Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-07 / 23. szám
10. oldal LONDONI LEVÉL: A SHAKESPEARE REJTÉLY Irta: HALÁSZ PÉTER Shakespeare irta-e a Shakespeare'-darabokat ? — a kérdés, mint századok óta annyiszor, ezen a tavaszon a feszültséggel teljes figyelem középpontjába került ismét. Egy amerikai, a virginiai Oaktonban lakó Charlton Ogburn, folyamatba helyezte kérését, hogy föl nyithasson egy emlékművet a Stratford on Avon-ban levő Szentháromság templom falán. Az emlékmű Shakespeare-t ábrázolja és Ogburn szerint a mellszobor alatti szöveg mögött lévő üreg rejti a választ a korszakalkotó irodalomtörténeti kérdésre, úgy véli, hogy az üreg az eredeti kéziratokat tartalmazza. William Shakespeareről mindössze annyit lehet tökéletes bizonyossággal tudni, hogy Stratford on Avon-ban született, megházasodott, hárem gyermeke volt és ott is halt meg 53 esztendős korában. Jómódú és vagyonával jól gazdálkodó ember volt, a föl jegyzések szerint gabonával és ingatlannal kereskedett, három háza volt Stratfordon, 197 hold földje. Kisebb-nagyobb összegekért folyó pereskedéseiről is fönnmaradtak a hivatalos írások az elöljáróságon. Testamentumában vagyonát felesége, nővérei és gyermekei között osztotta föl. A végrendeletnek egyetlen intézkedése mutat túl Stratfordon: hagyatéka három londoni színészre. Az örökhagyó azonban egyetlen szóval, egyetlen utalással sem emlékezik meg harmincöt színmüvéről, 150 szonettjéről és két hosszú költeményéről. Egyetlen általa írott levél fönt nem maradt és különböző hivatalos okmányokon mindössze hat aláírása és mind a hat másként betűzve. Egyetlen hozzáirt levelet őriznek, amelyben valaki kölcsönért folyamodik. De autentikus kézirat — egyetlenegy sem! A rejtély szövevénye eddig kibogozhatatlannak bizonyult: hogyan írhatta az európai irodalom legjelentősebb müveit az az ember, akinek iskolázásáról egyetlen föl jegyzés sem maradt az utókorra? A darabok írója: a reneszánsz polyhisztor .színmüveinek összességében 200 növénynek a neve, 60 madárfajtáé, 85 állatfajtáé, tökéletes tájékozottság a világ idegen országairól, a kor filozófiai tanításairól, s mint egy Shakespearekutató megjegyzi: elegendő orvosi tudás ahhoz, hogy rendelőt nyisson az Erzsébet-korabeli Angliában, elegendő jogi tudás ahhoz, hogy ... és igy tovább. Miért véli azt Charlton Ogburn, hogy a Szentháromság-templom falmélyedésében álló, homokkőből készült mellszobor alatti felirat adja a rejtély kulcsát és a felirat mögötti üregben a válasz ? zmegállapitaniuakReokézkézirat A kérdés évtizedek óta foglalkoztatja az amerikait, aki az oxfordi egyetemet végezte és az Erzsébet-korabeli Anglia egyik legképzettebb tudósa, s most, évtizedek után, úgy hiszi, nyomra jutély kulcsát és a felirat mögötti titkos üregben van a válasz? A szobrot hét esztendővel Shakespeare halála után helyezték el a templom-fal mélyedésében, feltehetően a család jóváhagyásával és igy történészek többé-kevésbé hitelesnek tekintik: ilyen lehetett Shakespeare. Alatta ez a felirat olvasható — természetesen szabad fordításban: “Maradj utas, miért haladnál tova oly sietve? Olvasd, ha teheted, azt, kit az irigy halál Ez emlékmű mögé helyezett: Shakespearet, Kivel az eleven természet távozott . . Shakespeare azonban nem ez alatt az emlékmű alatt nyugszik, sírja a templom szentélye alatt van. Tehát akkor ki tévedett? Vagy tévedett-e bárki ? Ogburn egy napon Ben Johnson hódoló szövegét olvasta Shakespeare összes drámáinak első gyűjteményes kiadásában. “Emlékmű vagy te, sírhely nélkül ... !” — Ekkor hirtelen eszébeviT- lant az ajánlás a Folióban: “a legalázatosabban fölszenteljük Shakespeare e földi maradványait.” Ogburn a homlokára csapott: miért szólítja föl az emlékmű alatti felirat az utast, hogy olvassa el, ha teheti, azt, amit az emlékmű rejt? Miért akarná elhitetni az elhihetetlent, hogy Shakespeare van az emlékmű mögött? Egyetlen magyarázat lehet: nem személyre utal, de a Műre! Ez és más motivumo-k vezették Ogburnt arra, hogy hosszadalmas eljárás során a külön erre a célra egybehívandó Egyházi Tanács elé terjeszsze kérelmét a mellszobor körüli fal felbontására Megkapja-e az engedélyt? Egyelőre még ezt a kérdést is sürü homály fedi. EMBEREK ÉS ESETEK: LANGUSZTA Marcel T., az ismert párisi építész vendégei voltunk Korzika szigetén. Tiz évvel azelőtt frissítettük fel a régi barátságot — mert persze, hogy ez az izig-vérig franciának tűnő kiváló tervező is pesti gyerek volt valamikor — és azóta gyakori találkozások, izgalmas viták tették mind bensőségesebbé csaknem fél évszázados szívélyes kapcsolatunkat. Marcel, aki hosszú esztendők óta Korzika szerelmese, és ott tölti'minden vakációját, egy kisdiák lelkesedésével és energiájával kalauzolt minket. Lobogott a forró szélben az őszülő haja, kék szeme úgy csillogott, mint a Valinco öböl felett feszülő ultramodern égbolt. — Ez a földi paradicsom! — harsogta, és fáradhatatlanul rohant velünk és még vagy féltucat angol és skandináv vendégével a tengerpart talpat égető homokjában, versenyt úszott a kempingben táborozó német sportolókkal, órák hoszszat röplabdázott a gyerekei iskolatársaival, akik közül nyolcán vagy tizen ugyancsak az ő vendéglátását élvezték itt, a szigeten: rnlázsás, hőálló ételládákban cipelte a környék egyetlen, árnyat adó bokra tövébe az ötfogásos lakomákat, jegelt italokat és gyümölcsöket, amit hajnalban mind ő maga készített el a feleségével, Jeanette-tel, a hegytetőn álló nyári otthonaikban, majd többszöri fordulóval fuvarozott harminckilométeres távolságból ide, az öbölbe. Aztán beugrott megint a kocsijába, mert otthon maradt még a kutya vagy a macska, vagy az egyik gyereke, vagy valamelyik vendég fürdőköpenye. — Éljen az élet! — kiáltotta, amikor a bokor tövében kibontotta az apéritivet, és lelkesen tálalta saját kezűleg mindenkinek, a maga ácsolta asztal fölött a kaviárt, a remek salátákat, a forrón párolgó sülteket. Aztán felcipelte a társaságot a dombtetőre, mert onnan festőibb a tengerbe hanyatló nap látványa, majd nyolcasával a kocsijába préselve az immár több tucatnyira nőtt áttekinthetetlen családi és baráti kört, átvitt mindenkit a huszonöt kilométerre levő Propriano kikötőjébe, mert ott jobb fagylaltot lehet enni. Onnan a harminc kilométerre levő hegyi városkába, Sartenébe, mert ott meg kell hallgatni a templom orgonáját. S hajnalban negyven kilométer autózás megint, mert reggel nem a tengerben, hanem a kristálytiszta, jéghideg patakban kell fürödni, a hatszázéves genovai kőhid tövében. — De ez mind semmi, barátaim! — harsogta egy délután Marcel. — Az igazi élvezet, a korzikai vakáció csúcspontja most következik: Bonifacio, ahol frissen fogott langusztát fogunk enni! De az indulás előtt még futóversenyt tartottunk a parti fövenyen, aztán Marcel gumitestü motorcsónakba terelt minket, a hirtelen kerekedett szél kétméteres hullámokat vert, azokon repültünk, zuhantunk szivet és gyomrot szorongató tempóban. — Most pedig a kocsikhoz! — vezényelt Marcél. — Irány Bonifacio és a languszta! Mindenki az én vendégem lesz! Még két autót beszervezett a langusztaexpedicióhoz ,az egyiket egy Jean-Pierre nevű hosszú hajú ifjú autóversenyző, a másikat Georges, a zömök marseilles-i taxisofőr vezette. Kutyák, fürdőruhás gyerekek, délben kiürült ételládák közt szorongtunk, megszámlálhatatlanul sokan Marcel kocsijában. És az ut Bonifacióba! Száz kilométer, hol a tengerparton, hol ezer méter magasban, kopár bércek tetején, mézillatu erdők között, fel-le, fel-le, millió hajtűkanyaron át. — Még világosban kell oda érnünk, hogy lássatok valamit! — kiáltotta Marcel, és beletaposott a gázpedálba. És folytatódott a hajsza, az eszeveszett verseny a szerpentineke, az autóversenyzővel, meg a marseille-i taxisofőrrel. A gyerekek visitoztak és izzadtak, az egyik kutya a lábam előtt nyüszített, kellemetlen szagot árasztva, kínjában a cipőmet rágta. Az én gyomrom meg a századik, az ezredik kanyarban a torkomba nyomult, majd a mélybe szállt megint. Nagyokat nyeltem, zsebkendőmet a szám elé szorítottam. — Éljen! Megérkeztünk! — Marcel villámsebesen fékezett, máris egy fenyegetőn ringó motoros hajócskába taszigált minket. — Bonifaciót a tengerről kell megpillantani! Valóban csodálatos volt: az égbe nyúló mészkőszirtek, melyeket homoruan kivájt a tenger árja, a tajtékzó viz fölé tornyosodó, szinte belehajtó ősi városka, a fantasztikus alakú barlangok sora. Apró kis hajónk vidáman, könnyedén táncolt a sistergő, kavargó hullámok tetején, és mintha gyomromban is ott kavargóit, hánykolódott volna ez az egész mediterrán csoda. Aztán rohanás, gyalog, fel az óvárosba: ez itt az ifjú Bonaparte hadnagy szállása volt, amott most is az idegenlégionáriusok kaszárnyája . . . lám, az a csapszék .. . azok az alakok . . . gyomrom már amúgy is oly szívesen elmellőzött volna. Halleves. De ez még nem languszta, csak apró halacskák, csigák, tengeri pókok, moszatök, és a szürkésbarna lében a tenger illata, a tenger emléke, mely úgy felrázott, megkavart. . . Aztán sült halak tömkelegé . . . még ez sem a languszta, csak szemrehányóan rám néző, 1 kínosan emlékeztető vad illatokat árasztó tengeri szörnyek iszonyú adagja. — Edd, csak edd! — nevetett villogó foggal Marcel. — Remek, ugye? De most majd, a languszta! Ünnepélyes csend. A vendéglős és a felesége, mint szertartásmesterek, büszkén, átszellerhülten hozzák hatalmas tálakon a remek, húsos, omlós, féhér langusztadarabokat. De ó jaj, az is csak tengeri szörny, annak is csak tengerillata, halszaga, rákszaga van! Kétségbeesetten piszkáltam a késemmel. — Edd csak, edd bátran! Ugye milyen remek? (Folyt, a 11. oldalon) Halász Péter
