Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-19 / 29. szám
12. oldal A KUTYA, MINT EGÉSZSÉGÜGY írta: SZÉKELY-MOLNÁR IMRE Napjainkban sok szó esik a civilizációnak az ártalmairól. Ezzel kapcsolatban azt gondolom, hogy ezek az ártalmak együtt járnak a technika fejlődé_______ sével, az élet rohanó voltával, s ebből következik, hogy az embe\ riség még nem nőtt fel a civilizált’ , 1 ció mai magas fokára. Lelkileg le.„J maradtunk és ezért lett népi be>, VI tegség az idegbaj, aminek többéi M féle oka lehet. Az egyik talán az, jm hogy az embereknek túl sok a , flj szabadidejük, s ezzel nem tudnak székeiy-Moinár mit kezdeni. Unalmassá válik az lmre életük, pszichoanalitikusokat keresnek fel, pedig erre a legtöbb esetben nem is lenne szükségük. Az emigránsoknál még érthető az idegbaj, illetve náluk a legérthetőbb. Minden menekült lelkibeteg, s az is marad a haláláig. A napok nem sok változást hoznak az életükben, s az éjszakák sokszor tüzes pokollá változtatják az álmot, a nyugalmat, a pihenést és a kikapcsolódás helyett újra visszazökkennek oda, arra a helyre, amit elfelejteni soha nem lehet. Hogy csak egyet említsek: van-e kínzóbb érzés, mint újra átélni a menekülés izgalmait?' Az éjszakai kétségbeesett botorkálást, a csomagok cipelését, a fel-felsíró gyermek csititgatását, a hasoncsúszást a bokáig érő sárban, míg a fejük felett röpködtek a golyók. S milyen megrázó volt a búcsú pillanata a hazai földtől, mikor a hajnali ködbe belevesztek a házak, kívül belül nagy-nagy fájdalmas üresség maradt csak az emberben, amit az évek során még elviselhetelenebbé tett a gyötrő, sorvasztó honvágy. Ezért van az aztán, hogy aki teheti, akinek a lelkét nem terhelik főbűnök, akinek a keze tiszta, nem rabolt, s nem gyilkolt — hazajár gyógyulást keresni. De otthon is az öregebbjét csak csalódás fogadja. Kihaltak a barátok, az ismerősök és a rokonok szemében feltűnik az anyagi vágyakozás. Kicsiny hiba ez, de mégis az ember kapzsiságnak veszi a rokonok és az ismerősök kunyerálását, sértő és fájó a hizelkedésük, pedig ez olyan emberi tulajdonság ott, hogy ő is úgy csinálná azok helyében. S nem boldogítja az a tudat, hogy bizony lehetne ez fordítva is. De ő a szerencsés, s elfelejti a Bibliának azt a tanítását, hogy nagyobb dolog, nagyobb áldozat elfogadni valamit, mint adni, mert az elfogadás mindig bizonyos fokú megaláztatással jár. Adni nagyon könnyű, elfogadni sokkal nehezebb. A fiatalja sokkal könnyebben túlteszi magát olyan dolgokon, amiken az öregek már nem változtathatnak. Az öregember többnyire gyógyulást keres odahaza, s azt meg is találja mindaddig, míg odahaza van. De aztán megdöbben arra a felfedezésre, hogy már sem odahaza, sem idekint nincsen igazán otthon. Bele kell nyugodnia, hogy az otthonát végérvényesen elveszítette, mert meghaltak a barátai, az ismerősei, a szülők, s csak az állapotában, a betegségében állhat be javulás, az idegbajt továbbhurcolja, cipeli magával. A másik tényező, amely idegbajt okoz, az a vélt valódi sérelem, amit a legtöbb ember hordoz magában. Ilyen érzés az, hogy hiába lehet a legjobb munkás a hivatalában, csak nehezen lép elő. Vezető pozícióba mások kerülnek, az idevalósiak. S az idő telik, múlik, amíg belátja, hogy hiába áldoz vért, velőt, tudást, szorgalmat, tehetséget, igazi elismerést, vagyis azt, amire számít, azt nem aratja le. Az ilyen embernek keserűség az élete, mert megalázottnak és mellőzőttnek érzi magát, s ez idézi aztán elő az idegbajt. A magyarok között különösen pusztít ez a betegség. Ismerek embereket ,akik az egyik idegösszeroppanásból a másikba esnek. A munka nemesít, a munka sarkallja az embert, a munka maga a megelégedés, de ha belül nem érzi, ha belül többre vágyik, akkor minden hiába, akkor csak az idegesség marad meg. Sőt, az ilyen embernek a munka a legnagyobb ellensége, lassan ölő méreg, amely belezuhantatja a sírba. Az ilyen ember a munkát olyannak érzi, mintha a mellének szorított fegyver lenne, éles szurony, szívbeszaladó kés. Különösen annak pokol az élete, s az válik először idegbeteggé, aki nem tudta megtanulni a befogadó ország nyelvét. A segítés módját, az idegbetegség gyógyításának az eszközeit keresik, kutatják a pszichiáterek. Nekem van egy kitűnő orvos pszichiáter barátom, aki hozzáforduló páciensek legtöbbjének azt mondja: Legjobban tenné, ha gyógyszer helyett egy kutyát vásárolna magának, barátom. Tartson kutyát! — Kutyát? — kérdezi csodálkozva a beteg. Az orvos pedig tovább szövi, magyarázza az idegesség levezetésének a módjait. — Hát kedves barátom — mondja neki — a kutyával minden nap többször is ki kell menni az utcára, már csak egészségi okokból is, hogy sétáltassa. És ez a séta tenne jót, barátom magának, a több mozgás, a több levegő, és minden, minden, a táj, a házak, az utcák, amerre megy, s amit lát, az mind az újdonság erejével hatna. Olyan utcákba járjon, ahol még nem volt, vagy ahol csak ritkán fordult meg. Erről a történetről jut eszembe, hogy Torontó város lakosságának egészségügyi helyzetéről volt a napokban szó a városházán. Jelentések beszéltek arról, hogy a nagyvárosok egészségügyi helyzete általában számos szempontból eltér a vidéki városok és a kisebb települések helyzetétől. A nagyváros mindig zsúfolt, levegőszegénységben szenved, a zaj miatt nincsen kikapcsolódás és gyorsabb az üteme az életnek, az ipar és a közlekedés koncentrációja zavarólag hat az egészségre. Éppen ezért az idegbetegségekkel kapcsolatban, a neurózia kialakulásában a külső okoknak, az urbanizációs ártalmaknak igen nagy szerepe van. Egy másik elhangzott téma: az urbanizálódás a rákos megbetegedések veszélyét is fokozza. Tehát az urbanizáció, s ami az urbanizációt végeredményben jelenti, a városi zaj, a füst, a korom, a kényelmes élet ártalmas .egészségtelen, fokozza a megbetegedések veszélyét. Kiváló recept tehát ellene a kutyasétáltatás, a több mozgás, a szabad levegő, a kikapcsolódás. Akinek kutyája van, az rendszerint viszi sétálni, s az tapasztalatból tudja, hogy a kutyatartás jelentősen hozzájárul az egészséges életmód kialakításához. S az is megállapított dolog, hogy a kutya egy darab természetet jelent, amely állandóan a közelünkben van, s szervesen odakapcsolódik az életünkhöz, mindennapjainkhoz. Akinek kutyája van, az sohasem szakadhat el a természettől. De az is igaz — s ezt sokan vallják —, hogy van a kutyatartásban valami nosztalgia a régi, ősi életforma iránt és ha van, akkor ez csak hasznos lehet, mert ösztönös védekezés az idegbaj ellen. Ha mindössze csak enynyit is jelentene a kutyatartás — nem is hivatkozom itt érzelmi motívumokra — akkor is hasznos, mert regenerálja a városi embert és ez már annyira kezd átmenni a köztudatba, hogy egyre csökken azoknak a száma, akik a kutyáknak ellenségei. Hiszen tapasztalatból tudhatják — orvosaink már erről éppen elégszer felvilágosítottak —, hogy nem a kutyák fertőzik a fővárosi levegőt, nem a kutyák okozzák a zajt, nem a kutyák a betegségek terjesztői. Végezetül a kutya nemcsak egy darabja a természetnek, nemcsak egészséges kikapcsolódást jelent, hanem a leghűbb barátot is. És egy hű barát a mai világban nagyon ritkán előforduló szerencse! S egy hű barát — emberi méltóságunkból fakadóan --- megérdemli a szeretetet és a megbecsülést. TURBÁN VAGY BUKÓSISAK... (Folytatás a 10-ik oldalról) lalta azt, hogy megfizeti minden esetben a kiszabott bírságot, mint a turbán-viselésben a legkisebb koncessziót. A tanácskozás légköre azonban drámai volt. Az anyagi áldozat súlyos lehet. A turbán-konfliktus az angolok és az indiai sikhek között nem újkeletű, visszanyúlik az első világháborúig, amikor az angol hadseregben harcoló sikhek — a rohamsisak viselése ellen tiltakoztak. A tisztek viszont esztelennek tartották, hogy katonáik turbánban induljanak rohamra, vagy lapuljanak a lövészárkokban. A rohamsisak viselését szigorúan előírta a Brit Hadsereg katonai szabályzata. Végül a sikhek győztek — rohamsisakos angol bajtársaik oldalán turbánban indultak ütközetbe. A katonai szabályzat engedett. Ugyanez megismétlődött a második világháború alatt. A civil életben is évtizedek óta kísért a kérdés. Az angliai autóbusz-társaságok az ország különböző régióiban számos sikh autóbuszkalauzt alkalmaznak. A kalauzoknak természetesen egyenruhát és egyensapkát kell viselniük. Az indiaiak azonban kiharcolták a turbánviselés jogát és turbánban kezelik a busz-jegyeket. Egyetlen engedményre hajlandók: kékre festik turbánjaikat, hogy színharmóniába hozzák az uniformissal. A wolverhamptoni autóbuszvállalat volt az egyetlen, amely nehezen adta be a derekát, amikor azonban az egyik sikh autóbuszkalauz azzal fenyegetőzött, hogy nyilvánosan elégeti önmagát Wolverhampton főterén, a vállalat meghátrált és a kalauz azóta is turbánban kiáltja: — Jegyeket ahol még nem láttam, nem kezeltem! Richard Costain építési vállalkozónak is meggyűlt a baja turbánügyben. Őt viszont az építésipari szabályok teszik felelőssé azért, hogy munkásai plasztik védősisakot hordjanak. A sikhek tiltakoztak, turbánban keverték a maltert s tevékenykedtek az állványokon. Costain erre teherpróbát alkalmazott: póznára helyezett turbánt, majd plasztik-sisakot vett kőzápor alá és arra az eredményre jutott, hogy a turbán ugyanúgy véd, mint a plasztik-sisak, engedélyezte tehát a sikheknek, hogy turbánban dolgozzanak. Erre azonban az angol munkások sztrájkba léptek, mondván, hogy ez faji megkülönböztetés. Ha a sikhek turbánban dolgozhatnak, akkor nekik miért kell plasztik sisakot hordaniuk? Costain sokáig törte a fejét, míg rájött a megoldásra, egybehívta az angol munkásokat és tudtukra adta, hogy ők is dolgozhatnak turbánban. így aztán nincs faji megkülönböztetés. Egy ideig néhány elvhű angol munkás csakugyan turbánban dolgozott. De aztán melegnek találta és visszatért a plasztik-sisakhoz. Igen valószínű, hogy a bukósisak-kontra-turbán vitában is előbb vagy útóbb az indiaiak győznek. Az ő ügyük régibb és időtállóbb. Hiszen ők már akkor is turbánt viseltek, amikor a motorkerékpárt még föl sem találták. VÁNDOR PÉTER GONDOLATOK A nevetés olyan orvosság, melyet mindenki felírathat. A definiálás nem más, mint szavak falával keríteni körül a zavaros gondolatok területét. Kitünően nevelt gyermekeink lehetnének, ha e gyermekek szülei jól neveltek lennének. Mi sem egyszerűbb, mint hosszadalmasan írni. A tömörség rabolja el az időnket. Minden ember lángész, de többségük csak igen rövid ideig. Mások utánzására szükség van, de önmagunk utánzása tragikus. Ha két ember haraggal válik meg egymástól, ez annyit jelent, hogy igen közel álltak egymáshoz. Nem az a nehéz, hogy abbahagyjuk az ivást, hanem az, hogy meggyőzzük barátainkat: már nem iszunk.
