Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-11 / 41. szám
9. oldal Két “Kossuth” nevű bika írta: VASVÁRY ÖDÖN A nagy magyar, Kossuth, amerikai diadalútja folyamán igen hamar kénytelen volt megtanulni azt a nagy igazságot, hogy ne higyjen a politikusoknak. Amikor például éjszakánkint a fiatal Stillmannal tárgyalt, akit azután átküldött Európába, hogy az elásott koronát előkerítse, mielőtt az osztrákok megtalálják, neki mondta, hogy ha az Egyesült Államok meg nem szabadul a politikusaitól, 50 esztendő múlva vége lesz. Pedig akkor még csak az elején volt hét hónapos kőrútjának. A jóslat nem teljesült, mert az ország erősebb volt, mint az összes politikusok együttvéve, Kossuthnak azonban beléjük helyezett bizalma aligha lett nagyobb. Az amerikai főpolitikus természetesen Dániel Webster volt, a szónak nagy mestere, aki nemcsak alaposan odamondogatott az osztrákoknak Magyarország és Kosuth védelmében, hanem külön is szónokolt azon a nagy vacsorán, amit a kongresszus tagjai rendeztek Kossuth tiszteletére. Kossuth akkor még nem találkozott Emersonnal, a nagy gondolkodóval, aki szemmel tartotta Webstert és 1851-ben azt írta naplójába: "Minden szép szava dacára kész volna legázolni (dragoon) a magyarokat. Azt tanácsolnám Kossuthnak ,hogy a Görgeyvel szerzett tapasztalatai után ne bízzék Westerben." Hogy Webster mennyire nem lelkesedett Kossuthért, egyéb adatok is bizonyítják. Egy Roswell Colt nevű barátja három magyar szarvasmarhát ajándékozott neki. Az egyik egy hatalmas bika volt. Csupa tiszteletből a "Kossuth” nevet akarta adni ennek a bikának és csak azért nem tette, mert Colt nem szerette Kossuthot. Ehelyett tehát egy másik nevet kapott a jeles állat, ugyancsak Webster "szellemeskedése” révén: "Szent István”. Ennek különös története van. Volt Websternek egy gazdatisztje, bizonyos John Taylor nevű, testi erejéről messze földön híres ember. Ez a Taylor, aki természetesen büszke volt az erejére és hírnevére, elkövette azt a ballépést, hogy össze merte mérni a maga erejét a magyar bikáéval. Az aránytalan birkózás majdnem Taylor életébe került. A felbőszült állat maga alá teperte és feltétlenül halálra döfködte volna, ha Taylor segítségül nem hívja a saját, valóban nagy erejét: a bika orrába fűzött vaskarikát megragadva, azt addig csavarta, míg a bikát a fájdalom a küzdelem abbahagyására kényszerítette. A harc után Taylor, aki azt soha el nem felejtette, hónapokig nyomta az ágyat. Hogy ez a magyar bika azonos volt-e azzal, aminek történetét elmondandó vagyok, nem tudom, de nem igen hiszem. Ezt az állatot is “Kossuth”-nak nevezték el. Ez nem akart tiszteletlenség lenni a magyarral szemben, aki történetünk előtt hét vagy nyolc esztendővel járta Amerika városait. Ugyanúgy állatoknak adták az összes amerikai elnökök neveit és más kiválóságokét is. így például ennek a “Kossuth"-nak, amiről szó van, az állatviadalban való ellenfelét, egy hatalmas jegesmedvét "Jenny Lind”nek nevezték a világhírű énekesnő után. Nehogy elfelejtsem: az állatokat egymással való, sokszor halálos kimenetelű harcra tartották, ami akkoriban nagy divatban volt Amerikában. Állat viadalok! Európában is óriási népszerűségük volt ezeknek az embertelen mutatványoknak, de a mi történetünk idején, kb. 1860-ban már seholsem volt nyomuk. Az emberek szégyen és becsületérzése és részben a heccszínházak tűzveszélyes volta szűntette meg őket. A 18. század cirkuszi életének főattrakciói voltak ezek az embertelen és fölháborító állatviadalok, vagy heccek, amint nevezték őket. Bécsben 1710-ben nyílt meg az első ilyen heccszínház. Magyarországon Pozsony volt az első ezen a téren és onnan ment át a divat Pest-Budára. Bikák-VaaTárr Ödön kai, medvékkel, kutyákkal, néha oroszlánokkal folyt le a legtöbb ilyen "hecc”. Ezeknek a hecceknek az irodalomban is nyoma van. A jó öreg Gvadányi József, "A peleskei nótárius” írója Pestre menet ilyen heccet is megnézett. Mint írja: “Pestre által mentem, hogy ottan láthassam Vadak viadalját s magam mulattassam. Hetinek hívják, miből áll ez, megtudhassam .. Meg is tudta és hosszasan le is írta a heccet. Egy részlete így hangzik: "Láttam hogy tizenkét pantzéros kutyával Vívott egy oroszlány; de hármat farkával Agyonsújtott, egyet az első lábával Megnyomott, hogy bélé főtt ki párájával. Meg is ölte válna tán mind a kutyákat, De hogy hánytak reá sűrűn rakétákat FA nem szenvedhetvén a sok tűz szikrákat, El szaladt, rá vonták a vasas táblákat.” Akik viadala sem maradt el, de a "hecclegények” ott is vigyáztak, hogy a drága állatokat lehetőleg ne öljék meg. Ezért dobálták az állatokra a tüzes "rakétákat”, amikor nagyon komolyra fordult a dolog, vagy vizet zúdítottak rájuk, hogy szétmenjenek. "Botsátottak osztán egy nagy szilaj bikát, Négy közzül hol egyet, hol a másik kutyát Úgy fel hajigálta, mint fel hányják labdát, Egy megdöglött; ezen átal döfte szarvát.” De térjünk vissza a mi amerikai bikáinkhoz. A másik "Kossuth” nevű ilyen bikának a teljes neve "General Kossuth” volt. Egy viadalát pedig, amelyet a "Jenny Lind” nevű jegesmedvével folytatott New Orleansban s amely a bika vereségével végződött, egy Balduin Möllhausen nevű német festő és rajzoló leírásából ismerjük, 1860-ból. Möllenhoff le is rajzolta a viadal egy részét, amikor a bika leteperi a jegesmedvét. Szörnyű küzdelem volt, több ezer néző előtt és körülbelül jó félóráig tartott, amíg a két megvadult állatot szétválasztották. Enélkül a medve megölte volna a bikát, ami természetesen a tulajdonos súlyos pénzbeli veszteségét jelentette volna. A küzdelem ilyen módon történt abbanhagyása miatt majdnem zendülés tört ki, mert a publikum-A félelem meghunyászkodott! az önérzet még csapkodott nekifeszülve, zihálva, fúlva, az igazságért küzködött, még bátor volt, hadakozott — hogy legalább ne dicstelen hullna — de végül forró kínjába hullva izmai lassan meglazultak, áléivá, ernyedten lapultak s a büszke, nagyszerű önérzet kuvaszként csúszott, vinnyogott. A félelem volt az erősebb: viszakozott, hunyászkodott s az igazság is lebukott mikor az önérzet összeroppant... S győztek megint az igazi rosszak. nak nem tetszett, hogy éppen a legkritikusabb pillanatában szétválasztották a két állatot. Ordítva követelték a küzdelem folytatását, de a tömeg végre is lecsendesedett és különösebb baj nélkül szétoszlott. Másnap azonban Möllhausen, elsétálva a városi vásárcsarnokba, az egyik mészáros bódéjánál elképedve olvasta, hogy aznap a tegnapi állatviadal "kiszenvedett" kereplőjének, a "General Kossuthnak” húsát mérik ki, tenjiészetesen felemelt árakon. Az áldozat feje ott is volt kitűzve bizonyságnak. Jobban megnézve a fejet, a német megállapította, hogy az aligha lehet a tegnapi bika feje, mert szőrzete sokkal világosabb barna volt, mint a viadal bikájáé, amelyet nem ölt meg a jegesmedve, mert lábon vezették ki az arénából. És különben is, a viadalok primadonnáira, amelyek drága és becses állatok voltak, nagyon vigyáztak, hogy kisebb sebesüléseken kívül ne történjék más bajuk. A német szerint az élelmes mészáros az 1800 fontos állítólagos viadali bika húsából legalább 3000 fontot mért ki a felemelt árakon. Az efajta népi szórakozásoknak külön irodalma van. Ma már nagy állatokkal nem végeznek ilyen embertelen mutatványokat, a kakasviadal azonban még ma is nagyon divatos a közép-amerikai szigeteken és államokban. Mexikóban vannak ugyan bikaviadalok, de ott a bika emberrel áll szemben, aki nem öli meg a kimerült állatot. Spanyolországban azonban még mindig a régi divatú bikaviadal járja, ott megölik a publikum szemeláttára a szívtelen játékkal kimerített és megkínzott állatot. Híres emberek nevét sem szokás most már állatoknak adni GÖRBE TÜKÖR TERŰBEN ŐSZÜLT Bines, a tehetséges, kedves filmrendező bánatosan mondta: — Nem tudom, mi van velem. Már hetek óta indokolatlanul fáj a térdem. Gyapjú Gyuri, a nagy magyar gondolkodó végigsímított haján, amely olyan sűrű, hogy ágyúval sem lehet lelőni a fejéről, s imigyen szóla: — Te térdben őszülsz. Ennyi az egész. A hajad fekete még, de a térded rozoga. Nem akarok előtted hízelegni a természetnek, de be kell vallanom, hogy okosan és tehetségesen van megszerkesztve az egész. — Mire célzói? — érdeklődött Bines. — A térdedről van szó. Arról beszéltünk eleinte. De figyelj tovább. Az ember megszületik, kap egy remek szerkezetet, ami kitűnően működik, a csecsemő hallása éles, szeme, mint a sólyomé, lába, térde kitűnő, rugalmas, fáradhatatlan. Figyeld meg, hogy egy gyerek, aki csendesen ül egy széken, többet izegmozog, egyszóval, többet dolgozik, mint egy napszámos. Tele van energiával, ifjúsággal. Aztán elkezd romlani a szeme. Legyint. Oda se, neki, szemüveget vesz, s ugyanúgy lát, mint azelőtt. Aztán mind erősebb üveget kell venni, de még mindig semmi baj. Kezd kihullani a haja. De még nem kopasz. Csak ritkul. Aztán már kezdi észrevenni, hogy mindenütt van haja, csak a fején nincs. Legyint. Annyi baj! Haja mindenkinek lehet, nem nagy ügy. — Az már idegesítő, amikor hatszor kell megkérdezni az illetőtől, akivel beszélget, mit mondott, mert kezd gyengülni a hallása. Nem süket, hol vagyunk még attól, de amikor a karóráját a füléhez teszi, s nem hallja a ketyegést, bár az óra jár, kissé elszomorodik, de legyint. Kissé gyengül a hallásom, de annyi baj legyen. Beszéljenek velem hangosabban! S ha már az sem segít, ma már olyan fejlett a tudomány, a hallókészüléket olyan ravaszul lehet elhelyezni, észre sem lehet venni. Ugyanúgy hall, mint azelőtt, ha a ketyegést nem is, de kit érdekel egy kis ketyegés. Monoton'dolog, mindig ugyanaz. Beszélgetni tud, ha nem is ért meg mindent, de nem baj, hiszen még tiszta haszonnak is tekinthető, hiszen annyi hülyeséget beszélnek az emberek összevissza. Jobb, ha a felét nem is hallja. Aztán jön a hű, az angyalát, de belejött a fájás a fogamba. Ezt már nem lehet kibírni, itt csak a fog(Folyt. a 12. oldalon)
