Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-03 / 1. szám
12. oldal A “pénzéhes” sakk világbaj nők Irta: ACZÉL BENŐ A moszkvai Pravda, a kommunista pártlap, a napokban éles támadást intézett Bobby Fischer, a 30 éves amerikai sakk világbaj nők ellen, mert csak súlyos anyagi feltételek mellett hajlandó kiállni újra Boris Spassky ellen, akitől a világbajnoki címet Izlandon 1972- ben elnyerte. A pártlap elismeri, hogy a nemzetközi sakkszövetség szabályai értelmében 1975-ig nem köteles világbajnoki címét kockára tenni, azonban — mondja a szovjet pártlap — Bobby Fischer a Fülöp-szigeteken azt mondta, hogy ma még könnyebben legyőzné Spasskyt, mint egy évvel ezelőtt. (Izlandon 7 mérkőzést nyert, s csak hármat veszített el.) Ezzel a nyilatkozattal — a Pravda szerint — valósággal kihívta Spasskyt revánsmérkőzésre s ha mégis úgyszólván teljesíthetetlen pénzbeli kikötések mellett hajlandó revánsra, ezzel csak azt mutatja, hogy nem érdekli már a sakk, csak egy dolog érdekli: a pénz. A Pravdát pedig csak az amatőr sportok érdeklik, akár fizikai, akár szellemi sportról van szó. A kommunista pártlap elfeledkezik arról, hogy a Szovjetunióban nincs is amatőrizmus, mert aki bármely sportban kiváló, már az állam alkalmazottja, legalábbis abban az értelemben, hogy tréningjét, megélhetési és utazási költségeit az állam fizeti. Miután azonban Spassky legutóbb megnyerte a Szovjetunió bajnokságát, a pártlap nem: minden ok nélkül feltételezi, hogy újból formája tetőpontján van és megverheti Bobby Fischert. Fischer azonban ügyvédje utján tudomásra hozta, hogy csak azzal a feltétellel hajlandó kiállni Spassky ellen újra, ha a mérkőzés győztese számára egymillió dollárt biztosítanak, mig a vesztes szintén negyedmilliót kap. Pénz pénz és pénz, mondja az amerikai világbajnok, ahelyett, hogy azt mondaná: sakk, sakk, sakk. De miért is mondaná? Bobby Fischer számára a sakk nem kávéházi időtöltés, hanem komoly életpálya. Emlékszem rá, hogy mikor először Írtak róla, mint sakk, (eszi reggelire, habzsolja ebédre, issza vacsorára és az égvilágon semmi más nem érdekli) egy újságíró megkérdezte tőle: — Nem gondolja, hogy ez nem praktikus szenvedély? A sakkban nincs pénz. — Dehogy is nincs, — felelte Bobby. Akkor nem lehetett több 18 évesnél. — Van benne pénz, ha az ember világbajnok. És van olyan okos, hogy tudja: senki sem lehet világbajnok egész életében. Hát most fizessen a világ a szórakozásért. Úgy érzem, igaza van. Ha valaki — nem is egy valaki, hanem legalább egy tucat — évi százezer dollárt kap azért, mert jól tudja elütni a baseballlabdát, vagy jól tudja dobni a kosárlabdát, miért ne kapjon annyi, vagy még több pénzt az, aki a fejével nem a labdát tudja legjobban irányítani, hanem a sUkkfigurák^t. Milliókat érdekel a sakkjáték s a legtöbbet éppen a Szovjetunióban, Éppen a Pravda az, akinek leginkább kellene megértenie, hogy a saák-világbajnok jobban megérdemli a sok pénzt, mint a kosárlabdázás világbajnokát. (A kosárlabda most már a Szovjetunióban is népszerű.) A professzionista sportoló érthetően annyit keres, amennyit csak tud. Az amatőrizmus a látványos sportokban nem természetes: az emberek nem azért mennek ki a mérkőzésekre, hogy a sportot élvezzék, hanem azért, hogy egy-egy hires játékost lássanak játszani. Nevetséges, hogy a nézők kíváncsiságának gyümölcsét valami klub és annak elnöke, vagy edzője és a többi “niemand”ja élvezze és nem az a játékos, akiért kijárnak a nézők a meccseikre. Én emlékszem, hogy kezdődött a professzionista futball Magyarországon. A meccseknek már nagy közönsége volt, amikor a játékosok kezdtek ráeszmélni, hogy a publikum azért jár ki a mécsesekre, hogy őket láthassa játszani és nem a klub elnökét, vagy jólfizetett tisztviselőit akarják megbámulni. És ekkor kezdtek követelőzni: ha az ebédjüket nem fizetik, nem mennek le a pályára. Ha a futballcipőjüket a klubszinekben tartott dresszükbe nem fizetik, nem, mennek ki a pályára. És utoljára, ha nem kapnak fizetést, nem, mennek ki a pályára. A klubok vezetői hamarosan megértették, hogy a játékosoknak igazuk van és ha kérésüket nem teljesitik, megszűnik a klub és vele a havi fizetés. Tehát nem tehettek egyebet, mint hogy teljesítették a játékosok kérését. így ért véget az amatőr futball Magyarországon. A Pravdának is meg kell értenie, hogy a világbajnokság nem eltékozolni való siker. Bobby Fischert azért nem kevésbé érdekli a sakktudomány fejlődése, amiért a pénz is érdekli. És addig veri a vasat, amig meleg, mert hamarosan ki fog hülni . . . r _________mmmmm__ ^ ^ m. m m.-m. m. m. m. m. m m.^ m m. m m m. m. m. m m. m. m m m. Washingtoni levél i írja: SPECTATOR \ Tíz éve már, hogy a Fehér Ház és moszkvavi Kreml között létrejött a forró vonalnak nevezett közvetlen telexvonal. Hivatalosan a forró vonal eszméjét 1962. április 18-án terjesztette elő a genfi leszerelési értekezleten az amerikai küldöttség. 1962 vége felé — a kubai válság után —, a Szovjetunió elfogadta a javaslatot. Az emberek többsége úgy képzeli el a forró vonalat, hogy az elnök íróasztalán egy vörös szinti telefon áll, s ez egy hasonló készülékkel van közvetlen kapcsolatban. A valóságban azonban a forró vonal vége egy-egy közönséges telex-gép. A washingtoni “végállomás”, a “Terminal”, amelyet kezelői a Mocow Link rövidítéseként Mohoknak becéznek, a Pentagon második emeletén található, az országos katonai parancsnokság szigorúan őrzött központjában. Mindjárt mellette áll a “lehallgatás-biztos” telefon, amelyen bármely pillanatban föl lehet hívni az elnököt, akárhol is tartózkodik. Sokáig azt hitték, hogy a moszkvai “végállomás” a Kremlben van, de júniusban, amerikai utazása előtt, Leonid Brezsnyev az amerikai tudósítóknak elmondotta, hogy a forró vonal telexgépe a Vörös tér másik oldalán, a pártközpontban van. A washingtoni végállomás vezetője egy nő: — •June Crutchfield ezredes. Négyéves szolgálata ezen a poszton 1974 júniusában ér véget. June Crutchfield kitünően beszél oroszul és tájékozott a Szovjetunióval kapcsolatos kérdésekben. Mint “elnöki főtolmács”, naponta felügyel a Molik ellenőrzésére, és ő a felelős minden szöveg azonnali lefordításáért és továbbításáért az elnökhöz. Jane Crutchfield a chicagói egyetemen szerzett doktorátust, azután történelmet tanított, majd néhány évig apja arkansasi gépkocsiügynökségénél dolgozott. Aztán belépett az amerikai hadsereg női hadtestébe, s 1958-ban érte el a hadnagyi rendfokozatot. A forró drót mellett nem unalmas a munka. — Már az is nagyszerű érzés, hogy az ott dolgozók tudják: munkájuk az emberiség atompusztulásának elhárítását szolgálja. A forró drót kezelői akkor sem ülnek tétlenül, anlikor nem válságos a helyzet. Az egész gépezet működését éj jel-nappal óránként ellenőrzik. Naponta huszonnégyszer működtetik a készüléket. Mindegyik fél naponta tizenkétszer küld üzenetet a másiknak. A greenwichi idő szerint “páros” órákban Washingtonból Moszíkvába továbibtanak angol nyelvű szöveget. A “páratlan” órákban Moszkvából Washingtonba érkezik orosz nyelvű szöveg. A Kelet-Németországban készült cirill betűs washingtoni telex-gépet a Szovjetunió szállította. A Moszkvában működő latinbetüs gépet az Egyesült Államok küldte. Az amerikai fél a Miolinket eleinte a régi, jól bevált próbaszöveggel ellenőrizte: The quick brown fox jumps over the lazy dog. (A gyors barna róka átugorja a lusta kutyát.) Azért jó próbaszöveg ez, mert noha csak 35 betűs, az angol ábécé mind a 26 betűje szerepel benne. A moszkvaiak viszont hűvös próbaszöveg helyett mindjárt kezdetnek orosz versrészleteket küldtek, amely a moszkvai napfölkelte szépségeiről szólt. Aztán Tungenyev-szövegekkel, az Egy vadász feljegyzései részleteivel lepték meg amrikai kollégáikat, majd Cshov-elbeszélések részleteit “üzenték”. A washingtoni kollégák örömmel fogadták a kezdeményezést. A gyors barna róka” már régen lekerült a műsorról. — Valósággal versenyben állunk a moszkvai kollégákkal, hogy ki tud “jobb műsort” összeállítani — mondja az ezredesnő. — Olyan szövegeket igyekszünk kiválasztani, amelyek megörvendeztetik, esetleg megnevettetik az “odaát“ ülőket, olykor pedig egy kis fejtörést okoznak a tolmácsoknak. Aznap például a következő “viccet” üzenték: Az egérmama és fia nagyon fél a macskától. A mama összeszedi bátorságát és igy szól a macskához: vau, vau! A macska ijedten elszaladt, az egérmama pedig büszkén szól gyermekéhez: Látod, fiam, milyen hasznos dolog idegen nyelven beszélni! A forró drótnak két főútvonala van. Az első a vezetékes kapcsolat. Ennék útja Washington— London—Koppenhábga—Helsinki—Moszkva. A másik ut a rádiókapcsolat Washington és Mokszkva között, Tangeren keresztül. Ha a vezetékes útvonalon megszakad az egyik kábel, rögtön másik vezetékre kapcsolnak át és ha ez is megszakad, akkor a rádióösszeköttetésre kerül sor. A berendezés létesítése az Egyesült Államoknak 159,849 dollárba került. Az első években a vezetékek és a rádióberendezések bérleti költségéért évente 154,828 dollárt kellett fizetni. Időközben ez az összeg 113,358 dollárra csökkent, igy a műszaki karbantartással és a kezelőszemélyzet fizetésével együtt a forró drót évi költsége az Egyesült államok számára nem éri el a 200,000 dollárt. Bár a jelenlegi műszáki rendszer kifogástalan, mégis megváltoztatják. A jövőben áttérnek a műholdas kapcsolatra. Erről 1971. szeptember 30-án írtak alá egyezményt a SALT-tárgyalások során. A szakértők szerint a műholdas kapcsolat még tökéletesebb lesz, mert lehetővé teszi a közvetlen (Folyt, a 13. oldalon)
