Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-19 / 29. szám
10. oldal BORBÉLYNÁL Irta: HALÁSZ PÉTER A borbély befejezi a hajvágást és a fésülést,. fiókjából előveszi kézitükrét s a fejem mögé tartja, mozdulata invitáló, egyúttal szakmai biztonságot fejez ki, panaszra és elégedetlenségre ok nem lehet, feladatának ismét tökéletesen tett eleget, a mű sikerült, vessek tehát egy pillantást a tükörbe s győződjem meg róla magam is. A hajvágást megkoronázó elmaradhatatlan szertartást az unalomig ismerem, idegesít és zavarba ejt, ösztönösen vonakodom attól, hogy elmélyülten és őszinte érdeklődéssel megbámuljam a saját tarkómat, hogy ellenőrizzem a fazon kifogástalanságát, a készség viszont elháríthatatlan, a borbély kéri, sőt elvárja a teljesítmény gondos megtekintését és a jóváhagyást, futó pillantást vetek tehát a tükörbe, bárgyún vigyorgok, ahá, mondom, igen, tökéletesen rendben van, nagyon köszönöm. A borbély azonban még nem végzett, most egy kicsit jobra tartja a tükröt, nézzem meg a tarkómat rézsűt is, jobbfelől, igen, igen, mondom most már valamelyest idegesebben és sürgetően, mire balra tartja a tükröt, hát innen, harántvetületben hogyan fest, ühüm, dünnyögök, igen, igen s ilyenkor már dühöngök magamban, nem elég, hogy bámultatja velem a saját tarkómat, de ráadásul elragadtatott nyilatkozatra kényszerít, arra ,hogy ne csak bámuljam, de meg is csodáljam, köszönöm, mondom most már ellenségesen, amiből azonban semmit sem vesz észre, végre elveszi tükröt, megszabadít saját tarkómtól, széles mozdulattal ellebbenti nyakamról és ölemből a lepedőt, most már rendben vagyunk, kiskefével jelképesen lesöpröget, érdeklődése most már csak felszínes, várakozással pillant a soron következő kliens felé, mehetek a kaszszához. Ezúttal is ugyanaz a ceremónia és ugyanaz a mozdulat, a tükör megvillan a nyakam mögött és én ugyanolyan futó pillantást vetek az előttem lévő tükörbe, mint eddig minden alkalommal, de valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva a látvány most hirtelen megragad és csodálkozásra késztet: egy vadidegen ember tarkója mered rám a tükörből. Életem többszáz hajvágása után most először csakugyan nézem a tarkómat, sőt nem is csak nézem, de meg nézem, elmerülök a vizsgálatába. Semmi kétség, egy tökéletesen idegen nyak és tarkó, nem föltétlenül ellenszenves, de nem is rokonszenves, úgyszólván semmi közöm hozzá. Mi az, ami olyan idegen benne? Nem tudnám részletezni, az egész, úgy ahogy van, idegen fejforma, idegen kifejezés, ha magam előtt látnám az autóbuszon, vagy a színház nézőterén, semmiesetre sem tűnnék ismerősnek, egyetlen pillanatig sem gondolnék arra, hogy enyje, ennek az embernek ugyanolyan tarkója van, mint nekem nézzük csak meg közelebbről, nem az én tarkóm ez itt' véletlenül? Eszembe se jutna, elfogadnám, mint idegen tarkót, sohse láttam, semmi közöm hozzá, nem vállalok érte semmi felelősséget. Dehát miért van ez így? Nyilvánvalóan azért, mert a saját tarkóját nem látja az ember, sohse látja, a borbélytükör-találkozás még akkor sem számít, ha figyelmesebben nézi meg azt a tarkót, mint ahogyan én szoktam általában, mert ahogyan egy arcot, úgy természetesen egy tarkót sem lehet elvontan, absztrakt módon vizsgálni, de csakis aktivitásban, amikor kifejezi önmagát. Számomra tehát ez a tarkó tökéletesen idegen, de mindenki más számára velem azonos, ez az, ami olyan furcsává teszi ezt a váratlan találkozást. Önmagamat úgy ismerem, ahogyan jövök, érkezem, filmnyelven szólva “beközelítek a képbe”, önmagamat szemtől-szembe való találkozások során ismertem és szoktam meg, mint érkezőt tartom számon. A tarkó-perspektíva viszont a távozásé, azé az emberé, aki nem beközelít a képbe, de kimegy a képből, távolodik, .tovahalad, alakját elnyeli a messzeség és a homály, aki utánanéz, annak tekintete a tarkóra tapad. Ez nagyon érdekes és figyelemreméltó, gondolom, miközben mind elmélyültebben nézem a borbély tükrében a tarkómat, minthogy én most voltaképpen a múltammal találkoztam, míg az élet rendszeres napi tevékenysége során úgyszólván kizárólag a jövőmmel. Tervezek, ezt és ezt fogom csinálni, szemebnézek feladataimmal, előrehaladok, lépésről lépésre, pillanatról-pillanatra előre az idő alagútjában, míg a tarkóm természetesen már a múlté, elhaladtam, továbbmentem. Vajon nem itt van akkor a magyarázata minden félreértésnek? Nem ez az oka annak, hogy az embenek merőben más elképzelése van önmagáról, mint amilyen másoknak őróla? Önmaga számára az ember mindig csak jön, érkezik, beközelít. Más számára azonban továbbhalad. A pillanat elmúlt, utánanéznek, a távozót látják. Más másként látja az embert. Egységesebben. Az arcot is, a tarkót is. Érkezve és távozva. Az ember roppant keveset tud önmagáról. Rádió-interjúim kapcsán ezt szinte napról-napra tapasztalom. A beszélgetést hangszalagra veszem és azután visszajátszom a meginterjuolt személynek. Az-első néhány mondat után rendszerint megkérdezi: — Ilyen a hangom? Nem torzít ez a gép? \em, a gép nem torzít. Csakhogy az ember nem ismeri a saját hangját. Vagy inkább: másként ismeri. Érthető, hiszen más rezonanciában hallja, nem kívülről, de belülről. De az ember nem csak a hangját nem ismeri, de azt sem ahogyan beszél, a beszédmodorát sem. Vannak, akik szenvednek tőle. Elborzadnak a szavak közti hümmögésektől és nyögésektől. — így dadogok? — kérdezik. Mások önfeledt mosollyal hallgatják önmagukat. Nagyjából kétféle kategória van. Azoké, akik kellemesen vannak meglepve önmaguktól és azoké, akik kellemetlenül. De a saját hanggal és közléssel való találkozás minden esetben rendkívüli. Az ember ugyanis másként ismeri önmagát, amikor beszél. Másnak beszél, közöl valamit, mondatait a következő pillanat számára formálja. Amikor azonban visszahallgatja a hangszalagról, akkor egyszerre szerepet, helyzetet, sőt időviszonylatot cserél — ekkor már nem ő az, aki beszél, de őneki beszélnek s a mondatok nem a közvetlen jövő számára formálódnak, de már a múltból csendülnek vissza. -*• Amikor tehát visszajátszom a hangszalagról az interjút, ugyanazt cselekszem, amit a borbély, amikor a tarkó mögé tartja a tükröt. Tessék megnézni, hogyan érkezik és hogyan távozik. Ez az ön jövője és múltja. Jelen? Jelen az nincs. Mikor kérdez utána, már el is illant. Megfoghatatlan. Ön, uram, érkezik és távozik. A kettő közötti átmenet, a jelenlét, úgyszólván szóra sem érdemes. Önről kétféle illúzió képződik ezen a Földön. Az érkezőé és a távozóé. S ami a kettő között van, az csak valamilyen homályos aggodalom. A be nem vallott sejtésr-hogy a "jelen” az a pillangó, amely megfoghatatlan. Tűre szúrható, igen. De az már csak a holt pillanat dermedt relikviája. Most tehát a pillanat tört részére önmagam után nézek. Leszaladok a Pozsonyi-úti bérház lépcsőin, belépek egy iskola kapuján, szembeállok a fekete táblával, krétával a kezemben és egy többismeretlenű egyenlet levezetésén töröm a fejemet, menetszázadban vonulok és úgy látom önmagamat, ahogyan Gáspár lát engem, aki mögöttem lépked, elnyúlva fekszem a szántóföldön, fölöttem kis repülőgép zakatol, mint egy kávédaráló és géppuskából tüzel a pilóta s most látom önmagamat, ahogyan az alacsonyan repülő kis gépből lát a pilóta s a villámgyors képsorán mindig a mögöttem jövő és az utánam néző perspektívájából látom önmagamat s nézem a vadidegen nyakat, a vadidegen tarkót, sohse láttam, nem tudok róla semmit, ezt az embert csak azok ismerik, akik utánanéztek, erről az emberről csakis a múltnak van fogalma, amiből az következik, hogy ez az ember ezzel azonos, ezzel az ismeretlen nyakkal és ismeretlen tarkóval, ez az ember mindenki más számára ezzel azonos, csak önmaga számára ilyen vadidegen, mert abban az illúzióban él, hogy jön, érkezik, beközelít, szemtől-szembe találkozik önmagával, és megfeledkezik arról, hogy érkezése pillanatában már elhaladt. Nézőpont kérdése. Perspektíváé. A tüköré a tarkó mögött. — Nos? — kérdezi borbély. — Rendben van — felelem és elkapom a pillantásomat — tökéletesen rendben van! LONDONI ÉLETKÉP TURBÁN VAGY BUKÓSISAK... Kormányrendelet írja elő, hogy mostantól Angliában mindazonak, akik motorkerékpárra ülnek, bukósisakot kell viselniük, azt a motorkerékpárost, aki nem viseli, ötven fontsterling bírságra ítélik. A rendelet súlyosan érinti Anglia lakosságának egy meglehetősen népes csoportját, a Sikh-felekezethez tartozó indiaiakat, akiknek vallásuk tiltja, hogy turbánon kívül bármit tegyenek a fejükre. Az a Sikh, aki turbán nélkül mutatkozik, egész életére megszégyenül vallási közösségének papjai és tagjai előtt, az előírás nem tűr engedményt, a dogma nem ismer kivételt. Az angliai Sikhek küldöttsége fölkereste tehát John Peyton közlekedésügyi minisztert és arra kérté, hogy mivel a vallás hajthatatlan, legyen belátással és engedélyezze az indiai sikheknek, hogy bukósisak helyett fejükön turbánnal motorozhassanak. A miniszter, bár megértést mutatott az indiaiak dilemmája iránt, sajnálattal közölte, hogy semmit sem tehet: a bukósisak minden motoros számára kötelező. A sikhek azzal érveltek, hogy a turbán ugyanúgy védi a fejet baleset alkalmával sérülés ellen, mint a bukósisak, a minisztert azonban nem tudták meggyőzni. Sisak, vagy bíróság — a sikhek csak e kettő között választhatnak. Összeült a Nagy Britanniái Sikhek Legfelsőbb Tanácsa és tanácskozott a kérdésben. Különböző lehetőségek merültek fel. Sisakot tenni a fejre és turbánt a sisakra. Vagy pedig sisakot a turbán tetejére. A Legfelsőbb Tanács azonban mindezeket megvetéssel utasította el. Az ősi Sikh vallásnak megalapítása óta engesztelhetetlen törvénye, hogy a felekezet tagjai nem vágathatják le a hajukat és minden időben turbánt kell viselniük. Motoros sikhekre ez ugyanúgy kötelező, mint gyalogosokra. A Legfelsőbb Tanács inkább vál(Folyt, a 12. oldalon) SZABÓ LÁSZLÓ: FÖLFEDEZÉS Nagy fölfedezést tett az én feleségem, Mióta szép neve Búzavirág nékem, Egyetlen virág ez, mely nem fél az ősziül, Sohasem hervad el, hanem csak megöszül. Azóta vígan néz a búzavirágra, Kedvesen ismer rá benne önmagára. Madarak közt én őt Pintyőkének hívom, Panasz nélkül pittyeg őszi, téli síkon, Nem költözik el az őszi fuvalomra, Hűséggel omlik a honi sírhalomra. Évszakokra vígan pityereg ő szépen, Mint te mosolyoddal rám kis feleségem. Virág is, madár is össze találkoznak, Eldalolják súlyát a sok őszi gondnak, És amíg megőszül hajfonatuk tincse, Gazdagon megifjul lelkűk deli kincse. Én az örök Istent leborulva áldom, Hogy te lettél az én madaram, virágom.
