Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-18 / 42. szám
IS. oldal KANADAI UTIJEGYZETEK: LÁTOGATÁS AZ ALGONQUIN PARKBAN írta: SZÉKELY-MOLNÁR IMRE Kanada látványossága ez az óriási nagy park. Észak-Ontarioban minden ut odavezet, s ha netán eltévedne valaki, szívesen útbaigazítják az Algonquin Parkba, vagy ahogy itt hívják: Isten országába. És valóban: aki ide egyszer belép, úgy érzi magát, mintha a mennyországba került volna. Legelőször is egy amerikai nővel beszélgetek, aki a következőket mondja: — Először vagyok Kanadában, abbén a csodálatos országban és sohasem hittem volna, hogy van egy olyan ország a Földön, ahol minden gyönyörű és fennséges, és ez Kanada. Rendkívül jól érzem magam itt, pedig szeretem Amerikát, ott is sok szépet láttam, de ez, ami itt van maguknál, ez olyan csodálatos, hogy nem tudok mást mondani, csak azt, hogy irigylem magukat ezért. És valóban! Itt az Algonquin Parkban fenyők zöldje fénylik csillogón, vad erdei patakok sustorognak a völgyek hajlatában, halakban gazdag tavak nyújtózkodnak a nyári napsütésben. A fü selymén békésen legelésznek a vadállatok. Paradicsomi állapot ez, mert nem bántják egymást. Az őz nem fél a farkastól, a dörmögő medve vígan sütteti hasát a nappal, félelem nélkül lubickol a vízben a hód, a bőrére itt nem pályázik senki, nem kell féltenie az irháját. Védett ez a roppant terület. Ide vadász nem teheti be a lábát. Állami erdészek és vadőrök vigyáznak a rendre és az állatok személyi biztonságára. Vadállatok lennének ezek? Dehogyis azok! Hiszen, ha nincsenek megelégedve a napi kommencióval, amit a vadőrök raknak eléjük az etetővályukba, csapatokba verődnek és egy őzbak vagy egy komoly, megfontolt szarvasbika vezetésével kimerészkednek az országúira és “szóbaelegyednek az autósokkal. S aki már járt erre, az tudja a szokást: kibontja a hátizsákot az ülés alól vagy az autó farából előkerül a jóféle hazai és őkelmék percek alatt felfalják. Jobban esik a falat, ha érzik rajta az emberi kéz melegét, azt a simogató szeretetet, ahogy a turisták bánnak velük. Rengeteg nép látogatja Isten országát. A városok egészségtelen fülledtségéből, a ködös, nedves, párás, tüdőt fojtogató szorításból valósággal kimenekül az üldözött ember. S itt a béke, a csend, a nyugalom fogadja. A levegőnek tüdőttágitó balzsama frissen pezsditi a vért, s aki teheti, akinek módjában áll, itt tölti a nyarat. ízléses, szép villák, nyaralóépületek vannak itt, de az állam csak bérbe adja ezt a területet. A bérlet határideje 1975-ben lejár, s mindenkinek el kell költözni innen. Az állam kiparancsolja az emberlakókat ebből a paradicsomból. Úgy látszik, ez a sorsunk. Minden paradicsomból ki kell mennünk. Egy kacsalábon forgó mesebeli kastély a főerdészé. Mikor megtudta, hogy magyar vágyók, beinvitált a házba. Nem is gondoltam ennyi szépségre egy erdei lakban. Mégis a gazda nem a pazar berendezésére a legbüszkébb, hanem a pincéjében levő szaunára. — Én. Finnországból kerültem ide — mondta csillogó szemekkel. — Aztán rokonok volnánk, vagy mi!? Használja egészséggel! Fürdés után pedig terülj asztalkám várt az ebédlőben. Elmondja, hogy a tavak teli vannak halakkal, nem is kell tenyészteni, rendkívül gazdag a szaporulat. Itt található Kanada legjobb halfajtája, a lake-trout. Az erdészek és'a vadőrök kiállítják a névreszóló engedélyt, s pár dollárért bárki halászhat ott, Isten országában. —Ugyancsak pár dollárt kell fizetnie annak, aki fel akarja ütni a sátrát, az erre a célra kijelölt erdei tisztáson. Hétvégeken oly nagy a forgalom — különösen, amikor kánikula van —, hogy alig jut helyhez mindenki. Az éttermek felkészültek a vendégfogadásra. Az indián szakácsok elkészítik a nemzeti ételeket. Valamikor a leggazdagabb indián rezervátum volt ez a terület. Még ma is őrzik a régi hagyományokat. Az üzletekben csecsebecséket árulnak. Indián és eszkimó művészek alkotásait. Remekbeszabott kicsi szobrocskák, maguk faragta turistabotok, bőrből készült topánkák és pénztárcák, még medvebőrt is árulnak. Ezel aztán, teljes is az illúzió. Megveheti magának az ember az emléket, még el is dicsekedhet vele, hogy saját zsákmány. — Sokféle állat van a gondjainkra bízva — büszkélkedik a finn főerdész.. Mi tenyésszük a Magyarországról importált fogoly-madarakat, nálunk fészkel a szalonka, s a vadliba — majd csendes áhítattal közelhajol hozzám, mintha egy nagy titkot árulna el: Most rakott fészket nálunk a MEGVALL a szó... Megszenvedett álmaimért már én se akarok sorbaállni. Van én nekem is annyi múltam s dől abból annyi ragyogásnyi emlék, hogy nem szorulok én se tűrésre vagy alamizsnára. Nem is alkuszom. Atpgáimnak — megszenvedtem —, hát nincsen ár» Súlyom se több akár a földnek, vagy a csillagnak. Lettem ennyi. Harmaton árnyék. Köd a széllel most kezd birkózni, verekedni. Hallgatag dárdáit kivonja fagy ellen a tengeri tábla. Toliként pereg a magasságból vadlibák panasz-bóbitája. Ezt szedem vállamra, meri vértnek ez is elég. Szivembe lőhet, aki akar. Félelme nem sért most már semmilyen puskacsőnek. Pökhendi kis golyók, ha néha el is találnak, csak a vérem csuroghat. De hát hozzá szoktunk mi már ezen a csatatéren. Elesni? Nyílt homlokkal állok! Megvall a szó, ahogy világít. Ezt mondom el. Meg azt: a gyenge védelmet keres, taktikázik. De a költő, ő tudja azt is miért szereti ezt a rendet, míg a háta mögött tenyérnyi önző érdekek ölre-mennek. Segít a hűség. Olyan mélyről jöttem, hogy szinte hihetetlen. Dolgoztam s bár mások csobogtak fölényes, könnyű sikerekben, nekem a mélység más volt mindig: gyárak melege, mezők alja, ahoi a verejtékkel együtt a kor a bőrt is lekaparja Rajtam is ez a jegy maradt csak, belém égett a korma, üszke. Az érdes kin kikezdi százszor, mégis hordom húsomba sütve, van én nekem itt annyi múltam. Ü dől abból annyi ragyogásnyi emlék, hogy álmaimért most már nem is akarok sorbaállni... BODA ISTVÁN fehér sas. Ritka, kiveszőben levő madár, nem tudom, honnan kerültek ide, lehet, hogy a boldog mennyországból szállottak alá ezek a büszke, királyi állatok. — Akad-e magyar ember Isten országában ? — kérdezem. — Már hogyne akadna — válaszolja. — Magyar ember mindenhova elkerül. Sopronból — mondja tiszta magyar kiejtéssel — elmenekült az erdészeti főiskola legtöbb hallgatója, s itt telepedtek le Kanadában. Ezek ma már mind erdőmérnökök. Széjjelszórtan ebben a nagy országban. Sőt, nekem még az egyik kerülőm is magyar, valahonnan Veszprémből viharzott el idáig, szép családi életet él, s nekem sokat mesélget az otthoni borról. Azt mondja, amit ott, náluk szüretelnek, az jobb, mint a tokaji, mert az a borok királya. Valami Somlait emleget, azt hiszem, ez a bornak a neve. Még a nyál is összefut a számban, ha erről beszél. Ismeri? Igaz? Csakugyan olyan finom bor az? Hirtelen bennem is nosztalgiát vált ki, s a somlai izét érzem a számban. — Jól emlékszik a magyarja — válaszolom —, ez a bor a legjobb a világon, minden másnál különb. Annyi aranyérmet nyert — dicsekszem —, hogy már nem is tudja a mellére tűzni, nincs rá hely. A finn főerdész csodálkozó tekintettel néz rám, azt olvasom ki a tekintetéből, hogy “nagy rajongók vagytok ti magyarok, de azért szeretlek benneteket!” Haj, ha a szivünkbe látna! De mit is beszélek, persze, hogy a szivünkbe lát! Mert a tenyerünkön hordjuk a szivünket és kéretlenül is odakináljuk az idegeneknek. Éppen olyan bizalommal, mint az a kis őzgida, amely éppen most lép ki az erdőből a pici ösvénykére és elindul felénk. És nem csalódik a hitében. A legjobb falatokkal kínálom, simogatom, becézem és boldog vagyok, hogy engedi magát cirógatni. És arra gondolok, milyen irigylésre méltó dolguk van Isten országában ezeknek a jószágoknak. Nekik nem kell félni még az embertől sem . . . ŐSEINK NYOMÁBAN Hol van jelenleg az a Pusztaszer, ahol az Árpád vezette magyarok a honfoglalás után megtartották az első országgyűlést? Emiatt tart a vita immár nyolcadik évtizede két alföldi kisközség, Pusztaszer és Sövényháza között. Egymástól 5 kilométerre fekszenek, s mindegyik magáénak akarja vallani a dicsősséget, hogy nemzeti történelmünk egyik legelső jelentős eseményének színhelyén fekszik. • AZ ŐSTEMPLOM A kérdés először 1896-ban, a milleniumi ünnepségek során vetődött fel, ugyanis egy Árpád-emlékmű felállítását határozták el az első országgyűlés színhelyén. Mindkét falu pályázott; az emlékművet Sövényházának ítélték azzal az indokolással, hogy a falu szélén levő romok, az egykori templom és a monostor romjai. Ezeket az 1000 körüli években a honfoglaló magyarok fiai vagy unokái építették a helyszínen. A csalódott pusztaszerieket a megyeszékhely, Kecskemét azzal próbálta vigasztalni, hogy nekik is ajándékozott egy Árpád-emlékművet. A központi emlékművet tehát Sövényházán, a megyéét pedig Pusztaszeren álliották fel. Hetvennégy évvel később, 1970-ben ismét kiújultak a viták. A sövényháziak azt sérelmezték, hogy a főútvonalhoz közelebb eső Pusztaszer kisajátítja a turistákat és emlékművét úgy mutogatja, mintha az volna az ország által adományozott. Érveiknek jó bizonyítékokat is találtak: — amit korábban csak feltételeztek, most az újabb ásatások eredményeképpen — úgy tűnik — bizo(Folyt, a 15. oldalon) Si6k»ly-Molnir Imre
