Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-06 / 36. szám
A NÉVNAP — ELBESZÉLÉS — Még alig derengett a hajnal, amikor az öreg' Sándor felébredt. Csordás korában szokta meg, hogy a pirkadat már az udvaron találja. Elszívott egy cigarettát, hallgatta a kertben fészkelő rigó füttyögetését, aztán bement a konyhává átalakított pitvarba és halkan, hogy fel ne ébresze alvó feleségét, reggelit készített magának. Szalonnát sütött és ráütött két tojást. Milyen egyszerű, mosolygott, az ember meggyújtja a gázt és már serceg is a szalonna. A korábbi tűzgyújtás szertartás volt: szalmacsóvát csavart, apró, száraz gallyakat tett rá, és csak a parázsra rakosgatta a csutkaszárat, vagy az apróra hasogatott akácfát. Két esztendeje meg már vízért se kell kijárni a kútra, mert itt a csap, csak el kell fordítani és csorog a csőből a víz. Amikor a hozzájárulást kérték, szidta a világot, most meg pirul, ha a régi napokra gondol. Becsukta a bicskáját, elrakta a tányérokat. Felébresztette a feleségét. — Megyek. A jószágokat majd lásd el. — Kelek már én is fel. — Ráérsz. — Álmodtam. Már úgy se tudnék aludni. — Te tudod. Csorda már nincs a faluban, az öreget a téesz tehenészetébe hívták, és elment. Nem bánta meg. A legelő egy részét feltörték, a csordakút, amiből annyi vizet mert a négy-, ötszáz tehénnek, ott árválkodik még a legelő szélén, de ostora az égnek mered, vödör nélkül, haszontalanul. Elláták a jószágot, megfejtek, aztán a négy nappalos tehenész leült trécselni, beszélgetni az istálló elé. A kis Varga zsebrádióját bömböltette, amíg rá nem szóltak. — Csavard halkabbra, te, mert elmegy a tehenek teje. Kitáncolják a muzsikára. A kis Varga fiú vállat vont, halkabbra csavarta a rádiót és elmerengve nézett a távolabbi épület felé, ahol a lányok hada vihorászott. Tíz óra lehetett, amikor egy kerékpáros gyerek megállt az istálló előtt. — Sándor bácsi! Sándor bácsi, azt üzeni anyukám, hogy baj van, tessék jönni azonnal. Ótó van a ház előtt. Anyukám átszaladt Anica nénémhez, engem meg zavart magához, hogy gyöjjik azonnal. — A szetnségét, az asszony. Beteges vót mostanában, de ki gondolta vóna. — Siess akkor haza, majd mi helytállunk helyetted — biztatta Szojka Péter, ä tehenész komája. Felült a biciklire, megvárta, míg a gyerek hátul elhelyezkedik és belekapaszkodig az inge korcába. Mi történhetett — töprengett. A szíve, biztosan a szíve rakoncátlankodik. Arra panaszkodik már napok óta. A hőséget nem bírja. Csak piheg, mint a beteg jószág. Amikor befordult a gyepsorra majdnem felborult, mert levette lábát a pedálról. Házuk előtt két kocsit látott. De nem mentőkocsit, amire számított. Összevonta szemöldökét. Leugrott a bicikliről. — De megijesztettél, az anyádat — pirongatta a fiút. — Hát nem láttad, hogy a gyerekek jöttek meg? Sietett be a házba, ahonnan hangos lárma, nevetés szállt kifelé. — Jó napot — állt meg a küszöbön. Egy pillanatig úgy érezte, nem tud mozdulni. Az asztalon halomnyi ajándék, körbe meg a két fia, menyei, a lánya, meg a veje, meg két unoka a sok közül. Jókedvűen üdvözölték. — Leszaladtunk, mert ma van a mama nevenapja — nevetett a kisebbik Sándor. — Gondoltuk, meglepjük. — Lám, lám, én meg elfeledkeztem róla. Hiába, öregszem — csóválta fejét. Koccintottak, ittak. A lánya már kint sürgöttforgott, valamit sütött. Hoztak ők magukkal mindent. Mozdulni sem engedték anyjukat. Anica néni szüntelenül a szemét törölgette. Beleesett valami, mondta rekedten. Az öreg Sándor bácsi meg a legkisebb Sándort nézte, az unokát, a tanácstitkára fia gyerekét. Antalt, a pályamunkást, aki most egy kis község állomásfőnöke. Állatorvos veje filteres cigarettával kínálta. A menyei csipogtak, nemsokára vége a szünetnek, kezdődik a tanítás, javítgatják a dolgozatokat. — Nézzétek meg a kertet, amíg megterítenek az asszonyok — mondta fiainak. Velük tartott a vő is. Körbejárták a kertet. Megcsodálták, mert már ritka vendégek voltak a háznál s megfeledkeztek arról, hogy apjuk mi mindennel ültette tele a kertet. — Meddig maradtok? — kérdezte Sándor bácsi a kisebbik Sándort. — Délutánig. — Maradhatnátok ... — Nem lehet, apám, vár a szolgálat. Rengeteg a munkánk. Különben, hogy vannak apámék? — Jól fiam. A kiáltás lefutott a kertbe. — Gyertek! Tálalva! Néhány óra olyan gyorsan elröppent, mintha valaki most szándékosan űzné, hajtaná az időt. — Csak nincs valami baj, apám? — kérdezte az egyik fiú, amikor az apjától búcsúzott. — Nincs, fiam. De anyátoknak fáj, hogy egy sem maradt itthon közületek. Most akkor nem maradtunk volna ennyire magunkra. — De apám, hiszen jövünk, amikor tudunk. — Más az, fiam, más. _ Bekapcsolták a motorokat. A kerekek felverték a port, és alig-alig átlátszó felhőbe burkolták a kapuban álló két öreget. (Folvt. a 14. oldalról) HIMNUSZ a magyar egyetlen büszkeségét, s oly jövendőt ígért neki, melyről még álmodni sem mert. Kigúnyolta a nemzeti fájdalmat, a magyar egyetlen hű érzését, s vakmerő reményt és hitet követelt tőle egy ország romjain”. Széchenyihez legközelebb Kölcsey állott, a tragikus fiatalságú, félszemű, "gvermek-kedélyű, szentakaratú és tapasztalás nélküli” ember. Széchenyi korának legtisztább költője, eszméinek legáldozatosabb képviselője volt. Mikor például így ír: “Ideje volna, hogy e nemzet ne csak szalmalánggal égjen egyszer, de tartós melegséggel, hevüljön szegény, igen szegény hazája iránt.” De amíg Széchenyi mindegyre legyőzi pesszimizmusát, a törékeny Kölcsey, látva az előrehaladás rettenetes akadályait, csak bátortalanul remél. De még remél a jövőben. S a jövő érdekében öntudatra is, de főként önismeretre akarja nevelni honfitársait. A nemzet hibáinak ostorozása a reformkori hazafias költészetnek Berzsenyi óta oly jellemző vonása, mint az egymás hibáztatása a jelen bajaiért a XVI—XVII. századi jeremiádoknak. Kölcsey költészetében is jelen van e vonás. Jelen van a Himnuszban is, ezért tart bünbánatot a nemzet nevében, ezért kér feloldozást s a bűnöktől-bajoktól való megváltást. Mintha együtt volna benne az elmúlt korok költőinek hazaszeretete és Istenben való hite, oly bensőséggel könyörög vígabb esztendőkért. S balsorsával vezeklő népnek felcsillantja á víg esztendők reményét is. Mert amikor Kölcsey a Himnuszt írta, még nem borították a sebek, amiket eszméiért htínfitársaitól kapott. Egyéni kétségbeesése még nem volt oly erős, hogy feleméssze a nemzet jövőjébe vetett hitet, amit Széchenyi nyomában oly sokan, s a legjobbak vallottak. De ahogy mélyebben bonyolódott a politikai életbe, ez a remény egyre fogyott, hogy aztán helyet adjon a legsötétebb kétségbeesésnek. De most még nem tartott itt, bár politikai szereplésének kezdete óta mély keserűséggel töltötte el, hogy az ún, reformországgyűlések csak könnyíteni akartak a jobbágyok helyzetén, de őket felszabadítani nem akarták. A konzervatív érvelés szerint a jobbágy még nem ért meg az önállóságra, azon15. oldal kívül a szűk népesség következtében a mezei munkák végzésére nem lehet elég munkást találni, ha őket felszabadítják. Milyen "költőien" bölcselkedik Borsod vármegye arról, hogy az idők sebesen forgó kerekét ugyan nem lehet megállítani, "de jaj annak is, ki az idők és a sors történeteit vigyázatlanul s idő előtt sietteti, mert ez a képzelt boldogság helyett, csak romlást okozó gyújtó fáklyákat szór és hajigái el a polgári társaság csendessége kebelén”. Nem csoda hát, ha e képmutató és vak óvatossággal szemben, amely polgári társaságról beszél, amelyből néhány százezerért kilencmillió ki van zárva, Kölcsey fellázadt és — Kossuth szavaival — "sírontúli hangja kesergő lágyságával" felvette a küzdelmet. De hiába állt "az országgyűlésben a szónoki emelvényen úgy, mint egy túlvilági lény”, hiába figyelmeztetett, kesergett és küzdött verseiben, a hatalmon levőket nem mozdította meg. Mit tehetett mást ez a szelíd lelkű, megalkuvást nem ismerő reformer, az ifjúság és Kossuth gyászára lemondott a követségről. Magányba vonult, gazdálkodott, nevelte unokaöccsét, és szenvedte minden reményének meghiúsulását. S megírta Zrínyi második énekét, a "nincsen remény, nincsen remény” legkétségbeesettebb jajkiáltását. Jóslata nem vált be, továbbra is magyarok élnek a Duna—Tisza partján. / PÉNZES BALDUIN A MOZAMBIKI DRÁMA Mozambikban, a dél-afrikai portugál gyarmatországban, véres tömegmészárlást hajtottak végre portugál csapatok. Alessandrini vatikáni szóvivő sajtótájékoztatóján közölte az újságírókkal, hogy a Szentszék lisszaboni megbízottja a kormánynál tiltakozását és sajnálkozását fejezte ki a Mozambikban történtek miatt. Az ország püspöki konferenciája már korábban követelte a helyi hatóságoktól a portugál csapatok vérengzéseinek azonnali megszüntetését. VI. Pál pápa egyik beszédében Castelgandolfóban — ahová nyári pihenésre utazott — a zarándokok előtt elítélően nyilatkozott a mozambiki eseményekről. Sajnálattal és szánalommal tölti el az elnyomatásban élő bennszülöttek szenvedése — mondta — és mélységesen elítéli a kegyetlen támadást, amelyet emberhez nem méltó módon hajtottak végre. Adrian Hastings angol katolikus lelkész misszionáriusok helyi beszámolói alapján cikket írt a londoni Times-ben a mozambiki eseményekről. A tömeggyilkosság központja Wiriyamu falu volt, amelynek lakosait azzal vádolták, hogy támogatják a bennszülöttek jogaiért küzdő Frelimo gerilla szervezetet. A falu ellen bombatámadást hajtottak végre, majd ejtőernyős különítményt dobtak le a kunyhók közé. Az ejtőernyősök a falu lakosságát a főtérre terelték, onnan kellett végignézniük kunyhóik teljes kifosztását. Ezt követően a lakosok nagyrészét visszaterelték lakásaikba, majd rájukgyújtották a kunyhókat. Menekülésüket kézigránátokkal akadályozták meg. Több katolikus lelkészt, akik a kegyetlenkedések megszüntetéséért szálltak síkra, letartóztattak. Ezek sorsa ismeretlen. A francia "Le Monde” c. lap becslése szerint csupán a hírhedt "Wiriyamu-i eset”nél 400—500 volt a halálos áldozatok száma. Luis Alfonso da Costa portugál származású misszionárius nyilatkozatában arra mutatott rá, hogy a bűntetőexpedicióban a portugál csapatok válogatás nélkül pusztítják az ártatlan lakosságot azzal gyanúsítva őket, hogy támogatják a Frelimo gerillákat. A mozambiki események — amelyek ellen először a helyi egyház emelte föl tiltakozó szavát — már világbotránnyá váltak. A svéd kormány felhívásában a világ nemzeteinek összefogását sürgette a mozambiki ügyben. Előreláthatóan az Egyesült Nemzetek Szövetsége őszi ülésszakának napirendjére tűzik az ügyet. De bármilyen lépések történjenek is, jórészben már elkésettek, a mozambiki mészárlás a gyarmatosító politika szégyene és örök figyelmeztetés lesz.
