Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-16 / 33. szám

4

FÖLDALATTI REGÉNY

Irta: HALÁSZ PÉTER

Örömmel jelentem, hogy megjelent David Coxhead angol iró “Búrt néni” cimü regényének harmadik folytatása. Ennék a harmadik folytatásnak ugyanolyan kevés értelme van. mint az előző kettőnek volt ’ s mint amilyen valószínűleg a i|HL jaR : soron következők nek lesz, ennek ellenére azonban “Búrt néni“-t ~ SKi-if hétről-hétre többszázezren olvassák. A regény nem az ujság««fif tg* * ban jelenik meg. nem is valamelyik hetilapban, de a londo-Halász Pété* ni földalatti villamos Notting Hill Gate-i állomásának falán. Coxhead müve tehát a világ első folytatásos falragasz-regénye, amelyet a közlekedési vállalat a bérleti szerződés értelmében minden héten kötelességszerüen kiplakatiroz.

A regényt fekete papírra nyomtatják fehér betűkkel, ami a földalatti villamosállomás sárga homályában olvashatóbbá teszi. David Coxheadnak, a 33 esztendős Írónak a “Búrt néni” nem az első regénye, két müve már megjelent. Az elsőnek az volt a cime, hogy “Come see Jerusalem!“, amit magyarra úgy lehetne fordítani, hogy “Jöjjön, tekintse meg Jeruzsálemet!“. A másodiknak pedig a “Speed King“,, amit magyarra egyáltalában nem lehet lefordítani, mert annyi mendent jelenthet, s ki tudja, eltalálom az igazit?. Első könyvét az ismert Peter Owen kiadóvállalat jelentette meg, a másodikat pedig “Az emberi alkotmány“ elnevezésű cég, amely excentrikus müvek kiadására specializálja magát. Elképzelhető, hogy Coxhead a Búrt néni-re is talált volna kiadót, miért választotta tehát ezt a szokatlan megjelentetési formát a földalatti villamos állomásának falán ? Az iró válasza erre a kérdésre a következő :

— Nagy térfogatú nyilvánosságot kívántam müvemnek. írók termékeit az emberek rendszerint zsebrevágják. Búrt nénit próbálja valaki zsebrevágni.

Ötletével elment a Thames _ Televízióhoz, ahol megértésre talált és kiutaltak számára 425 fontsterlinget. Ez az összeg fedezte a fejezet-plakátok kinyomtatását és az állomás falán a havi helybérletet. A közlekedési vállalat havonta 10 fontsterlinget kap azért, hogy egy plakátnyi helye1: fönntart Búrt néni újabb viszontagságai számára. Coxhead eredetileg azt tervezte, hogy egy már megirt, kéziratban levő regényét hozza nyilvánosságra a plakátokon, de aztáin ráeszmélt, hogy újat kell Írnia: 35 sornál többet nem nyomtathat egy-egy plakátra s minden fejezetnek önmagában véve kerek, zárt egységnek kell lennie. Ez azonban nem jelentett akadályt. Coxhead megalkotta Búrt nénit.

Én ugyan rendszerint a Queensway sarkán lévő földalatti villamoshoz ereszkedem le reggelenként, de Coxhead regényének hírére elsétáltam a szomszédos Notting Hill Gate-ig. A fejezet a következőképpen kezdődik:

, ■ ’ ■ i

— Ó, ti intellektuellek! — sopánkodott Búrt néni, s karjával úgy csapkodott, mint egy cséphadaróval — én aztán a magam részéről egyáltalán nem vagyok lágy és finom, bár a hasam az.

A fejezet végén az iró arra lesz figyelmes, hogy egy fagylaltot vásárló fiatal lány ugyanezeket a szavakat használja. Közben azonban semmi sem történik az élet szivárványos foltjainak kaleidoszikópos kavargásától eltekintve. A fejezeteket azonban sokan olvassák. Az emberek egymás válla fölött ágaskodva próbálnak megtudni valamit Búrt néniről. Vannak, akik a fejüket

csóválják, vannak, akik nevetnek, s vannak olyanok is, akik üveges szemmel merednek maguk elé.

Meg kell jegyeznem, hogy David Coxheadnek már volt elődje. Méghozzá Budapesten. Magyar Árpádnak hívták, fáradhatatlanul járta a pesti utcákat a harmincas években s a hirdetőoszlopok plakátjaira irt verseket. A kerek hirdetőoszlopokat kedvelte, mert azokra nagy plakátokat ragasztanak. A versek nem voltak illetlenek, vagy kihívók. Alá is irta mindet: Magyar Árpád.

Ha gondolkoznék, talán egyik-másik verséből még idézni is tudnék. De nem gondolkozom.

Coxhead azt mondja, hogy ha reggelenként csak egyetlen ember elkésik a munkahelyéről, mert a plakátregény olvasásába merülve futni hagyta a villamost, akkor ő már elérte a célját. Én azonban azt gyanítom, hogy másról van itt szó. Korlátlan betüvetői szabadságunkban Coxhead és társai csak egyetlen nagy vágyukat nem tudják betölteni: földalatti irodalmat nem tud-9. oldal

nak művelni. Mivel minden megírható és mindent kiadnák, tehát a földalatt terjesztett irás hősi pátoszáért sóvárog a szivük. Coxhead tehát most kifogott a szabadságon. Azért is megmutatta!

ő az első angol iró, akinek—földalatti olvasói vannak.

TÖRZSVENDÉG

— Ha ilyen válogatós a kedves vendég, miért nem nősül meg?

NYÁRI ÖRÖMÖK

Irta: MIKES MARGIT

Mikes Margit

Minden évben Blairstownban, New Jerseyben nyaralunk. A ház kényelmes, árnyas fák között bújik meg. Körülötte terülnek el a szántóföldek, lányom apósának a birtoka. —> , , Szükséges ezt a rövid helyrajzi

W- adatot előrebocsájtani.

Itt a fák sátorkoszoruja alatt a nyári délutánok kellemes élvezetet nyújtanak, a kerti nyugszékből nézegetni a természet szépségeit. Képzeletemben egy tűnt álomvilágba szállók, mintha otthon, Budán a kertemben üldögélnék. Itt julius közepén, mikor a ház körül egy arany tenger hömpölyög a réten, ha a szellő fujdogál, szinte végigfésüli az aranytengert. Egy ilyen meleg délután szovás szerint kifeküdtem a kertbe a nyugszékre és vár tam, hogy a hüs árnyékban lecsukódjék a szeme’'0 De alig tettem meg az első lépéseket emlékeim tündérországában, a hátam mögül duruzsol hang, egy gép zúgása szűrődött hozzám. A züm mögés egyelőre távolról jött, a lengedező, füve1 benőtt földsáv túlsó oldaláról. A messzeségbe" egy parányi traktor közeledett, erősen igvek" ■mtt. Ez volt a zümmögés hangforrása, a távo1 ság csökkenése folytán a duruzsolás növekedett majd kattogó zajba csapott át.

— No, — gondoltam — vége a délutáni pihe"é semnek, idegesít a zakatolás. A gép körüljárt a határban, falta a kilométereket, bennem egyre erősödött a bosszankodás.

— Hát ez meg mi ? — gondoltam. — A délutáni csöndet földulja ez a traktor, ez a gépesíted mezőgazdasági kultúra a könyörtelen zúgásával!

Este a szokásos családi vacsora közben megtudtam, hogy a traktor egy farmeré, aki bérli a földet a lányom apósától és ilyenkor kezd hozzá a takarmány betakarításához.

— A traktor zúgásától nem tudok már se eondo'kozni, se emlékezni, se verset írni — panaszkodtam.

— Megszokja az ember. Mi sem tudtunk eleinte, de már észre se vesszük. Mindent megszokik az ember — mondta vigasztalásképpen az após.

— Vagy megszökik — gondoltam magamban.

Másnap nagy meglepetésemre a farmer ott állt az ajtó előtt, egy tagbaszakadt óriás, csikós piros-kék ingj ében, kis vörösszinü sapkáját a kezében forgatva. Tisztelettudóan köszönt és őszes bajusza alatt mosolygott.

— Hi! Legyen szives megengedni, hogy a vezetéket ide kapcsoljam a konnektorba.

Én dühösen néztem rá és azt gondoltam, hogy

ez az, aki délutánonként feldúlja a békémet, most meg azt akarja, hogy közvetlenül a szobámba kapcsolja a vezetéket, amely nem is tudom, milyen célt szolgál.

— A motor csak úgy indul meg a csűrnél! — szolgált gyors magyarázattal az öreg.

— Ahá! Hát még egy motor!? Most még ez is zúgni fog, nem elég a traktor lármája. Kissé elöntött a düh. Nagyon hidegen, de azért uralkodva magamon kérdeztem:

— És miféle zajjal fog járni?

— Ó, semmi az egész! ... a drót viszi az áramot a futószalaghoz, azon visszük fel a csűr emeletére a kévéket... nem nagy zaj ... olyan mint egy méh döngicsélése.

— Méhdöngicsélés! Neki egy méh döngicsélése. TTiszen már a traktor zúgásától is fáj a fejem, most meg ezzel a futószalaggal is jön . . .

Megvallom, ellenségesen nézegettem az embert, a zaj okozóját, a traktor meg a futószalag tulajdonosát, ez teszi tönkre a nyugalmamat. De hogy jobban megnéztem a szálas embert, ahogy az ajtó előtt állt, kis micisapkáját zavartan forgatta az ujjai közt, valami szánalomféle lopakodott a szivembe. Ez az az amerikai farmer, aki két keze munkájával termeli a kenyeret, az állatoknak a takarmányt, amelytől híznak és a népességnek a husállományt biztosítják. (1 az, akinek színes trikóia mögött még százezrek sorakoznak, amerikai munkások, az élet termelői, névtelen hősök, a munka hősei, akikről soha se beszél senki, se a televízió, se az újságok, akik névtelenül és szótlanul végzik a kötelességüket, becsülettel, halálig való munkabírással tartják fenn ezt a kétszázmilliós országot. Megenyhülve néztem rá és szóltam:

— Tessék . . .

(Folyt, a 11. oldalon)

f