öntötték volna a vizet, pillanatnyi szünet nélkül, úgyhogy szinte áradásnak számított. Taxit úgyis nehéz volt kapni Argentínában, ilyenkor azonban HETI NAPTÁR FEBRUÁR (VÍZÖNTŐ HAVA) 18— Hétfő: Simon 19— Kedd: Zsuzsanna 20— Szerda: Álmos 21— Csütörtök: Eleonóra 22— Péntek: Gerzson 24—Vasárnap: Mátyás egyenesen lehetetlen. Mi magunk is csak úgy jutottunk el a Colonba, hogy egy ismerősünk kocsiján odaszállított. Nem volt hát csoda, hogy az óriási színház félig üres volt. És igy üres maradt a zsebünk is, hiszen a honorárium is megsínylette ezt a szerencsétlenséget. És üres lett a lelkünk, amikor éjjel hazaeveztünk a még mindig csorgó áradatban. Ilyen lelkiállapotban voltunk, amikor az Uram meghívást kapott egy hangversenyre Porto Allegre-be, Brazíliába. Soha életemben nem is hallottam ennek a városnak a nevét és bizony dobogó szívvel gondoltam erre a nagy vállalkozásra. Vájjon milyen lesz ott a fogadtatás, az esélyek, milyen lesz a siker? Mennyi rettegést, izgalmat kellett mindig kiállanom egy-egy hangverseny előtt, mig aztán végre a siker bekövetkezett! Az Uram impresszáriója velünk utazott, és ez némi biztonságnak számított. A szálloda, melyben megszáltunk, luxusosan volt berendezve, nagyon előkelőén festett. Mégis, a szobákban, a falakon és nyitott ablakon át sivalkodást hallottunk, jajgatást, kéregetők esdeklését, mivel a bennszülöttek rettenetes nyomorát nem lehetett kizárni még erről a kiváltságos helyről sem. Szinte megkönnyebbültem, mikor az impresszárió bekopogtatott, jelentve, hogy meghívást kaptunk délután teára a Maharadzsához. ÓHAZAI ÉLETKÉP HAGYOMÁNYOS DISZNÓTOR Püspökhatvan, Pest m. 1974, január hó... A disznóölés Püspökhatvanban is a jeles események közé tartozik: A szlovák Korita család, ők magukat tirpákoknak tartják, már kakaskukorékoláskor talpon volt. Az előző este tisztára súrolt százliteres üstöket a férfiak lábra állították és száraz fát készítettek a tűzhöz. A két fiatalaszszony vizet hordott, hiszen addig nem lehet a disznót vágni, mig nincs kéznél egy katlan forró viz.- — Az időnek nincs foga, forralt borral nem szolgálunk — mondta ifjú Korita József, miközben a keskeny pengéjű, hosszú testű böllérkését akkurátusán végighuzogatta a fenőkövön. Tálcán hozták a papramorgót: a karcos szilvapálinkát meg az asszonynépnek való konyakot. A böllér, ifjú Korita József és három segítője a fehérre meszelt disznóól előtt állt. Idős Korita szólt a hason fekvő kövér kocához: —Kelj fel, hé, kelj fel! A koca nyöszörgött, de felállt és elindult. Alig fért ki az ólajtón. Odakint elkapták a lábát, földre döntötték, ketten is rátérdeltek. A böllér döfött, egy asszony fehér zománcos tálba fogta fel a vért. A férfiak megragadták a disznót, az udvar hátsó részében hasra fektették, vékony szalmaágyra. Rávillázták a szalmát és meggyujtották. Megkezdődött a pörzsölés. Sercegve égett a koca szőre. Ezután hosszú nyárfateknőbe tették, előkerült a gázzal működő perzselőgép. A végén a böllér felmetszette a hízót, gerendákra akasztották és megkezdődött a feldarabolás. Külön rakták a szalonnát és a sonkát, külön a húst. A koca után leölték az ártányt. Ezalatt az asszonyok a feldarabolt húsból elkészítették a früstököt. A sercegő zsírban piroslott a sült hús, kínálta magát az uborka, a savanyított dinnye, a káposzta. Hozzáláttunk. Kíváncsisággal és bizonyos áhítattal léptűnk be a fejedelmi palotába. Maga a maharadzsa Európában volt, igy a felesége fogadott a fiával, ki szintén zongoraművész. A nagy teremben, melynek minden fala tetőtől a padlózatig tükör volt, mialatt a számos inas teát szolgált fel süteményekkel, a sötétbőrű, kellemes megjelenésű fiatalember szerényen leült a zongorához és előadta az Uram egyik szerzeményét. Ez mindenesetre jó kezdet volt. A hangversenyterem zsúfolásig megtelt. A földszinten mindenfelé magyar szót hallottam — megbarátkoztunk számos kedves magyar családdal, kikkel később is fenntartottuk egy ideig a kapcsolatot. Valamennyien izgatottan várták a függöny fellebbenését és Dohnányi Ernő első fellépését Porto Allegrében. A karzatot a Maharadzsa feleségének udvarhőlgyei foglalták el. Csak úgy ragyogtak az ékszerektől. Maga a Maharani ott trónolt köztük ragyogó diadémjával, lelkesen tapsolva minden szám után — olykor könnyek folytak végig az arcán, melyeket nagy izgalmában elfelejtett letörölni. A siker óriási volt. Tomboló taps vihar. Újra és újra kérték egy-egy Dohnányi szerzemény megismétlését. Igazán nem várhattam, nem remélhettem nagyobb elragadtatást. Előadás után fényes estély, ünneplés. A Maharadzsa felesége pedig kijelentette, hogyha az uram családjával ideköltözik, zeneiskolát építtet férjével számára, ahol taníthat, hatalmas jövedelemmel. A szemem felragyogott. Ez volt, amire olyan nagy szükségünk lett volna — állandó jövedelem! Nagyon elcsüggedtem mikor az impreszszárió visszautasította az ajánlatot. Szerinte ez nem volt biztos állás, egy Maharadzsa kegyeiből élni. Utaztunk hát haza, Buenos Airesbe, a bizonytalanba és a lelkem nagyon nehéz lett. Folyton imádkoztam, hogy Isten tegyen csodát, adjon valami alkalmat! Alig érkeztünk haza, még aznap este két ur érkezett Tucumánból abból a hires régi Argentin városból, ahol egykor a nemzeti függetlenséget kikiálltották és felkérte az Uramat, költözzön városukba, ahol az ország egyik legnagyobb egyetemén mint főzeneigazgató megalapítaná a zenei tanszakot. Isten meghallgatta kérésemet és teljesítette azt — az Ö akarata szerint, az Ő módján — ahogyan legmegfelelőbb volt számunkra. A reggelihez kézenfogva megérkeztek a Korita kislányok és elkezdték mondani a verset: Kösd fel Örzse köténykédet, Kösd be boglyas fejecskédet, Maradj itten a nyájunknál. Mindjárt vissztérünk ám! Hurka, kolbász, szalonna, Pásztoroknak jó volna, Ha a gazd‘asszony adná, Ha a gaz‘asszony adná. (Folyt, a 15. oldalon) Imádkozom, legyek vidám Én Istenem, legyek vidám, hogy házamat vidítni tudjam. Mosolyogjak, ha bántanak és senkire se haragudjam. Arcom ne lássa senkisem bánkódni gondon és hiányon. Legyen szelíd vasárnapom, ha mosolyog a kisleányom. Én Istenem, legyek vidám, rna minden gondot tűzre vessék. Nyújtsam ki kincstelen kezem s szegényen is nagyón szeressek. Tudom, sokat bűvölt a gyász, a hollós téli bút daloltam. A bátrakkal hadd mondom el: panaszkodtam', mert balga voltam. Én Istenem, legyek vidám., ujjongjon újra puszta lelkem, mint rég, mikor falum felett az első forrásvízre leltem. Ködökbe csillanó sugár, víg fecskeszó bolond viharban, tudatlan gyermekhang legyek a jajgató világzavarban. Aprily Lajos Dohnanyiné Zachár Ilona
