Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-16 / 33. szám
10. oldal REMÉNYI EDE HALÁLA ÉS TEMETÉSE Irta: VASVÁRY ÖDÖN Május 15-én volt 75 esztendeje, hogy Reményi Ede, az amerikai magyarság történetének egyik legnagyobb alakja, a világhírű hegedűművész meghalt. Kortársai közül már senki sem él s mivel abban az időben a magyar sajtó még meglehetősen gyenge lábon állt, nem tudjuk, hogy halála milyen visszhangot váltott ki az amerikai magyarság körében Az amerikai sajtó hosszasan irt róla és igy rekonstruálni lehet az eseményeket. A következő sorok ezt a célt szolgálják. Halálának napja vasárnap volt. Az ezt megleőző csütörtökön érkezett St. Louisból San Franciscoba. Megérkezése eseményszámba ment. Az újságok írtak róla és az újságírók, barátok serege vette körül a következő napokban. Szombaton este hasonló környezetben, frissen, jókedvűen, ilyen kijelentéseket tett: egész életemben hegedültem, halálom után is játszani fogok. Az ujjaim most is mozgékonyak és karjaim erősek.” Hetven éves volt ekkor és nem 68, mint akkor írták. Később derült ki megcáfolhatatlanul, hogy nem 1830, hanem 1828. január 17-én született. Miskolcon. Pontos születési dátumát ő maga sem tudta. A beszélgetések folyamán sohasem tette szóvá ,hogy művészi ereje hanyatlóban van, amint azt szigorúbb kritikusai már évekkel előbb megállapították. Hogy a koncerttermeknek búcsút mond és áttér a könnyebb fajsúlyú vaudeville színházak programjára, azt azzal magyarázta, hogy ott nagyobbak a kereseti lehetőségek. “Át fogok térni a vaudeville színpadi szereplésre, mert a kereseti lehetőségek ott olyan jók, hogy nem lehet visszautasítani. Biztos vagyok benne, hogy a közönség ott is kedveli a jó zenét. Azt mondják, hogy a vaudeville színházak publikuma sokkal nemzetközibb, mint amelynek eddig játszottam. De ez nem fog változtatni a magam szigorúbb szabályán, hogy csak a legmagasabb fokú művészi alkotásokat játszom. így nevelni és feljebb emelni fogom a közönséget, addig a fokig, aminek elérésére mindig törekedtem. Remélem, hogy eddigi képességeimből semmit sem vesztettem el e cél érdekében. Még mindig megvan a Stradiváriusom — hát nem remek egy hangszer?“ Hogy vesztett-e addigi képességeiből, azt ma már nem lehet megállapítani. Korának legnagyobb hegedűművészei szerint sohasem volt igazi művész, csak virtuóz. Olyan nagyságok, mint Wienawski és Vieuxtemps tanácstalanul álltak vele szemben: nem tudták, hova tegyék. Joachim, korának kétségkívül legnagyobb hegedümestere. aligha állt kapcsolatban Reményivel, legalább is eddig még ennek semmi nyomát sem sikerült felfedeznem. Reményi nagy tehetségét senki sem tagadta. Kortárs nagy művészei azt mondták róla: Ha igazi jó tanítói lettek volna, nagy művész lehetett volna belőle. A publikum azonban a virtuozitást majdnem minden esetben jobban kedveli, mint az igazi művészetet. Ma is sokan vannak, akik éppen ezen az alapon — például Kerékjártó Ducit nagyobb hegedűművésznek tartják, mint Szigeti Józsefet. Reményinek, a virtuóznak öregségére is igen nagy publikuma volt, amit legutolsó hangversenye is bizonyít, amely alatt kiesett a hegedű a kezéből és meghalt. Színhely Orpheum Theater, San Franciscóban, 18S8 május 15., vasárnap. Körülbelül 3000 főnyi közönség töltötte meg a színházat, amely nemcsak tapsviharral fogadta az öreg művészt, hanem minden egyes koncertszáma után tomboló lelkesedéssel követelt többet és többet. Reményi valóban elemében volt. Látszott rajta, hogy az ünneplés végtelenül jólesik neki, úgy játszott, mint akinek minden ujjmozdulatát valami különös ihletettség vezeti. Mintha érezte volna, hogy ez az alkalom az utolsó, amely életére és művésze téré ráteszi a koronát. Mintha azt akarta volna, hogy ez a befejező alkalom legyen életének legnagyobb sikere és végső diadala. Mintha a publikum is érzett volna ilyesmit: a közönség emelkedni kezdett székeiről, majd állva tapsolt és tombolt percekig, szinte magánkivüli elragadtatással. Reményi, aki hegedülés közben mindig fel és alá járkált, ezt csinálta most is. Egészen előre jött a színpadon. Delibes “Pizzicato”-ját kezdte játszani, de csak pár pillanatig jártak az ujjai — egyszerre megállt, lassan előre hajolt, mintha a zenekarnak akarna valamit mondani — és lassan előre bukott. Az egyik zenész ugrott fel, hogy fel fogja, nehogy a zenekari süllyesztőbe zuhanjon. Abban a pillanatban Reményi meghalt. Orvosok próbálták élesztgetni, de hiába. Reményi Ede örökre elveszett a világ számára. A holttestét New Yorkba szállították, ahol csa, íálja élt. Második felesége volt, akitől két gyermeke született: Tibor és Adrienne. A ravatalt a “Yorkville Hungarian Society and Actors Fund” 304 East 78-ik utcában levő termében állították fel. A temetés egyházi része itt folyt le május 29- én, Dénes Ferencnek, az East 4-ik utcai magyar templom papjának vezetésével. Onnan a Lenox PESTI HUMOR VENDÉG NEW YORKBÓL A Cikória presszó csikós ernyője alatt töprengtem az élet mélységein és egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy egy hang a megszólításával tüntet ki. — Sorry — mondta a hang. — Megenged? Joe Kovach vagyok. From New York. Vehetek egy szék ? A hang vastag fehér bajuszt viselt, széleskarimáju kalapot, s nyakkendő helyett egy ezüstös plombával ellátott cipőfűzőt, ami a divatot képviselte. Motyogtam valamit az orrom alatt. A távolbaszakadt hazafiukkal úgy van az ember, mint a palackozott borral. Az évjárat határozza meg az él vezhetőség fokát. — Well — mondta Mr. Kovach a nádszékre bocsátkozva — ez egy nagy pillanat öreg életemben. 1928 óta nem szagoltam régi Mákvirág utca szagát. — A régi Mákvirág utcát most Zordon Gottfried körútnak hívjuk — jegyeztem meg egy kicsit még mindig szárazon, mert a vívmányokat őrizni kell, bár az 1928-as évjárat rokonszenves. — Yes — mondta Mr. Kovach. — Sok minden változ ,sok minden nem változ. Név uj, szag régi. Vagyok én is régi. Kis suszteréj Mákvirág utca, kis suszteráj 42nd Street. Pesten is szegény ember, New Yorkban is szegény ember, Bár New Yorkban gazdaeabb szegény ember, mint szegénv szegényember Pesten. Igaz, hallok, régi szegénv ember Pesten is szegényebb szegényember, mint uj szegényember. Jól mondok? Kannás sört rendelt, kilyukasztotta, aztán jó magasról egyenesen a szájába célzott. Ez nagy mutatvány volt. Az ő helyében nekem ronggyá ázott volna az a vastag fehér bajuszom. Aztán derűs arccal panaszkodni kezdett: — New Yorkban az idegen magányos, mint fogfájás. Lakom negyven éve egy lakás, még a Lyceurnba vitték a koporsót (Madison Ave és 59- ik utca), hogy a művészvilág ott vegyen búcsút a nagy halottól. A színház zsúfolva volt, csak jeggyel lehetett bemenni. Özvegye, aki évek óta magatehetetlen beteg volt, nem volt jelen, csak két gyermeke. Huszonöt tiszteletbeli koporsóvivő kisérte a gyászkocsit, köztük országos, sőt világhírű nevek viselői. A leghíresebb Thomas A. Edison, a nagy feltaláló volt, akit meghitt barátság fűzött Reményihez. Ott volt John Philip Sousa, korának egyik leghíresebb zenésze, Robert G. Ingersoll, a nagy népszónok, nyolc magyar volt közöttük: •Joseffy Rafael, a nagy zongoraművész, L. Fleischmann élesztőgyáros, Max Vogrich, ugyancsak a zongora mestere, Braun Márkus, bevándorlási tisztviselő, Cukor Mór ügyvéd, Perczel Béla, Totis Tivadar, Kovács Vilmos és Kiss János. Egy magyar dalárda énekelt, Prof. Ringelmann vezetésével, öt egyesitett cigányzenekar magyar dalokat játszott, Sommer Leó karmesterrel. Nagy érzelmi vihart váltott ki Oláh Pál hegedűszólója, aki Reményi leghíresebb koncertdarabját, a “Repülj fecském”-et játszotta művészi átérzéssel. Ez a zenemű Reményinek saját kompozíciója volt és Oláh hallomás után játszotta el, úgy, ahogy Reményitől hallotta. Újra cigányzene következett: “Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele” és “Kitették a holttestet az udvarra”. Ezután Cukor Mór mondott rövid magyar búcsúbeszédet, majd New York városa nevében Goff recorder beszélt, hangsúlyozva, hogy a két nagy magyart, Kossuthot és Reményit Magyarország adta az Egyesült Államoknak. A tömérdek virággal biritott koporsót az Evergreen temetőben hántolták el. Ott van ma is, mindenkitől elfeledtem szomszédok sem ismerek. Reggel suszteráj, este tivi . . . “Hosszú forró nyár”, “Foxi Maxi“, “Süsü keselyű“. Néztek ti maguk is tivi? — De még mennyire — mondtam. — Hosszú forró nyár“, “Foxi Maxi“, “Süsü keselyű“. — Akkor maguknak se ülepig tejfel És? vaunap idehaza is estvéli rablótámadás utcák során? Közöltem, hogy az efféle nálunk nincs divatban. — Hohó! — kiáltotta —, New York, Central Park nagy óriási striptease. Bemész egyik vége felöltözve, kijössz másik vége pucér. Hacsak nem mártanak bordán nagykéssel. Vettem ezért egy eb. Vérkutya. Majd vigyáz. Ha jót akarok bőgni teszek fel egy lemez: “Repülj fecském“, meg azt a másik két cowboyjal . . how do you say? megvan! . . . “Csínom Palkó, Csínom Jankó”. Well, miszter, szép, hogy hallgatok. Hálából adok szép szuvenír . . . Kitett az asztalra egy tollat, “Old Crow Whisky” felirattal. Én meg ómagyar nyelvemlékeim között kezdtem kotorászni a Cikória-presszó teraszán. “Ez nekem ilyen fiatal” . . . Úristen, a harmincas évek elején beszélt igy az, aki azt akarta, hogy jópofa gyereknek tartsa a világ. — Szóval, aki 1928-ban elment, annak valahogy 1928-cal megállt az idő . . . Nem furcsa? Az öreg pincér állt meg mellettem. Vigyorgott. — Na? Hát magát is átejtette? — Hogyhogy? — mondtam. — Ki volt ez? — Csatt Vince fater a Bazsalikom utcából. Hivatalsegéd a járásbíróságon. — Dehát azt mondta, hogy New Yorkban él. — Ez? Soha még csak a lábát sem tette ki a kerületből. Csak kitalálta magának ezt a szomorkás históriát. Gyakran eljátssza és mindig akad hozzá madár. De egészen jól csinálja, nem igaz? — A megtévesztésig — dönnyögtem. — De mire jó ez az egész? — Utána napokig boldog. — Dehát miért? — Hát hogy egy szó sem igaz az egészből. Peterdi Pél Vasváry Ödön
