Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-18 / 42. szám
15. oldal TERSÁNSZKY J. JENŐ: A LECNACYOBB SIKER (Az iró hátrahagyott Írásaiból.) — Életem legnagyobb sikere? — szólt a világhírű muzsikus, a nők kegyeltje, szerencse fia. — Egészen más volt, mint aminek képzelik. Néhány hónapja, egypár szabad napom volt, és elég annyi, hogy átutaztam Törökvásárhelyen. Itt végeztem a negyedik és ötödik gimnáziumot, mert notórius diák voltam, és vagy három más városban sikerült ezenkívül végigusznom. a középiskolát. Egészen ötletszerüleg jött, hogy megszakítsam utamat és egy napot elbódorogjak a városban. Megmondom az okát. Ebben a városban voltam életemen át a legszerencsétlenebb és legelhagyottabb. És mintha csak számon akartam volna kérni tőle mostohaságát és megmutatnom magam neki, hogy lám, mégiccsak ő tévedett abban az ügyefogyott fickóban, akinek annak idején látott. Mert mondhatom, szörnyen három balkezes voltam kamasznak. Különösen pedig, mondom, ebből a városból .társaságból, nők körül, iskolában csupa kinos, nevetséges és gyászos volt minden moccanásom, ami eszembe juthatott. így például másutt a kezdő hegedűsnek apróbb sikerei enyhítették gyötrelmeimet. Itt még az sem adatott meg. Visszaemlékeztem egy délutánra. Egy barátommal együtt voltam, egy Suhai nevű családnál. A Suhai-ház olyan volt, amilyenről bizonyára mindenki talál hasonló élményeket ilyen korból. A Suhai lányok két nagyon szép teremtés volt. De szegények voltak és az apjuk mögött nem egészen tiszta ügyek. Ezért aztán szörnyen keserves feladat felé néztek a férjhez menéssel és nagyin kis reményű udvarlóik kerültek. Ekként beérték diákokkal is, akikből kosztos is volt mindig ^áluk. x Ilyen helyhez sokaknál fűződnek az első udvarlás csetlés-botlásai. Nos hát, a barátom, aki odavitt engem, szintén hegedült. Az ürügy is az volt a látogatásra, ho»y kíséretet szolgáltatunk a lányok zongorajátékhoz. Nekem az eset szörnyű izgalom volt. Még a nyakkendő-kiválogatásba is beleőrültem félig. Boldog volnék most, ha egy metroppolisi fellépésem előtt, csak a ikisértetei is kavarognának át rajtam azoknak az álmoknak, amik akkor verejtékeztelek meg paplanom alatt, a Suhai szüzek elismerése után. Diáktársam afféle rendes, becsületes, jó ide,gü tökfilkó volt, aki bármiben ügyesen, okosan mozgott. Csákinak hívták. Mármost elég annyit mondanom, hogy én voltam az uzsonnahangverseny első szereplője, a kisebbik Suhai lánnyal és gyalázatosán, csúfosan belesültem. Mikor odaálltam a zongora mellé, egész testemben úgy reszkettem, mintha vásári villanyozó kallantyuját fognám a hegedűm nyaka helyett. Ujj aim felmondták a szolgálatot, rettentő falsokat fogtam, és nem bírtam tovább a bekezdő futamoknál. Még évek múlva is rémületes volt ráemlékezzem, hogy eresztettem le hegedűmet, sápadtan, hebegve, mint a gutakörnyékezettek . . . Azután a lányok vigasztalása, és közbe egy-egy vihogás . . . Utána pedig Csáki barátom tökéletes sikere ... A hazamenetel öngyilkossági tervei . . . Soha többé hegedűt a kezembe nem veszek! . . . És a többi! . . . Az ilyesmit meg kell érezniük. Nos, ennek persze jó néhány éve, és hát most kiszálltam Törökvásárhelyen. Természetesen teljes inkognito. Az ember sohasem kergetheti ki magából a majmot. Voltaképp soha úgy nem viszketett a bordáim alatt, hogy itt, ennek a kis pórkuckónak kaszáljam le a bámulatát. De mintha a diákköri keservek immár mulatságos visszaszállingózásával, ahogy ide-oda kóboroltam, a ré^i, égre üvöltő fogadkozások daca perbertálódott volna át bennem makacssággá, hogy megóvom ismeretlenségem. így élvezem ki inyencmódra látogatásomat. De aztán úgy tetszik, titkon mégis bosszantott már kissé, hogy ez teljesen sikerült. Magam egyké-tiz arcot is megismertem, rám azonban legföljebb mint idegen pofára bámultak. Este hétkor indult tovább a vonatom. Az előtte való két órát a törökvásárhelyi temetőkertnpk szántam. Ne gondoljanak mindjárt, kérem, valami érzelmes gyászra. A temetőkert voltaképp a legvidámabb helye Vásárhelynek. A legpormenteselpb folt az egész környéken. A sétányán van a korzó és berkei szerelmesek találkozóhelye. Miután végigmentem a főúton, befordultam egy mellékutra, hogy ott egy padra üljek, elszívni egy cigarettát. Itt kezdődik voltaképp. Az egyik pádon két hölgyet vettem észre. És be kell látniuk, hogy nem állhatna össze ez a történet, ha már néhány lépésről meg nem ismerem bennük a Suhai lányokat. Ne nevessenek ki. Ez az egyetlen, ami miatt még nem mondtam le egészen magamról. Rég nem volt módomban, hogy elfogódom, és érezzem, hogy megnedvesedik a szemem. Az oka, pontosan, néhány fehér hajszál volt, amit az idősebbik Suhai kisasszony cseresznyecsckros kalapja alatt vettem észre. De ez már akkor volt, amikor már előttük álltam és már néhány szót váltottunk. Egyébként egy kis undor vegyül bele magajn iránt a találkozás érzelmeibe. Ugyanis ők ugyan nem ismertek meg, mikor megálltam kalapemelve előttük, csak aztán igyekeztek ezzel, és rá nyomban mutatták is, mondták is, hogy nagyon boldogok a régi ismerősnek. Ellenben én jóhiszeműen azt is föltettem, hogy egészen tisztában vannak személyemmel. És kissé eszerint viselkedtem. Nos, de éppen hazakészültek, és szívesen vették kíséretemet és útközben természetesen érdejcládtck jelenlegi életviszonyaim felől is. Ezt azonban én pár rövid szóval elütöttem. Ilyenféleképp: — Úgy tetszik, tényleg várhatok még egy és mást az élettől. De őszintén szólva, legjobb szeretném, ha kevesebbet unatkoznék. Megérthetik, hogy kényes és különös gyöngédségek fogtak el ezzel a két kedves, hervadozó jószággal, és igyekeztem inkább a régi, kicsi érdeklődési körbe helyezkedni, a kisvárosról, ismerősökről és tudom is én mikről. így értem kapujuk elé és fogadtam el behívásukat. Nehéz effélét hűen megérzékeltetni. Minden a régi volt, legföllebb avultságával szomoritó. És rám nézve, a hangulatnak akaratlanul is afféle szemrehányóan jóleső pikantériájával, ahogy itt ülök most újra. Mint a fény az árnyban. Onnan kezdem hát, ahol a zongorán, keresztbe téve vonójával, egy hegedűt láttam meg, beszélgetés közben, és némi tétova után, a lehető legtermészetesebb hangsúlyra igyekezve, üjy szóltam: — Megengedik, hogy játsszam valamit? Nem fog talán megharagudni, akié . . . — Dehogy! Tessék! — jött a biztatás. Pont arról beszéltünk előzőleg, amikor a kudarc ért náluk való első és utolsó próbálkozásommal. Sőt, azt hiszem, a nevetés közben kezdtek csak egyáltalán valósággal visszaemlékezni rám. Ezzel vettem a hegedűt. Mindegy, hogy rossz vacak volt. Sokkal inkább elfoglalt közben valami furcsa, szinte kéjes mosolyoghatnék, ahogy hangoltam, és ahogy kényszerüleg a saját legjobb dolgomat akartam eljátszani itt. Mindez nem volt pózmentes. De rá a, játékom hanyagul is kifogástalan volt és érzésteljes. De nem ez, más volt, aminek gyönyörét nehezen adnám oda a legzajosabb tenyércsapkodásért és minden ördög-pokolért, ami vele jár. Az volt, ahogy ez a két vénülő lány ült és arcukat figyeltem játékom közben és utána. Ahogy eleredt pillantásuk, mintha zavarban volnának magukban a játékom hatása felől. Megértik-e már végre? Sejtelmük sem volt róla, ki vagyok. A játékom hatott rájuk, a művészetem maga, amibe nem kerepeltek kritikák epitetonjai, nem bukkantak reklámújságok képei. Én, én, én hatottam, szinte azt jön mondanom, meztelen, a hegedűmmel. És zavarban voltak, mert nem volt kihez, mihez mérniük gyönyörűségüket amit én adtam nekik. Ha csak ahhoz a szerencsétlen, nyurga fickóhoz nem mérik hozzá, aki valaha szégyent vallott előttük — Igen, ez nagyon szép! Mi ez? Kitől van? Maga nagyon sokat haladt azóta. Egész mester. Nagyon jól hegedül. Nos hát, ezek a bizonytalan mondatok voltak a legkülönb 'kritikáim életemben és azok a tétova, eltűnődő pillantások a legnagyobb sikerem. ŐSEINK NYOMÁBAN (Folyt, a 13. oldalról) nyitani is tudják. Azt, hogy a romok az 1000 körüli években az első országgyűlés emlékére és helyszínén épült templom kövei. • MIT JELENT A “SZER”? Ezek az ezeréves kövek és a sírokban talált — honfoglaláskori nomád viseletre jellemző — hajcsatok nemcsak a sövényháziak, hanem Anonymus igaza mellett is szólnak, hiszen ő említette először a templomépitést. 1971-ben egyezkedésre került a sor a két falu vezetői között. Salamoni döntés született: sövényházi közigazgatási központtal, Pusztaszer néven egyesüljön a két község! A pusztaszeriek azonban sérelmesnek találták, hogy Sövényháza kapta volna a közigazgatást, s ezért meghiúsították a tervet. Többek között beadványt intéztek a Minisztertanácshoz, s ebben felsorolták a falu Szeri-nevü lakosait, bizonyítván, hogy e községben élnek az egykori Pusztaszer lakóinak leszármazottai, tehát a honfoglaláskori Pusztaszer is csak azon a helyen lehetett (Árpád uralkodása és a törökök hóditása közötti időkben ugyanis a Szer nevű község feküdt ezen a tájon, s neve szoros összefüggésben van az országgyűléssel. A finnugor szer szót a nyelvészet úgy értelmezik, hogy “itt ejtették szerét” az országgyűlésnek). • NÉGY ESZTENDEIG . . . S a sövényházaiak nem voltak restek: 1972 novemberében a falugyűlésen népszavazást tartottak, s elhatározták, hogy megváltoztatjuk a falu nevét. Ekkor még két uj név jött számításba: őspusztaszer és Ópusztaszer. Az idén tavasszal tartott tanács választásokon a falu lakói az utóbbi mellett döntöttek, s azt junius 18-án a falu “parlamentje“ is jóváhagyta. A névváltoztatási kérelmet útjára bocsátották, hivatalos válasz azonban eddig még nem érkezett. De ha Sövény háza megkapja is, csak négy esztendeig viselheti uj nevét, mert egy megyei állásfoglalás alapján 1977-ig mégis csak egyesíteni kell a két települést Pusztaszer néven. Czippán György
