Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-18 / 42. szám
8. oldal A LENEZETT PARANCSOLAT Irta: ACZÉL BENŐ A zsidó és keresztény vallásokban hirdetett« tízparancsolat a világnak úgyszólván minden vallásában benne van, de a parancsolatok tisztelete nem egyforma. A legnagyobb tekintélye a ‘‘ne ölj,”, parancsá'■ * ; nak van, amit mindennap meg-H szegnek ugyan — néha igazán borzalmas mértékben, — de ■ , mindig bűntudattal. Talán még Hitlernek is voltak lelkifurda- T’ lásai, noha biztos, hogy renge-V teg mentséget talált a maga ACZÉL BENŐ számára az emberirtásért. De az is biztos, hogy a legkisebb tekintélye annak a parancsolatnak van, amely a lopást tiltja. A vallások többezer év alatt elértek annyit, hogy az emberölést és általában az ember elleni erőszakot a többség erkölcstelennek tartja, noha túlságosan sokan követik el. De a lopás tilalmát legtöbben csak azért tartják be, mert megsértése büntetéssel jár, de maga a tett erkölcsi érzésüket nem bántja. A lopást voltaképpen nem igen tartják bűnnek, csak törvénybe ütköző cselekménynek. Ez a világszerte elterjedt hivatali korrupció magyarázata. Az országok első tisztviselőiről is sokan feltételezik, hogy hivatalukat anyagi előnyök szerzésére használták fel, ami voltaképen lop a közvagyonból. De majdnem közvélemény, hogy a lopás csak tilos, de nem bűn. Ez nem uj felfogás és talán nem túlzás azt mondani, hogy minden időben és minden országban el volt terjedve. Mióta olvasom a riportokat, az amerikai köztisztviselők elleni gyanúsításokról, vádakról, sőt sok esetben bizonyítékokról, gyakran jár eszembe a még magyar vármegyei időkben keletkezett versike: Azért kell az árvakassza Hogy az ülnök elsikkassza . . . Továbbá a békebeli Magyarországon évente tartott “gyermeknapról” is eszembe jut, hogy személyesen ismertem a “Gyermek-Nap” egy tisztviselőjét, aki mindig feltűnő türelmetlenséggel várta a Gyermeknapot. És elhatároztam, hogy ha ez az ember érdekének tartja a Gyermeknapot, holott rettegnie kellene tőle, mert soha sem kénytelen oly sokat dolgozni, abból csak egy következik: nem adok a Gyermeknapon egy fillért sem akármilyen csinos kis színésznők csörgetik előttem a perselyt. Aztán eszembe jutott az a kis történet is, amelyet a francia nyelvtankönyvemben olvastam az angol úrról aki egy pennyt és egy arany guineat adott az éhező szerecsen gyermekek táplálására, és mikor megkérdezték a furcsa adomány értelmét, azt felelte: — A pennyt a szerecsen gyermekek etetésére adom, az aranyat pedig azért, hogy a penny eljusson a gyermekekhez . . . Vagyis természetesnek tartotta, hogy adománya tetemes részét ellopják. Az lop, aki teheti. Ismertem az első világháború idejében egy egy gazdasági tisztet, akiről később hallottam, hogy éhezik. És akinek beszéltem róla, azt mondta: — Megérdemli, mert marha volt, aki ott volt a jászolnál, de nem mert enni belőle. Minden gazdasági tiszt meggazdagodott, hiszen ha vásárolt egy ökröt csak egy cédulát adott érte, amit senti soha be nem váltott. Az ökör ára az övé volt. Miért nem tartotta meg? Ez közvélemény volt, és mutatja, hogy a tízparancsolatban a lopás tiltását nem tartották éggé komolynak. Ez persze súlyos tévedés volt, mert a tilalomnak társadalom fenntartó ereje van és nélküle a kapitalista, — vagy, mondjuk inkább, az egyéni érdekre alapított rendszer — összeomlik. A lopást az erkölcs is tiltja, nemcsak a törvény és igenis, abba a csoportba tartozik, amelyről Berzsenyi megállapította, hogy “ha mégvész, Róma ledől és rabigába görnyed.” És nemcsak Róma, hanem minden ország amely a kapitalista rendszerben szeretne tovább élni. AZ IZRAELI-ARAB HÁBORÚ a diplomácia háborúja is egyben, de ez a meghatározás nem a békére való őszinte törekvést tükrözi, hanem üres frázisok és számitó mellékgondolatok csatáját. Az a lassúság és közömbösség, ahogyan az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa kezeli az izraeli—arab összecsapás szinte precedens nélküli intenzitását, a Clausewitz-féle stratégia cinikus félremagyarázása is egyben. Eszerint ha a háború a politika folytatása, akkor — amint az elmúlt napok eseményei bizonyítják — a lealacsonyított, értelmétől megfosztott diplomácia egyenes következménye a háborúnak. Az egymással szembenálló haderők összecsaptak, hullanak a bombák és pusztul a civil lakosság. És valahol az E'ast River környékén, a nemzetek legnagyobb fórumának folyosóm ostoba diplomaták arról tárgyalnak, hogy egy esetleges nyélbeüthető középkeleti béke melyik fél javát szolgálná. így válik ez a békét szolgáló .nemzetközi intézmény mellékvágányra siklatott és magatehetetlenül futó cél nélküli járművé, ahol a Biztonsági Tanács összevetett értéke nem sokkal több egy gumibélyegző értékénél, amellyel tudomásul veszi a nemzetközi DE FACTO katonai helyzetet, ahelyett, hogy őszinte vággyal a béke útjait kutatná, amiért eredetileg létrehozták. Szomorú!... GÖRÖGORSZÁG LÉPETT EGYET ELŐRE a liberalizáció utján azáltal, hogy a junta hat és féléves diktatúrája óta először van egy katonáktól “tiszta” minisztertanácsa és annak élén egy tehetséges, energikus és természetesen “civil” miniszterelnök Spyros Markezinis személyében. Az uj miniszterelnök Görögország történetének legkorektebb választásait Ígérte jövő tavaszra, amikor a Parlamentben létrehozzák a junta által eltörölt ellenzéket is. Az állam elnöke, Papadopoulos ezredes, természetesen továbbra is fenntartja a végrehajtói jogok oroszlánrészét a nemzetvédelem, belső biztonság és külpolitika területén, s mi több — ami kissé elgondolkoztató — a kinevezett személyek jóváhagyásának jogát is. Majd elválik jövőre, hogy milyen is lesz a beígért demokrácia görög változata. PATAK SIR UTÁNAD Kóborló vándor vagy, patak sír utánad. A gondod leroskaszt, nem visz tovább a lábad. Virágok szeretnek. A föld nem mostoha. De mit sírodra szórnak, nem rugód le sohaf ÉDES ANYANYELVŰNK: A KAMRA AJTAJA Hetvenegy esztendős kanadai nagyapa, hatvanhét éves felesége mátrai szülőfalujukban ünnepelték meg aranylakodalmukat. Csak ezért jöttek családos fiukkal, menyükkel két unokájukkal Wellandból haza. Újságírói életem első évtizedei alatt nem foglalkoztam édes anyanyelvűnkkel. Magyar nyelvű vagyok, magyarul irok; ez olyan természetes volt, mint az, hogy az éjszakára nappal következik. Gyakoroltam anyanyelvemet, nem elemeztem sorsát. Az ember nem beszél arról, hogy kék az ég, zeng a dal, nyit a virág, simogat a szellő. Ez magától értetődő. A kanadai nagyapa elbeszélte, hogy ő még ma is, társalogjon angolul vagy magyarul, csak magyarul gondolkozik. Fia magyarul gondolkozik, mielőtt magyarul szólna, és angolul, ha angolul beszél. A két fiuunoka mindig angolul gondolkozik. Akkor is, ha magyar környezetben vajinak. Angol nyelvű mondandóikat fordítják le a fejükben magyarra. S az unokák majdani gyermekei?! . . . A kérdés borzongató: melyik ajtó nyitódik elsőnek agyunk kamrái előtt? S hol él a nyelv, milyen sejtek, vérerek, idegducok, gondolatvezetékek közt? Meddig nyílik a magyar kamra? Mikor záródik be örökre? Tudunk-e egyidőbpn két kamarában élni? A kétnyelvűség roppant viaskodásai közt? Elképzelhető-e a türelmes béke Shakespeare és Petőfi édes anyanyelve közt? Ilyen és ehhez hasonló élmények és beszélgetések tereltek és szorítottak az anyanyelvvel való beható foglalkozás felé. Laikus nyelvész vagyok, de gyakorló magyar. S mint ilyen, sorsunk állapotában élek. Miután a nyelv sorskérdésünkké vált, gyakran irok és tudósítok róla. Nem térhetek ki. Leglényegesebb dolgunk. Különösen az, ha az ember magyar betüvető. Ilyen élmény]áncolatok intettek arra, hogy egy nép sorsa, és a jövője mindenképpen, anyanyelvén áll vagy bukik. Ha megtarthatja, megmarad, ha elveszíti, eltűnik. Az avaroknak bizonyára külön nyelvük volt. S a kunoknak bizonyosan. —. Nem minden népnek van külön állama és nem minden nyelv államnyelv. A frízek Hollandiában élnek és frízül beszélnek. Addig maradnak frizek, mig frízül beszélnek. A baszkok szétszóródtak a francia—spanyol határ két oldalán. Nincs baszk állam, de nyelv van. E rokontalan, rejtélyes, magános és egyedülálló nyelven tökéletesen, már csak az öregek beszélnek. E nép többi gyermeke a kétnyelvűség állapotában él. Tud még franciául, és tud még spanyolul is. Bretonul nem tanítanak a bretagne-i iskolákban, pedig él egy breton néptöredék Franciaország nyugati felén. Él — hősi módon. Csak úgy válhatnának franciává, ha elfelejtenének bretonul. A dráma még nem zárult le. Még beszélik az ősi nyelvet. Egy nyelv tengermélyéből, a zajló hullámokon át, föl-fölemelkedve. A más országokban élő magyar anyanyelvűek sorsa sokban különbözik a frízekétől, baszkokétól, bretonokéől, és folyatva a sort, a több országban szétszóródott lappokéétól, a finnországi svéd nemzetiségtől, vagy a Svájc, Ausztria és Olaszország területén szétterült félmilliós népcsoport, a rétoromáok helyzetétől. Ilyen különbség az, hogy a rétorománt Svájc nyelvi türelmességében az egyik állam-nyelvvé emelte, vagy pedig az, hogy a magyar nyelvnek, a magyar népnek — körülbelül ötmillió — nagyobb a diaszpórája, mint e kis népcsoportok teljessége. A döntő különbség pedig, hogy e roppant nagy diaszporáju közép-európai népnek van egy tízmilliós, lakóit tekintve döntő többségében magyar ajkú állama, amely hü őrizője és fejlesztője a magyar nyelvnek, és ahol olyan szocialista létforma ala-(Filyt. a 9. oldalon) MARKÓ PÁL
