Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-18 / 42. szám
12. oldal KINA - LONDONBAN Irta: HALÁSZ, PÉTER A Királyi Akadémia épületének homlokzatán az angol zászlót és a Kinai Népköztársaság zászlaját lobogtatja az őszi szél, London uj nagy eseményét szimbolizálják, a Kinai § Kiállítást, amelyet a Times, az Akadémia és az Angol-Kinai Társaság rendezett karöltve. Kétféle szempontból is jelentős kulturális esemény ez: közel negyven esztendővel ezelőtt, 1935 telén rendezték itt a legutóbbi kinai kiállítást, Ugyan- Halász Péter csak az Akadémia épületében, archeológiái leletekből, amelyek akkor ritkaságszámba mentek a világon, minthogy a rendszeres és módszeres régészeti kutatás csak 1949-ben kezdődött meg Kinában. A másik ok, amiért oly jelentős, hogy ősi Kina tárgyai, hatszázezer esztendő, tehát a paleolit korba viszszanyuló relikviái, angol közönség számára ezúttal elsőizben engednek bepillantást tizenkét Irinái uralkodó-dinasztia misztériumába. Ennek megfelelően a kiállitás tizenkét szakaszra tagolódik kronológiai sorrendben, az első a Homo Sapiens megjelenése előtti fajtákat ábrázolja, a L^pt’ien Ember s az úgynevezett Peking Ember koponyáinak replikáit és a kőszerszámokat, amelyeket használtak. Körülbelül hétezer-ben Krisztus előtt kezdett a kőikorszakbeli ember településekbe tömörülni Kinában és a háromezer évvel későbbi periódusban használt szerszámok, művészi agyagkészitmények, a kőkorszakból származó első kinai leletek már itt láthatók a kiállításon. A végső szakasz pedig a Yuan-dinasztia utolsó esztendeinek, a Krisztus utáni tizennegyedik századnak archeológiái illusztrációja. Időben tehát több, mint félmillió esztendő, titokban és mélységben pedig sejtelmes és varázslatos, mint a kinai legendák világa. Az ősi kinai néphit szerint a történelem hajnala előtt a világegyetem egyetlen nagy tojás volt, mígnem egy napon a tojás megrepedt, felső fele képezte az Eget, az alsó a Földet és a kettő között fölmagasodott az első Ember. Minden múló nappal három méterrel növekedett, az ég három méterrel magasabb, a Föld három méterrel terebélyesebb lett. Tizennyolcezer esztendővel később az első Ember, P’an Ku meghalt. Meghasadt fejéből szállt az Égre a Nap és a Hold, véréből lettek a folyók és a tengerek, verítékéből az eső, sóhajából a szél, hangjából a mennydörgés és bolháiból őseink. Az emberiség. A legenda szelleme és filozófiája uralkodik a kiállításon. A világ legrégibb töretlen civilizációja nem föltétlenül az embert állította középpontjába, túlmutatott azon, a világ végtelensége és pazar gazdasága felé. Dinasztiák és uralkodók jönnek és mennek, de az élet dinamikus ritmika megállíthatatlanul áramlik. A kinai irás és nyelvtan háromezer esztendővel ezelőtt csaknem szakasztott olyan volt, mint a mai. A kinai faház kétezer éve állja az Idő próbáját. Mao sokatidézett “gondolata”, amely a kiállitás mottója és bevezetője is: “Szolgálja a Múlt a Jelent!”, ebben az összefüggésben uj értelmet nyer és nem cseng üresen. A két leghii-esebb tárgya a kiállításnak: a kétezeresztendős, a Keleti Han-dinasztia korából származó repülő bronz-paripa és a Nyugati Handinasztia körülbelül három évszázaddal korábbi periódusából: Ton Wan hercegnő kétezer finomcsiszolású nefritkőből álló, aranyszálakkal átszőtt temetési öltözéke. A Repülő Paripa szépsége és finom költészete felülmúlhatatlan és a gondolat, amit kifejez: — a ló és a fecske találkozása repjilés közben, a szobor bája és humora rímel, mint egy költemény. Amint a katalógus jellemzi: a madár csodálkozva fordítja fejét a pata érintésére — véletlen találkozás a szárnyaló fantázia dallamára. És a másik: a nefritkő, vagy zsád halotti kosztüm — az uralkodó égő vágya a halál legyőzésére,” mesés kincsek délibábos közelsége a halálon túl is.” Nincs olyan régész, aki megmondhatná, hogyan fejlesztették ki a kínaiak az emberiség történetében elsőnek a bronzöntés technológiáját. Háromezerötszáz esztendővel ezelőtt a fémiparnak és kohászatnak magas-szinvonalu alkalmazása volt a kezük ügyében. Minden tárgy: bronz-lágppák, egy gazdaság életének miniatűrökkel való ábrázolása, edények, áldozati tárgyak, maszkok. Az egyik legelgondolkoztatóbb tárgya a kiállítanak az az ülő asszonyt ábrázoló agyag-szobrocska, amelyet Kina egyesitőjének, Ch’in Shin Tinek temetési kamrájában találtak. A szolgáló szobra, a szolgálóé, akinek sírba kellett szállnia urával. Végtelen nyugalom, türelem, bölcsesség árad belőle. Évezredek cáfolhatatlan tapasztalata: a nép túléli uralkodóit. EMBEREK ÉS ESETEK: \ HALLÓKÉSZÜLÉK Találkám volt az öregurral. Már amikor az étterembe léptem, figyelmes lettem valami éles, magas hangra. így szokott sípolni a le nem csavart rádió, amikor az ember mélyen alszik és hajnalban felriad az éttérből érkező sivitások, zugások vad zajára. Mintha ördögfiak kergetőznének valahol a magasban. Az Öreget jó régen nem láttam, Ahoz képest, hogy közel jár a százhoz, kitünően fest. Füléből vékony drót lógott ki. Boldogan újságolta, hogy hallókészüléket vásárolt, már a másodikat, mert az elsővel nem volt megelégedve, de ez a mostani, ez igen, ezzel kitünően hall. Ószintén szólva nem találtam, hogy jól hallana, ugyanúgy kellett most is belekiabálnom a százéves fülbe, mint azelőtt és ő js olyan ordítva beszélt, a nagyothallók szokása szerint, mint valaha. Az i'ntimhatásu kis badeni étteremben, ahol valaha Schratt Katalin is sűrűn megfordult, egyáltalán nem volt kellemes. A szomszédok átátpillantottak asztalunkhoz, főleg ha az Öreg valami “szaftosat” mondott. Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy Badenban csaknem annyian tudnak magyarul, mint németül . . . Ráadásul ismét felhangzott az éles sípszó is, amelyet beléptemkor észleltem. Hol bujkált eddig? — nem tudtam rájönni; tény az, hogy újra viszszatért, sőt most még kellemetlenebbül, amit még fokozott az Öreg magas, száraz hangja. A vendégek a sípolást és az öreg hangos fecsegését eegyütt nagyon nehezen viselték, de magam is közel voltam a kétségbeeséshez. Jó darabig senki se szólt, ám látszott, hogy nemsokára kitör a vihar, ha az Öreg abba nem hagyja, vagy a sivitás meg nem szűnik. De hát honnan ered a sípolás? A kiszolgáló kisasszony maga is tébolyodottan kereste a hang eredetét és halántékára szorított kézzel mutatta, hogy ő is ‘‘ki van”, nem bírja tovább. A villamosságra gyanakodott; lecsavarta a körtéket, elzárta a ventillátort, egy-egy percre megszűnt ugyan a sípolás, hogy aztán annál kegyetlenebbé rákezdje. A vendégek érzékenyebt»jei kiabálva követelték, hogy szüntessék meg az elviselhetetlen zajt, vagy az Öreget vezessék ki, mert a kettőt együtt nem lehet kibírni. Persze az öreget nem lehetett kidobni, még csak csendre sem inteni, süketségében konokul kiáltozott tovább, fiatalkori kalandjait ecsetelte rég elporladt szinésznőcskékkel. És hogyan szüntessék meg a sípolást, amikor azt sem tudják, hogy honnan ered? A kávéfőzőből, a grillből, vagy a televízióból, rádióból? Ez utóbbi kettőt nyomban ki lehetett iktatni a kutatásból, minthogy sem televízió sem rádió nem volt a teremben. A szakács lezárta a villanyrezsót és megszűnt a főzés, de nem a sípolás. Javaslatomra kikapcsolták az akvárium villanyát, a halacskák kihűlő vízben úszkáltak dideregve, de a hang, a hang! csak nem akart alábbhagyni. A vendégek egy része ekkor fizetett és menekült. A kisasszony később közölte, hogy a hang valószínűleg az étterem fölötti orvosi rendelőből érkezett, az orvos az imént eltávozott és a sípolás abbamaradt.. . Csakugyan, néma csend terült az étteremre, csak az Öreg érdes fecsegése hallatszott, de ezt már igy, egyedül szinte gyerekjáték volt elviselni. Alig-alig kezdtünk boldogan felocsúdni, amikor újra kezdődött az észbontó füttyszó. Azok a finom emberek, akik sohasem szoktak egyébként mások dolgaiba avatkozni, elkinozva a kettős zajtól átkiáltottak hozzánk, hogy béreljünk magunknak külön termet. Álljunk odébb — mondottam az Öregnek, de ő erre nem volt kapható, csak beszélt és beszélt és beszélt. Végre sikerült kivonszolnom. A sípszó végig kisért bennünket a termen, feljött velünk a lépcsőkön, sőt még a kocsiban sem maradt el tőlünk. Azt kellett hinnem, hogy megtébolyodtam, hallucinációk kínoznak, mert ime, a fütyszó velünk jön és még élesebb mint valaha, most már nemcsak a dobbhártyámat, hanem egyenest az agyvelőmet hasogatja. Az Öreg továbbra sem hallott semmit, úgy látszik, a hallókészülék nem közvetítette fülébe a magas frekvenciájú hangot, mert zavartalanul mesélte tovább történeteit, miközben azt mérlegeltem, hogy kiugróm a kocsiból és inkább szétloccsantom a fejemet az aszfalton, minthogy tovább hallgassam a kettős zajt. A kocsi végre megérkezett az Öreg lakása elé. A motor leállott, és a sípolás ugyanúgy végétért, mint előadása valamiféle jörről. Felkisértem az Öreget a lakásba és ez volt az a néhány perc, amikor azt reméltem, hogy megszabadultam az ördögi sípolástól. Ám alighogy az Öreg szögre csapta a kalapját, újra elkezdődött. Ebben a pillanatban végre felfedeztem a hang okozóját: a hallókészülék volt a bűnös, amelyet a kalap valahogy féken tartott, de mihelyst lekerült a fejéről, a készülék ismét tutulni kezdett. Te sípolsz! — kiáltottam az Öregre, a te “prima készüléked” hangja vájkál órák óta a fülemben. Te ezt nem hallod? Mit kellene hallnom? — kérdezte gyermeki ártatlansággal, mert ő bizony semmit se hallott . . . Egy mozdulattal viszszaigazitotta a százéves fülbe a rakoncátlan masinát, amely mindig sípol, ha rosszul van feltéve. Klamár Gyuja HEGEDŰS GÉZA:’ Mindenség és magánélet Az atomokban száguld az elektron, energiává bomlik az elem... — Az öröklét a köznapoktól elvon s az évezredek útját figyelem... — De melegével körülvesz az itthon, s üres a lét, ha nincsen szerelem... — Túlnézve léten, életen, halálon építem értő, érző kisvilágom,
