Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-18 / 42. szám
§. oldal HÁRMAN A SOK KÖZÜL Irta: VÁRKONYI ANDOR Az idén nyáron is sok itt élő honfitársunk látogatott el az óhazába. Köztük volt két barátom, két hatvanon felüli férfi; mindketten a forradalom után kerültek ki az Egye■■■■jjjjMHH sült Államokba és tizenhat és fél u^n mos^ e^<iször látták viü. jgWm szont azt az országot, melynek földjén születtek, éltek és dol-Á goztak hosszú évtizedeken át. A két férfi, akik közül az egyim Péternek> a másikat Pálnak ma nevezem majd — nem ismeri VárkonyiAndoi egymást; itt is két különböző, bár egymástól nem távoleső városban laknak. Mindketten házasok voltak már, amikor Amerika földjére léptek, de Péternek nem volt gyermeke, s ma sincs, Pál viszont két apró fiúgyermekkel indult neki a nagy útnak. Péter is, Pál is duzzadó reményekkel telve, nagy ambícióval fogott neki az egzisztencia megalapozásának, mindketten sok-sok nehézségen verekedtek át magukat, mig végül Pál eljutott az áhított célhoz: gazdag, gondtalan életet teremtett magának és családjának, — Péter azonban — ha szerényen, beosztással meg is él betegeskedő feleségével, valahol mindig megrekedt. Pálnak j ólmenő vendéglői vannak, nagy háza és három gyermek autója áll a garázsban. Péternek — aki szintén saját, de apró házacskájában él — mindössze néhányezer dollár megtakarított “tőkéje”, és social security nyugdija van. Amig dolgozott, sok mindennel megpróbálkozott; volt idő, amikor úgy látszott, hogy neki is sikerül magasabbra jutnia, de feleségének megmegujuló betegsége mindig visszarántotta a mélybe. Végülis egy nagy élelmiszerhálózat kisebb fiókjának üzletvezetőjeként ment nyugdíjba. — Nincsenek anyagi gondjai, de tizenhat év alatt mindössze kétszer engedhettek meg maguknak egy-egy nagyobb utazás luxusát, kocsijuk, melyet használtan vettek, már rozoga, házuk is komoly tatarozásra szorulna. Pál kétszer is beutazta már a fél világot családjával együtt, fiai a legjobb egyetemekre járnak. Budapestre mégis csak most “jutott el”, mert “előbb meg akarta magának nézni azokat az országokat, amelyekben eddig sohasem járt”. Péter igy számolt be budapesti élményeiről: — Az elmúlt évek alatt állandóan kinzott a honvágy. Látni akartam az iskolát, melybe nyolc évig jártam, a házat, ahol laktunk, az utcákat, amelyekben sokszor kóboroltam, a Városligetet, ahol annyi boldog, vidám órát töltöttem és természetesen a régi barátokat, ismerősöket, egykori kollégáimat a bankban, amelynek évekig tisztviselője voltam. — Nem találkoztam senkivel, akivel szerettem volna, a házat is, amelyben laktunk, közben átépítették, de az utcák, a terek nagyjából a régiek voltak, s a régi volt liget is. Közben a város sok része átalakult, modernizálódott, de ez — noha csodálattal bámultam az uj létesítményeket, a metrót, a toronyházakat, a korszerű lakótelepeket — nem tett rám olyan mély benyomást, mint az, — hogyan is magyarázzam meg — mint az, hogy körülöttem mindenki magyarul beszélt. — olyan nyelven, amelyen nemcsak értek és beszélek, mint az angolt, hanem érzek is. — Feleségemmel otthon magyarul beszélek, magyar újságok, könyvet is olvasok időnként, nagyritkán egy-egy honfitársammal is összejövök, de ez mégis más volt. Olyan érzés volt ez, mint amikor a hal a kis akváriumból újra a mély tengerbe kerül, a szabad áramlások végeláthatatlan folyamába, vagy amikor a fecske együtt repül, együtt csicsereg ezernyi társával a kék ég alatt. A haza — én legalábbis úgy éreztem — ezt jelenti: része lenni egy hatalmas szövetnek, amely minden pontjában más és ugyanaz; a szálak egymásbafonódva, elszakithatatlanul adják az egészet. A pesti utcákat járva az a mámor töltött el, mint a fiatal szerelmeseket, akik a hallgatásból, egy cinkos mosolyból is értik egymást. A színházakban szomjasan ittam a szavakat, melyek nemcsak értelmem legmélyére hatoltak, de átjárták testem-lelkem minden pórusát is, akár a finom bor, mely kissé elkábit ugyan, de mégis megnyitja és felszínre hozza az örömök addig rejtett forrásait. S ugyanezt érezte a feleségem is, mert már az utón hazafelé úgy döntöttünk, hogy itt felszámoljuk dolgainkat és végleg hazaköltözünk Budapestre. Pál egyedül utazott a magyar fővárosba, mialatt felesége a francia Riviérán üdült. Egy hétig tartózkodott csupán a dunaparti metropolisban. — E hét alatt — mondta — főleg a budapesti vendéglőket “tanulmányoztam.” A magyar konyha méltán örvend világhírnévnek. Mondanom se kell, hogy az egykori “szegény szakácsot” most császárként fogadta a magyar vendéglátóipar. Nem vagyok hiúbb, mint a legtöbb ember, de jólesett az ünneplés. Tudom, hogy az nem nekem szólt, hanem a vagyonomnak, annak a sikernek, amelyet itt elértem, de mégis ... Az egy hét alatt alaposan kimulattam magam, a barátok uszályként követtek egyik vendéglőből a másikba. Egyszóval remekül éreztem magam. — Na és a város? A régi emlékek? Az utcák? A fejlődés, a változás? — Mit mondjak? Budapest mintha összezsugorodott volna, az ország meg mintha szintén összement voltna a mosásban. Egy kicsit megzavartam Párisban bérelt autómat és máris a határon voltam. A régi emlékek? Jártam abban a ferencvárosi kis lakásban, melyben gyerekkoromat töltöttem jó szüleimmel, Isten nyugosztalja őket. Ma is éppen olyan nyomortanya az, mint amilyen akkor volt ... A családfőnek adtam egy százast — persze forintban —, könnyeztek a meghatottságtól. — S a változás? — Szép, amit csináltak, de hát hol van az egy amerikai nagyvárostól? Na és volt egy kellemetlenségem a forgalmi rendőrrel, dehát valahogy elnéztük a dolgot. Hiába beszélnek akármit, ott is a pénz bszél, a kutya ugat . . . És a harmadik? . . . K. L. arra a kérdésemre, hogy volt-e az óhazában, igy válaszolt: — Nem voltam én, nem is megyek. Nem megyek egy olyan országba, ahol kifúrtak az állásomból, ahol megaláztak, megsértettek emberi önérzetemben. Hallani sem akarok róluk addig, amig a mai rendszer van uralmon. Ha majd viszszatérnek azok az idők, amikor én ... de bocsáss meg, nem érek rá, dolgom van, mennem kell . . . Legközelebb bővebben fejtem ki ezzel kapcsolatos nézetemet . . . Ezzel elsietett. * így látja három amerikai magyar — akiket annakidején “csak gazdasági okok” késztettek az ország elhagyására — azt a kapcsolatot, amely őket a szülőföldhöz fűzi. Három különböző szinü lelkiszemüvegen keresztül . . . A KAMRA AJTAJA (Folyt, a 8. oldalról) kult ki, amely hatalmas összegeket költ a nép nyelvének ápolására és nyelvének tudományára. A mátrai aranylakodalom előtt, az öreg kanadás magyarral beszélgetve, az illyési fogalmazás tolult a szavaim közé. A ‘minden harmadik“ történelmi valósága. Ha igaz az, amit kétségbe nem vonhatunk, hogy öt világrészben tizenötmillió magyar ajkú ember él, és ezek közül ötmillió más, tőle eltérő nyelvi környezetben, úgy én a mátrai ősi faluban az ötmillió egyik hűségesével találkoztam. Tehát az egyik harmadikkal. Ilyen kedvező hazai társadalmi körülmények között, de a magyar ajkú emberek világrészekre szétterülő szétszórtságának az állapotában mit tehet a magyar betüvető, akinek mindent eldöntő sorsa az, hogy magyarul beszél, ir és gondolkozik? Tragikus történelmünket visszapergetni nem lehet. Sem megmásítani, sem megváltoztatni, sem meg nem történtté venni. Vállalnia kell, ha mások tévedéseit nem is, a tévedések országveszejtő gonosztettek következményeit mindenképpen. A huszadik század anyanyelvűnk virágos cserepét összetörte és szétzilálta. E virágos vázát összeilleszteni már nem tudjuk. De tudjuk félteni, óvni, őrizni, melengetni, istápolni a széthullt cserépdarabkákat. Ha ez a darab porszemnyi is. S a porszem történetesen egy óceáni szigetre vetődött. Ezt az — művészettörténeti kifejezéssel élve — állagmegőrzést, ezt a finom restauráló, tezauráló aprómunkát végzik a hazai anyanyelvi konferenciák. Mi. Az anyaország. Mit tehetünk még? Úgy kell szólni, élni, beszélni, úgy kell a világ sorsába a magunk kis eszközével beleszólni, úgy kell a békés világot óvni és a türelmességet hirdetni, hogy olyasmi, ami a mi anyanyelvűnkkel történt, soha egyetlen más néppel se fordulhasson elő. A megsebzett magyar nyelv is őrködjék más anyanyelvek töretlensége fölött. Miután ötmillió magyar ajkú ember más államnyelvek társadalmi közegében, más anyanyelvek környezetében él, meg kellene alapoznunk, ki kellene fejlesztenünk a legkorszerűbb magyar nyelvtudományi ágat, a kétnyelvűség vizsgálatát. A kétnyelvűség tudománya lenne a legmagyarabb nyelvtudomány. Időnk adja föl a leckét. Minden harmadik magyar ajkú ember agyában két nyelvi kamra létezik. Egy magyar kamra, és egy spanyol. Vagy szlovák. Vagy angol. Egyetlen ajtót sem bezárni. Mindkét ajtót fényesen-tisztán tartani tudni. Ez lenne a munkánk. A bonyolult. A nehéz. A lelkiismeretet megnyugtató. Ruffy Péter FELHÁBORODÁS — Nahát, ilyet csinál a szemem láttára . . . .
