Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-19 / 29. szám

9. oldal NEVELÉS - LÉLEKTANI ALAPON Irta: VÁRKONYI ANDOR Sokszor kipróbált, tíízben-vízben edzett, régi barátság fűz Jóskához, s e barátságot az sem zavar­ta, hogy Jóska itt nem magyar-származású, hanem amerikai lányt vett feleségül. Hét évvel ezelőtt az asszonyka pompás kis fiúcskát szült Jóskának (no és persze magának is) s a srác, aki Peter néven forog a világban, erős, egészséges, pirospozsgás vas­gyúró. Magyarul egy kukkot sem beszél, mert egész nap az anyjá­val van, s csak angolul tanul — és ebbe Jóska már régen bele­­tprőrdött... Csak egy dolog idegesítette őt az utóbbi két évben: az, hogy cseme­téje nem tudott megbarátkozni az etikettel, vagy ahogy ő nevezte, "az udvariasság íratlan törvényei­vel”. Jóska ugyanis olyan udvarias, hogy a kínaiak tanulni járhatnának hozzá. Szilárd meggyőződésem, hogy már totyogós korában sem követte társait, akik éhségüknek ily szavakkal adtak kifejezést: "Enni akajok!”, hanem így szólt jó szülőjéhez: “Bo­csánatot kéjek, amijért zavajom az én djága jó anyámat, de szejetném megkéjni, ha nem nagyon tejhelném vele: kínájjon meg egy kis jekvájos ke­­nyéjjel” ... Ezzel szemben családfájának legfiata­labb rügye, az ifjú Péter olyan tömören fejezte ki magát, természetesen angolul, mint egy vezénylő tiszt, csata előtt. Az ilyen szavak, mint "Good after­noon” vagy "Please” avagy "Thank you”, hiányoztak amúgy eléggé bőséges szótárából. A gyermek anyja — férje kérésére — megpróbálta kisfiát rábírni e szavak használatára, de mivel maga sem vette ko­molyan a dolgot, munkája a legkisebb eredménnyel sem járt. Az immár hetedik évét taposó Peter úgy lépett be egy idegen házba — és természetesen a közelben lakó nagyanyja házába is — mint egy kis borjú... Átlépte a küszöböt, majd leült, szemlélő­dött, s végül valami játéklehetőség után kutatott. Ha megszomjazott, kurtán csak ennyit mondott: "I want to drink” vagy “I am thirsty”. Amikor az italt megkapta, lassan lekortyolta, majd letette a poharat az asztalra, de se bü, se bá... Mint egy kis vadem­ber, aki a dzsungelben nőtt fel, tetováltbőrű benn­szülöttek között... A múlt héten aztán egy borús délután csönget­tek kisded hajlékunk ajtaján. A küszöb előtt Jóska állt feleségével és fiacskájával. Amint Peter meglá­tott, hangos "Good afternoon”-nal köszöntött. Azt hittem káprázik a fülem, vagy valami baja van a szegény kis fiúcskának. De nem! Néhány perc múlva így szólt feleségemhez: "Would you please give me a glass of water?”. Nejem majd elájult e szavak hallatára. Egek! Hát mégis vannak csodák?! Ugyan­az a Peter ez, aki néhány héttel ezelőtt még azt is nehezen nyögte ki, hogy "water”, ha megszomja­zott? A jelek arra mutattak, hogy a fiú ugyanaz, de a változás ami vele történt, óriási, szinte hihetetlen, fantasztikus! Amikor kérdőn Jóskára néztem, rejtelmesen mosolygott, mint a nagy detektívfőnök, aki már tud­ja, hogy mi a titok nyitja, de még nem beszél. Meg­várja, amíg a csodálkozás és az érdeklődés az egeket verdesi; akkor aztán tempósan lerántja a rejtélyről a leplet... Jóska később fejtette meg a titkot — amikor kettesben voltunk, a szomszéd szobában, ahonnan szava nem hallatszott ki. De ha meg is hallotta volna fia és neje azt, amit mondott, akkor sem értettek volna belőle semmit, mert magyarul beszéltünk. — Már évek óta foglalkoztatott ez a kérdés — kezdte Jóska —, de sokáig nem jutottam hozzá, hogy nekilássak a probléma megoldásának. A múlt héten aztán, amikor szabadságom utolsó hetét töltöttem otthon, elhatároztam, hogy most aztán megnevelem a srácot. Persze nem fenyítéssel, erőszakkal, bünte­tések sorozatával, hanem lélektani alapon. Meggyő­ződésem szerint ez a jó módszer, a célravezető, a hatásos módszer, amely maradandó eredményt hoz, míg a másik ... Node térjünk rá a lényegre ... Rö­viden tehát —, egy délután magam elé állítottam Pétért és így szóltam hozzá: "Tudod-e, hogy a játék­üzletben, ahol játékszereidet vásároljuk meg, mit kell cserébe adni a kisautókért, az építőkockákért, a kis repülőgépekért, a tengeralattjárókért, és a többiekért?" "Tudom” — mondta némi töprengés után — "pénzt!" "Helyes! De nemcsak a játékokért kell fizetni, hanem mindenért: a lakásért, a ruhá­kért, az élelemért. És nem mindenesetben pénzzel kell fizetni. Lehet fizetni szívességekkel, csereárú­val, vágy egyszerűen egy ‘köszönöm’-mel is ... Tőled különösen nagy örömmel fogadják ezt a ‘fizetséget’ mert te — jelenlegi körülményeid között — mással nem tudsz fizetni... A ‘köszönöm’ szónak tehát nagy értéke van; figyeld meg, mennyire szívesen ve­szik az emberek, mennyire örülnek neki, mennyivel kedvesebbek, előzékenyebbek, ha ezt a ‘bankjegyet’ átadod nekik... És ugyanilyen értékes fizetőeszköz a ‘Good afternoon' és a ’Please’ is. Próbáld ki leg­közelebb — először vendégségben, aztán itthon is — jó? Meglátod, micsoda remek három szó ez, s mi­lyen hasznos lesz számodra, bárhol is jársz majd, bárhol is ‘fizetsz’ vele!...” Nagyjából ez volt a lé­nyeg — persze színesebb, gazdagabb csomagolás­ban. A gyerek szemei csillogtak. Láttam, hogy jó FÉRFI SAROK: A táplálkozás lucullusi módját-szintjét a szülői, házban nemigen volt alkalmam megtapasztalni, mert a bab-krumpli-káposzta körforgása — hiába volt a körforgáson belüli sok árnyalat — ezt nem tette lehetővé. A válogatás pedig, vagy az ételek fitymálása-turkálása a fő bűnök közé tartozott s egyenlő volt a káromkodással meg a piszkos beszéd­del. A káposztás cvekedlit csak azért nem kellett megennem, mert a puritán szigor ellenére is könny­csordulásig öklendeztem tőle; fogyasztása alól való fölmentésem viszont azzal a penitenciával járt, hogy kedvemért mást nem főzött anyám, legföljebb zsí­ros kenyeret ehettem, hogy ne maradjak éhen. De más tényező is determinálta, hogy ne kapas­­sam rá magamat a fényűző étkezésre. Anyám, bár rendszeresen és elég jól főzött, nem fordított különösebb gondot a szakácstudományra; pláne nem veszkődött holmi rétestésztanyújtással, vagy egyéb időpazarló, különleges ételek elkészíté­sével. Megfogalmazatlanul is azt az elvet ültette át a gyakorlatba: Nem azért élünk, hogy együnk, ha­nem azért eszünk, hogy éljünk. Tömérdek tennivalója közben (szőlőkapálás, hu­­rulás, a kert, csibe-kácsa-malac) került sor nap-nap a főzésre, amit mindig sietve, csaknem kapkodva végzett. A recept szerinti főzés teljesen ismeretlen volt nálunk; kóstolni soha nem kóstolta anyám a főztjét, s a belevalót is mindig csak "gondolatfor­mán” adagolta. így aztán rendre elsózta a vasárnapi húslevest. Nagyobb baj ebből nem származott, mert Józsi bá­tyám, aki majd megveszekedett a húslevesért, felön­­tötte vízzel, ami a minőség rovására ment: híg lett a leve, noha nem volt "olcsó hús” —;, de hát repetál­­ni is lehetett, akár kétszer is. A sokféle tennivaló és kapkodás folytán anyám elég gyakran elégette a hagymát. Ezt majdnem min­dig a krumplilevesünk sínylette meg, holott a krumplilevest az "aranyos” jelzővel illettük, az el­maradhatatlan "gyémántos csipetke” díszítéssel. Az égett hagyma azonban módosította meséből kölcsön­zött megjelölésünket. Józsi, aki akkoriban már falta Jókait, nem a csipetkét nevezte gyémántosnak, ha­nem az égett hagymát keresztelte el fekete gyémánt­nak. termőföldbe hullt az elvetett mag. Erről az imént magad is meggyőződhettél. — Igen — mondtam őszinte elismeréssel — így van! S mondanom sem kell, mennyire örülök neki, mert én sem lelkesedem a kis vadócokért, akik úgy nőnek fel, mint virágoskertben a dudvák ... A siker­hez szívből gratulálok; azok az érvek, amelyekkel meggyőzted a fiatalembert, egy kis elefántot is meg­győztek volna a tétel igazságáról, nem egy-egy kis emberi lelket. Ezt a nevelési módszert iskolákban kellene tanítani, hogy mindenüvé eljussan, ahol arra szükség van. És hány helyen van rá szükség! Nemsokkal ezután a véletlen összehozott Péter­rel. Egy parkban futottunk össze; édesanyja valahol a távolban egy pádon ülve olvasgatott, ő pedig fut­­kározott a fűben. Amikor meglátott rámmeredt, s szó nélkül tovább akart futni, de én elkaptam a kar­ját: — Hohó — mondtam — hát már nem is kö­szönsz nekem? — Afternoon — mondta bágyadtan. — Hi... — feleltem. — De mondd csak kis­pajtás, szoktad-e még mondani azt, hogy "Please” és "Thank you”? — Már nem! — mondta fejét rázva. — Már nem mondom! — És miért nem? — Azért, mert erre a hétre a nagymama már nem fizette meg azt a huszonöt centet, amit a múlt héten kaptam azért, hogy udvarias legyek ... Szólt, s köszönés nélkül elrohant. Isten bocsássa meg bűnömet —, de ettől kezdve kissé kételkedtem a pusztán lélektani alapon törté­nő nevelés csodatévő erejében. Kedélyesen ladikáztattuk kanalunkat a fekete pöttyök között. Apám, beletörődve a megmásíthatat­­lanba, zsörtölődött, de inkább kedveskedő-elnézö, semmint fenyegető hangon mondta: — Te mama, már megint elégetted a hajmát. Anyám mentegetődzés nélküli, afféle "tudomá­sul szolgáló” természetességgel válaszolt: — El, papa. Ezzel el is volt intézve az egész hagymadolog. Nekünk, gyerekeknek persze tilalmas volt minden­féle megjegyzés, ehelyett inkább azzal szórakoztunk­­ügyeskedtünk, hogy kikerülve az égett hagymát, mi­nél kevesebb jusson az evőkanálba. Anyám-apám sose veszekedet-marakodott, de előfordult, hogy valamin összekülönböztek, ilyenkor napokig nem beszéltek, csupán a családot közvetle­nül illető dolgokat közölték egymással. Mi különben is csak hallgathattunk ebéd, vagy vacsora közén, szó sem lehetett locsogásról, hiábavaló beszédről; így az ő szótlanságuk miatt kétszeres volt a feszültség. Apám az égett hagymát komótos pontossággal a tányér szélére kormányozta, akkurátusán, körbe­­körbe, sötét koszorúba. Mukk nélkül. De annál na­gyobb tüntető nemtetszéssel. Na, mondom, ha már úgyis ilyen csöndben va­gyunk, ezt a műveletet én is megpróbálom, kizáró­lag az ügyes mutatványért; a tüntető kritika igazán meg sem fordult a fejembe. A harmadik-negyedik égett hagyma partra térítése, vagyis a tányérszélre terelése azonban félbemaradt, mert anyám kiosztott egy jókora nyaklevest, hogy kis híján a tányéromat is fölborítottam. Kísérő szöveg nélkül történt ez ve­lem, amikor jogi helyzetem aránytévesztését még föl se foghattam, s aligha tudtam volna megfogalmazni, miért kaptam e figyelmeztetőt, inkább csak érez­tem, miről van szó. Józsi, aki nemcsak Jókait olvasott, de már a la­tin tudományát is fitogtathatta, lefekvéskor odasúg­ta: Quod licet Jovi, non licet bovi. Le is fordította, sutyorogva: Amit szabad Jupiternek, azt nem sza­bad az ökörnek. De mivel továbbra is hallgattam a sötétségben, hozzátette: — Majd holnap megmagyarázom. PÁKOLITZ ISTVÁN Várkonyi Andor QUOD LICET...

Next

/
Oldalképek
Tartalom