Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-02 / 31. szám

8. oldal AKIK FELGYÚJTOTTÁK A VILÁGOT írta: SÁGI PÁL Van egy szó, amelyet a történelem nem ismer: “ha”. Mi történt volna, ha? ... Mégis elgondolkozta­tó kérdés: mi történt volna, ha néhány fanatikus szerb fiatalember nem öli meg 1914-ben Szarajevóban Ferenc Ferdinánd trónörököst és nem robbantja ki vele az első világ­háborút, amelynek jófomán csak kis közjátékkal folytatása volt a második. Bolsevizmus, fasizmus, nácizmus: ismeretlen marad. Le­nin valahol Svájcban egy olcsó, kopott szállodai szobában fejezi be bujkáló, hivatásos forradalmár életét. Sztálin tovább is jelentéktelen helyi olajmun­kás sztrájkokat szervez. Mussolini a szocialista új­ság munkatársaként vonul nyugdíjba. Hitler, az el­fecsérelt festőművész, visszatér eredeti békés fog­lalkozásához a szobafestéshez. Semmi esetre sem lennénk ott, ahol ma vagyunk. Igaz, hogy a politika boszorkánysütőjében már régen ott fortyogott a háború mérges kotyvaléka, de az üst fedelét a szarajevói merénylők emelték fel: ők gyújtották fel a világot. Ezért volt érd^fes olvas­mány mindenkinek az Amerikai Magyar Világ múlt­koriban megjelent tudósítása arról, hogy a merény­let egyik résztvevője, Vaso Cubrilovic egykori diák ma is él, 77 éves, történész és a belgrádi akadémia osztály-igazgatója. Annakidején 16 évre ítélték, de amikor a monarchia összeomlott és Jugoszlávia megalakult, kiszaadult a fogságból, aminthogy a merénylőket nemzeti hőssé avatták. Kik voltak ezek a fiúk, hogyan zajlott le a me­rénylet és hogyan tárgyalta az ügyüket a bíróság. Pásztor Árpád a neves újságíró, Eöttevényi Olivér történész-jogi író, Tiszaváry Miksa határőr-ezredes és mások emlékezései idézik a történteket. Ferenc Ferdinánd hadgyakorlatokra ment Boszniába, ahová külön követte a felesége Hohenberg Zsófia herceg­nő. Szarajevó mellett Ilidzse fürdőhelyen laktak. Június 28-án reggel vonaton a szarajevói pályaud­varra utaztak és onnan vonultak be ünnepélyesen 6 kölcsönzött, meglehetősen rozoga magánkocsiból álló autókaravánnal a városba. A városházára tar­tottak. Az útvonalon elszórva sorakoztak a bombá­val és revolverrel felszerelt merénylő-jelöltek: Vav­­rilo Princip, Vaso Cubrilovic és Trifko Grabez diá­kok, valamint Cabrinovic nyomdász. Mikor a menet a rakparton haladt, Cabrinovic bombát dobott az első autóra, amelyben a trónörö­köspár ült. Ferenc Ferdinánd példátlan lélekjelen­léttel, kezefejével elütötte a feléje repülő pokolgé­pet. A bomba a földön robbant és megsebesített több embert, köztük a második autóban ülő Merizzi alezredes szárnysegédet. Cabrinovic a magas rak­partról a vízbe ugrott. Atömegből Marosi Károly magyar fodrász utánaugrott és lefogta. (Marosinak akkor fűt-fát ígértek jutalmul, de a végén semmit sem kapott.) A menet rövid megtorpanás után a városházára ért. Ott még megtartották az előírt fogadási ünnep­séget. Utána a trónörökös meg akarta látogatni meg­sebesült szárnysegédjét, akit a helyőrségi kórházba vittek. Az autósor ismét útnak indult. Az útvonalon elsőnek Cubritovic előtt haladtak el. Ez úgylátszik az utolsó pillanatban megijedt és nem dobta ki a bombáját. Nem messzire innen azonban egymás kö­zelében várakozott Princip és Grabez. Princip két­szer lőtt a revolverével. Egyik golyó szétroncsolta Hohenberg Zsófia hasi ütőerét és azonnal megölte. A másik golyó-a trónörökös nyaki főütőerébe fúró­dott. Az autó a kormányzósági palotába ért vele, de mindössze negyedóráig élt. A bűnügy tárgyalása októberben kezdődött Sza­rajevóban. Svara, egy szerb származású ügyész kép­viselte a vádat. Egy lágy, nőies külsejű, dalmát szár­mazású bíró, Curinaldi ült az elnöki székben. Szerb nyelven folyt a tárgyalás. A pernek 3 fővádlottja volt: Princip, Cabrinovic és Grabez. Princip 18, a másik kettő 19 éves. A többiek ellen a bűnsegédig bűnrészesség vádját emelték. Vallomásukból kide­rült, hogy Szarajevóban és Belgrádban a kávéházak­ban már hetek óta hangosan tárgyalták: Ferenc Fer­­dinándot megölik, ha lejön a hadgyakorlatokra. Princip és társai Szerbiában kapták a bombákat és a revolvereket. A mongolos orrú, elálló fülű, hosszú­nyakú, abnormis fejalkatú Princip dicsekedve mondotta az elnöknek, hogy meg akarta ölni a trón­örököst. Grabez, a másik diák is hencegve kiabálta, hogy igenis ölni akart. Cabrinovic, a félművelt nyom­dász azt fejtegette, hogy anarchista és délszláv köz­társaságot akar alapítani. Végeredményben mind egyforma célt hangoztattak: Boszniát Szerbiához csatolni, "felszabadítani” minden szerbet és megte­remteni Nagy-Szerbiát. Curinaldi, a puha elnök közvetlen hangon be­szélt a vádlottakkal, akárcsak a csínytevő suhancok­­kal. Cubrilovicnak például szinte kedélyes stílusban mondotta, mintha valami érdekes kaland elbeszélé­sét kérte volna tőle: — Mesélje el nekünk, hogyan jutott eszébe, hogy Ferenc Ferdinándot megölje. — Mit meséljek magának? Amit elmondhatok, azt a vizsgálóbírótól úgyis tudja már — hangzott a rövid, szemtelen válasz. Általában milyen szemtelenül viselkedtek a fő­vádlottak, olyan lágy volt az elnök. Eöttevényi Oli­vér szerint részint talán azért, mert az ágyuk a vá­rostól 60 kilométerre dörögtek, még nem lehetett tudni, hogy ki győz és osztrák hivatalnok-eszében az a gondolat járt: nem éget fel maga mögjött minden hidat. Ké .ieti árgy .lás után lirde ték i az (életet Pi mcip, Cabrino\ c és Grai >ez büntetése fe ,enkén 20 év, minden hónapban egynapi böjttel és minden évfordulón sötét zárka, kemény fekvőhellyel. Halál­ra ítélni nem lehetett őket, mert egyik sem töltötte be huszadik évét. A bűnsegédi bűnrészesekből töb­bet börtönre, négyet pedig halálra ítéltek, ezek kö­zül egyiknek a büntetését 20 évre enyhítette a fel­lebbezési bíróság. A második hármat kivégezték. Princip, Cabrinovic és Grabez a csehországi There­­sienstadba, az ottani börtönbe került. Tuberkolózist kaptak és a börtönben haltak meg. Sok hiba is közrejátszott, hogy a merénylet sike­rült. Abban az időben a Szerbiából fűtött boszniai szerbek között forrongó politikai hangulat uralko­dott. Mikor Bécsben elhatározták, hogy a trónörö­kös Boszniába megy a hadgyakorlatra és utána dísz­menetben vonul Szarajevóba, gróf Tisza István akkori magyar miniszterelnök bizalmas úton fel­ajánlotta, hogy előbb budapesti detektívek bevoná­sával tisztítsák meg a várost a gyanús elemektől. Potiorek Oszkár tábornok, Bosznia tartományi fő-Amerikai turista Párisban — Ne ijedjen meg asszonyom, nem a konyak volt erős, hanem az ára! nöke elutasította az ájánlatot. A katonaságnak tar­tott fenn minden intézkedési jogot. Potiorek június 28-ra tűzte ki az ünnepélyes bevonulást. Hiába fi­gyelmeztették, hogy ez a szerbek nagy nemzeti ün­nepe, Vidovdan, azaz Szent Vitus napja, a rigómezei csata évfordulója és provokálja vele a szerbeket. Megelőzhették volna a halálos merényletet azzal is, ha a sikerteeln első bombarobbanás után kiürítik az útvonalat, abbahagyják az ünnepséget, nem indul­nak a trónörökössel beteglátogatásra, hanem erős rendőri és katonai fedezettel a kormányzóságra kí­sérik. Potiorek azonban nem volt beszámítható: Boszniában egy gyengeelméjű generális dirigált, aki az első háborús hónapokban szégyenteljes szerbiai vereségünket okozta és utóbb agybajban halt meg. Ferenc Ferdinánd szarajevói útja amúgyis rossz előjelekkel volt kirakva. Szinte a végzet sodorta a sorsa felé. Csehországból, chlumetzi kastélyából in­dult Boszniába a hadgyakorlatra. Az állomáson az­zal fogadták, hogy a vasúti szalonkocsi tengelye át­forrósodott, másik szalonkocsi nincs, egy elsőosztá­lyú külön fülkében kell utaznia. — Átforrósodott tengely, ezzel kezdődik és valami mással folytatódik — jegyezte meg epés hangon. Bécsbe érve udvari fogaton a délivasúti pálya­udvarra hajtatott. A lovak megbokrosodtak, a kocsis alig tudta megfékezni őket. Alighogy beszállt a vá­rakozó udvari szalonkocsiba, kialudt a villany. Az állomásfőnök gyertyákat gyújtatott. Gyertyák lobo­gó lángja vetett hosszúra nyúlt árnyékokat. — Mintha kriptában lennék — mondta a trón­örökös és utazása valóban kriptában végződött, de halála tűzbe-lángba-vértengerbe borította a világot. ‘‘Hagyjuk a többieket fetrengeni a Watergate­­ügy szennyében. Mi nézzünk a magunk dolga után.” — Ekként látott munkához Nixon elnök, amikor betegségéből felépülve ismét megjelent a Fehér Házban. Az elnök dolgozik, mintha remél­né, hogy munkájával csendben eltemetheti a Wa­­tergate-ügy megválaszolatlan kérdéseit. Eltökél­ten bízik még mindig az elnöki méltóság érint­­hetetlenségében, noha azon már esett itt-ott csor­ba is. Nem is olyan rég erélyesen jelentette ki, hogy közvetlen munkatársai közül senkit sem enged tanúskodni az ügyben. Ma ezek a munka­társak egymásnak adják a széket a tanuk pad­ján. Érdemes idézni Sam Ervin szenátor szavait, aki a napokban azt a súlyos kifejezést tette, hogy Nixon elnök nem rendelkezik kellő erkölcsi alap­pal a nemzet vezetéséhez, s hogy a lehallgató­botrány Amerika történetében felülmúlja a pol­gárháború tragédiáját is: “A polgárháború hazánk legnagyobb tragédiá­ja volt, de emlékszem, hogy néhány jelenség még­is kárpótolt bennünket érte, éspedig az, hogy mindkét oldalon találkozhattunk az önfeláldozó hősiesség szellemével. A Watergate-ügyben ilyen szellemmel nem találkoztunk ...” Súlyos szavak ezek, amelyekkel elnököt nyil­vánosan még nem illették. És amikor a héttagú bizottság egyöntetűen megszavazta a Nixon által visszatartott bizalmas feljegyzések és hangsza­lagok beidézését, Ervin nyomatékkai hangsúlyoz­ta: “Szeretem a hazámat és tisztelettel meghajo­lok az elnöki hivatal előtt. Éppen ezért leghőbb vágyam, hogy tisztázódjon az ügy, mert ennek az országnak ebben az időben ő az egyetlen el­nöke .. .“ Tisztán látni a Watergate-ügyben — ez a leg­hőbb vágya most minden becsületes amerikai­nak. És Nixon elnöknek tudnia kell, hogy nem­csak egyesek, hanem az egész nemzet a Water­­gate-botrány szennyében fetreng ipindaddig, amig nem változtat magatartásán, s nem járul hozzá önként az ügy tisztázásához. SÁGI PÁL

Next

/
Oldalképek
Tartalom