Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-19 / 29. szám

18. oldal PÁRISI LEVÉL A SZŐLŐ ÉS A GASZTRONÓMIA VÁROSA írta: MAJOR ILONKA Egy városban, amelynek környéke csupa szőlő­föld és amelynek utcáin szinte egymást érik a ven­déglők, nem lehet rossz az élet. Aki nem hiszi, csak látogasson el a franciaországi Bordeaux-ba, meggyőződhet róla a saját tapasztalati révén. Bordeaux, ez a délnyugat-fran­cia város, amelyet minden évben negyedmillió turista keres fel, a szőlő és a szakácsművészet fővá­rosa. Kitűnő ételek, igazi francia ínyencfalatok kerülnek itt teríték­re, amelyekre kiválóan csúszik a világhírű bordói. Azok keresik fel ezt a vidéket, akik megbecsülik a francia konyhát és a zamatos bort. Az évi negyedmillió túrista ven­dégfogadókban lakik — ez itt így stílszerű — láto­gatja a szőlődombokat és pénzével hozzájárul ennek a városnak a fenntartásához, amelyet a szőlő tett gazdaggá. És ha néha egyik-másik látogató mélyeb­ben a kancsó fenekére néz, ott van nem messze a tenger hűvös vize, ahol felüdülhet. A bornak itt hagyományai vannak, a pincérek fejből tudják a legjobb évjáratokat és átszellemül­­ten emlegetik. Ha megkérded, hogy akad-e még az 1959-es Chateau Latour-ból egy üveggel, ne csodáld, ha ilyen választ kapsz: "Még akad, de azelőtt már térdre kell ereszkedni...” S nincs is túlzás benne, ha elgondoljuk, hogy ebből a 14 év előtti évjáratból egy szerény kis kancsócska, ami csak kóstolónak tű­nik, 60 dollárba kerül. És ha a vendég eltelt étellel-itallal, hozzáfoghat a városnézéshez, amiben úgyszintén gyönyörét lel­heti. A Bourbonok idejét idéző Place de la Bourse-n minden épülef úgy áll, mint a királyság alatt, kivéve a király szobrát, amelyet a forradalom napjaiban ledöntöttek. Arrébb a 18. század építészetének egyik gyöngye, a Grand Theatre emelkedik, gyönyörű osz­lopsorával a Place de la Comedie felé, amelynek kettős lépcsősora a párizsi Operaház bejáratára em­lékeztet. A Grand Hotel már nem tiszteli a múltat, belsejében túlteng a modernség, híven a pénzesebb turisták kényelemszeretetéhez. Előcsarnokában hem­zsegnek a műanyag asztalkák és székek, és a villód­­zó neonfény-betűk barátságosan ráköszöntenek a belépőre: "Bienvenue au Grand Hotel!” A városban persze van még más hotel is, de a kis vendégfogadók sokkal népszerűbbek. A szobák árai 15 és 30 dollár között változnak és az ember Bordeauxban még a szobormüvek is a bort dicsőítik. válogathat a nevekben: Torquemada, Don Juan, Dubarry és Pompadour. Valamennyiben air con­ditioning van. (Mármint a neveiket viselő fogadók­ban.) Népszerű vendéglő a Clavel, ahol garantáltan semmi sem fagyasztott, minden a legfrissebb. Emlé­kezetes dolog vadorzóktól származó, friss fácánfiiét enni itt, amelyet nyakonöntöttek vörös bordóiból készült kitűnő mártással. A Clavel-ben egy egysze­mélyes könnyű étkezés a hozzávaló borral és a pin­cér Köszönöm-jével körülbelül 11 dollár. Emésztés­hez viszont kitűnő segédeszköz a szomszédban lévő, 9 évszázados Szent András katedrális látványa. Né­mely öreg épületen márványtábla hirdeti, hogy ki­rályok is megfordultak itt a jó bordói kedvéért. Mondják is, hogy királyi ital a bordói, de azért mások is ihatják. Bordeaux, 1973 június hó ÓHAZAI TÖRTÉNET HATÁRON INNEN, HATÁRON TÚL ... Ernővel vonatra ültünk és Sopronig meg sem álltunk. Ott aztán felfogadtunk egy parasztem­bert, akinek az uj határon túl is volt földje, s vé­­gigszekereztünk vele vagy három községet. Ami eldugott szalonna és zsir csak kapható volt, fel­vásároltuk, jó pénzért persze, aztán találkát ad­tunk Mohári bácsinak a határon túl, Kismarton­ban. Visszamentünk Sopronba, onnét ki vonaton, Kismartonba, illetve ajkkor már E'isenstadtba és vártuk Mohári bácsit, a szekerével. Két nap múl­va be is kocogott két békés lovacskájával: mint kettős birtokos, akinek itt is, ott is van földje, akkor lépte át a határt, amikor akarta. Kismartonban kifizettük a fuvardijat, átra­kodtunk egy másik, ezúttal már osztrák honos öreg burgenlandi magyar kocsijára, s felporosz­­káltunk Bécsbe. S mert a retail árusítástól most is irtóztam, a hatmázsányi szalonnát és két mázsa zsírt egy tételben eladtam egy bécsi mészárosnak. A teljes — és mondhatom, nem szemérmes! — összegért még aznap összevásároltam apróbb té­telekben kilencszázhatvan pár selyemharisnyát, s most már nem is volt egyéb gondom, mint azon törnöm a fejem, miként hozom át e derék kollek­ciót a határon . . . Este egy magyar vendéglőben vacsoráztunk Ernővel, s ott jutott eszembe a megoldás. Egy fiatal, szinte még gyermekarcu prímás játszott kis bandájával a terem sarkában; amikor meg­hallotta asztalunktól a magyar szót, nyomban odajött hozzánk, s kérdezte, mit játsszék. Nem voltunk éppen mulatós hangulatban, ezért a mu­zsikát elhárítottuk, de a fiatalembert hellyel s pohár borral kínáltuk. “Itteniek? — kérdezte óvatosan. — Vagy Pest­ről vannak?“ . “Miért kérdi?“ Vigyorgott. “Hát, hogy elvtársnak szólitsam-e az urakat, Major Ilonka vagy urnák . . . Aki most itt kint él, Bécsben, az jószerivel mind elvtárs . . . Otthonról meg felruc­­camnak néha az urak . . .” “Pestről vagyunk — feleltem halkan. — De kü­lönben szólítson úgy, ahogy akar ...” — És je­lentősen rápillantottam a szemem. “Értem“ — biccentett meglepetten. Szinültig töltöttem a poharát, majd kezembe vettem a hegedűjét: “Szép kis jószág!“ Szeme elhomályosult, sóhajtott: “Ha egyszer ezzel otthon húzhatnám, úgy szólna, mint egy Stradivari!“ “Nem mehet haza?“ — néztem rá csodálkozva. Sok minden hittem volna, csak azt nem, hogy ép­pen benne botlom politikai emigránsba . . . Most áldottam az eszem, hogy milyen okos voltam az imént, azzal a kétértelmű válasszal . . . “Á, dehogy kérem! Csak hát az idő . . . Meg a pénz ! ! ! Meg a szerződés! Pedig esztendeje nem voltam otthon!“ Hosszan néztem a zenekart; különösen a nagy­bőgő s a brácsa hasán a két ujjnyi széles, s alakú nyílást. Befér azon egy pár selyemharisnya? Márt miért ne férne be? Vékony jószág az! “Nagyon vágyik haza?” — kérdeztem. Még a szeme is belepárásodott, annyi sóvár­gással lehelte: “Nagyon“! “És semmiképp sem tudnának két-három nap szabadságot kapni ?“ Legyintett: “Azt igen. Jár is. De minek ve­gyük ki? Iszonyúan sok az útiköltség! Egy hat­tagú bandának!“ “És ha én fizetném?“ Kerek diószeme úgy nyílt rám, mint csodavá­ró testvéreié Buddhára, valahol a Granges-parton. “Meg tetszene tenni?“ Lassan, megfontoltan bólintottam, miközben a másik oldalamról Ernő vetett rám korántsem val­­lásalapitónak szánt pillantást. “Csupán egyetlen kikötésem van“ — mondtam kimérten. “Tessék már mondani!“ “Bécstől Pestig egyfolytában játszik majd a banda! Akkor a visszautat is megfizetem!“ , Szája a fülénél úgy istenkedett: “Tisztelt uram, úgy fogunk játszani, hogy a mennyországba mu­zsikáljuk!” — Azzal pattant is fel, s vitte az örömhirt a bandának. “Megvesztél? — sziszegte Ernő. — Kitört raj­tad az apád úri vére?!” “Lassan a testtel, öcsém, facsiga! — somolyog­tam rejtélyesen. — Nézted a nagybőgőiket?!” Bérelt szakaszban utaztunk természetesen; s amig a zenészek jegyüket váltották, intézték a hivatalos tennivalókat, majd felhajtottak egy kis sziverősitőt a restiben, mi, Ernővel, szépen kibé­leltük a zeneszerszámokat. Aztán magam is el­néztem a7 vendéglőbe, ahonnét több üveg pezs­gőt hozattam jegesvödrökkel — azzal kezdődhe­tett az utazás. A romák nyelték a pezsgőt, húzták veszettül a talpalávalót — de talán kár is volt be­léjük a sok prima ital, hisz a váratlan hazaut bol­dogsága egyedül is elég volna ahhoz, hogy berúg­janak. A határon a magyar vámtisztet teli pohár pezsgővel fogadta, hat mámoros zenész és két tökrészeg ur. Amikor a vámolnivaló után tudako­zódott, megöleltem és megcsókoltam, s azt mond­tam részeg dödögéssel: “Édes ezredes uram, egy pohárkával! ... A hazai föld örömére! Vége itthon vagyunk újból!“ “Köszönöm uaim, szolgálatban vagyok.“ “Ne sértsen meg, drága tábornokom! Ezt nem teheti meg egy boldog emberrel, akinek egyetlen elszámolnivalója van: a dobogó, piros, magyar honfiszive! Ez az én legnagyobb kincsem — mennyi vámot fizetek érte?“ A vámos megértő elnézéssel mosolygott, sapká­jához emelte a kezét, s idult volna kifelé. De utá­na kiáltottam sértődötten: (Folyt, a 15. oldalon)

Next

/
Oldalképek
Tartalom