Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)

1973-10-11 / 41. szám

20. oldal

MAGYAR HÍRADÓ

flWWilWVVVWWV^VVVi^WiWWV

I Gyilkosság részvétből l

r — BŰNÜGYI TÖRTÉNET — J

(Folytatás)

— Mindehhez tehát semmi magyarázattal nem tud szolgálni?

A vádlott ekkor megint igen bőbeszédű lett, de a döntő kérdésben ezzel sem juttottak egyetlen lépéssel sem előbbre. Mi sem árulta el jobban zavarát, mint az hogy mondatait nem fejezte be.

— Valóban nem, hacsak azzal nem, hogy éppen a beteg arckifejezése, feltámadó emlékeim, hogy mennyit szenvedett ő is . . . ez az arckifejezése indithatott meg, és ettől támadhatott az a rögeszmém, hogy valamit tennem kell.. Amit azután tettem, teljesen értelmetlen volt.

— Nos, jó, doktor. Akár volt értelme az ön szempontjából, akár nem . . . nem arról van itt szó, hogy ezzel megölte Mrs. Borrotót, aki akkor még élt?

Megint az a kérdés, amellyel az orvos nyilvánvalóan nem boldogult.

Meglepő válasza igy hangzott:

— Nem tudom.

— Nem tudja? — kérdezte csodálkozva az államügyész.

— Nem, nem tudom.

— De annyira mégiscsak tisztában volt a helyzettel, hogy megkísérelte az injekció beadását?

— Magatartásom ésszerűtlen volt, és nem tudom, mivel indokoljam.

Ez az állásfoglalás alaposan próbára tette a bíróság türelmét. Egy intelligens, felelősségteljes orvos ki merte jelenteni, hogy egy súlyos beteg ellátásánál értelmi kontrollja nem működött, és kizárólag irracionális tényezők befolyásolták. Kétségtelenül különös orvos, aki az értelmi szempontokat félretéve átadja magát érzelmeinek. Ezt a kijelentést már nem lehetett megmásítani.

— Nos, doktor ur, ön az előbb kifejtette, hogy belső ösztönző erő parancsára cselekedett.

— Igen, ez az egyetlen magyarázat . . .

akkori gondolataimat nehezen tudom megérteni. X

— Logikailag nehéz megmagyarázni?

— így van.

— Mégis meglehetősen részletes leírását tudta adni az akkori körülményeknek.

— Nem hiszem, hogy ez a legapróbb részletekig teljes volna.

— Ön most azt mondja, hogy a december negyedikén történt eseményekkel kapcsolatos bejegyzése nem felelt meg a valóságnak?

— Az nem volt pontos bejegyzés.

— De hiszen egyedül ön diktálta.

— Kétségtelen.

— Es miután lediktálta . . . bizonyára emlékszik rá . . . megkérdezte öntől Miss Conor, milyen eredménnyel járt a beavatkozás?

— Igen, emlékszem.----- Ön ugye azt válaszolta, hogy a beavatkozás eredményes volt, és a beteg könynyü halált halt.

— Valóban ezt mondtam . . . Amikor azt kérdezte: “könnyű halála volt?”, én igennel válaszoltam. Nyilvánvaló, hogy könnyű halála volt, hiszen már órák óta eszméletlenül feküdt.

— És eszméletlen ember nem érezhet fájdalmat, ugye?

— Semmiképpen sem.

— Föltehető, hogy ön az injekció beadásakor behatolt az erekbe?

— Igazán nem tudom.

— Nem tudja, és a bejegyzés mégis igy szól: “intravénás”.

Az a tény, hogy az ügyész rávilágított erre a kínos ellentmondásra, az orvost újra teljesen megzavarta, és elvesztette önuralmát.

— Jó, nyilvánvalóan ezt akartam megkísérelni. A bejegyzést csak egy hét múlva diktáltam le. Lehetséges, hogy túlságosan szőrszálhasogató voltam, hogy ezt igy bejegyeztem. De hát igy alakult a dolog.

— Nos, doktor ur, nem mesélt ön Miss Rose-nak is valamit a levegő befecskendezéséről és annak lehetséges hatásáról?

— Nem emlékszem, hogy ilyesmiről beszélgettünk volna.

— Szeretnék hallani valamit arról, hogy milyen ismeretekkel rendelkezik ön a levegőnek az erekbe való behatolásáról.

Az orvos újra megkísérelte, hogy átlátszó hazugsággal tompítsa ennek a terhelő és veszélyes kérdésnek az élét.

— Nem tudok semmit erről a kérdésről.

Az ügyészt azonban nem lehetett ilyen egyszerűen eltéríteni. Makacsul kitartott a kérdésnél.

A biró összefoglalása igen rövid volt. A gyilkosságot teljesen kizárja, felhívta az esküdtek figyelmét arra, hogy a per minden résztvevőjében kétségeket támasztott a bizonyító eljárás: “Ha nem levegőt fecskendeztek Mrs. B orrot ereibe, vagy ha ekkor már halott volt, vagy a levegő menynyisége nem volt elegendő ahhoz, hogy a halálát okozza, vagy ha halálát betegsége okozta, akkor a vádlottat nem lehet bűnösnek tekinteni.”

Az esküdtbiróság, amelynek kilenc katolikus és három protestáns tagja volt, több mint egyórai tanácskozás után, 1950. május 9-én a vádlottat felmentette. A hallgatóság a felmentést nagy tetszéssel fogadta. Az utcán nagy lármát csaptak, még a harangok is megszólaltak. Amikor a biró az esküdteket elbocsátotta (majd három hétig voltak elzárva a külvilágtól a szállodában), figyelmeztette őket, hogy az ügyről senkinek se beszéljenek.

Az újságok közölték, hogy a perre és az ügyvédi költségekre 1800 személy összesen 11,500 dollárt költött. Ez az összeg később

40,000 dollárra emelkedett.

Az Eutanázia Társaság alelnöke a felmentés napján úgy nyilatkozott, sajnálja, hogy dr. Sander ügye nem hozott egyértelmű döntést. Hiszen ő és társai arra törekedtek, hogy az önkéntes halál és az abban való segítés a gyógyíthatatlan embereknél legálissá váljék. “A társaságnak majdnem minden tagja egyetért abban, hogy ez a kegyelem-aktus összhangban van a morális törvényekkel.” Meg kell szűnniük azoknak a törvényeknek, amelyek a morálnak ezekkel az íratlan törvényeivel szembehelyezkednek.

Kérdéses volt még, milyen álláspontra helyezkednek majd az orvoskamara képviselői. New Hampshire állam orvoskamarája először is leszögezte, nem tartja helyénvalónak, hogy az ítélettel kapcsolatban állást foglaljon. A joghatóság kötelessége, hogy a jognak érvényt szerezzen. A nyilatkozat további része igy szólt:

“A kamara először is leszögezi, hogy helytelenít és elitéi minden olyan cselekedetet, mely tudatosan az élet megszüntetésével akar a fájdalmaknak véget vetni, ideértve azt is, amit eutanázia vagy részvétből elkövetett gyilkosság néven ismernek.

A kamara továbbá nyomatékosan leszögezi, hogy tagjai életüket a betegség megelőzésének és gyógyításának, az emberélet megőrzésének szentelik.”

1950. március 20-án az illetékes orvoskamara közölte, hogy dr. Sander ellen eljárást indított (ez kizárást is jelenthetett). Ezt követően négy kórház azonnal megtagadta tőle a zorvosgyakorlatot. Végül is kizárták körzete orvoskamarájából.

1950. április 191-én az egész New Hampshire államban, illetékes orvoskamara megtiltotta dr. Sandernek hivatása gyakorlását. Dr. Sander nem felelt meg azoknak a morális követelményeknek, amelyeket hivatása és a törvények támasztanak. A kamara azonban ugyanakkor kilátásba helyezte, hogy rövidesen újra engedélyezi az orvosi gyakorlat folytatását. Azóta már újra praktizál. Hogy az életet megrövidítő eutanázia halálosan beteg, elviselhetetlen fájdalmakban szenvedő beteg esetében megengedhető-e vagy sem, ma is éppolyan vitatott kérdés, mint annak idején volt.

VÉGE