Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-31 / 22. szám
10. oldal A TITOKZATOS HÁZ Irta: HALÁSZ PÉTER Lakásomtól kétpercnyi távolságra, a Bayswater Road és a Leinster Terrace sarkán áll a kétemeletes villa, amely egykor James Barrie, az iró háza volt, ott élt és dolgozott 1934-ben bekövetkezett haláláig. Barriet “Peter Pan” cimü tündérmeséje tette világhírűvé, a mesejáték, amelyet itt Angliában minden karácsonykor felújítanak, megfilmesítették, többször is és lefordították minden nyelvre. Barrie a Peter Pan-on kívül még több kitűnő könyvet és színmüvet irt, s van köztük jónéhány, amit ismernek Magyarországon is: “A kis tisztelendő”, “A vén lányok”, az “Egyenlőség”, áz “Alice ülj a kandallóhoz” és az “Amihez minden asszony ért.” Esténként, amikor sétára indulok, rendszerint fölmegyek a Leinster Terrace-ig, s megállók néhány pillanatra a Barrie-ház előtt. Az ablakok sötétek, a ház lakatlan. A kertet kőfal veszi körül, a kapu zárva. Barrie idejében csöndes negyed volt ez: orvosok, ügyvédek, sikeres üzletemberek építtettek házat a Bayswater környéen, a Kensington Park mellett húzódó széles utón gumirádlisok suhantak. A hanyatlás az első világháború után kezdődött, a házak jómódú tulajdonosai közül sokan kiköltöztek a villanegyedekbe, mások lehunyták a szemüket és özvegyük arra kényszerült, hogy bérlőket fogadjon a házba. De ez még szemérmes megalkuvás, afféle “fenn az ernyő, nincsen kas”-életstilus változás volt, a lakbért minden elsején borítékba rejtve kellett elhelyezni a kredenc-fiókban, amúgy mellékesen, csaknem szórakozottan. Az özvegyek délutánonként teához öltöztek, vendégeket fogadtak, rendszerint más özvegyeket, olykor megérkezett egy-egy könnyelmű unókaöccs, aki kártyaadósságba keveredett és a teázás után homlokát törölgetve és körülményesen rövidlejáratu kölcsönért folyamodott. Hűséges komornak, vagy társalkodónők maradtak az özvegyek mellett, kerekes asztalkán ők gurították be a teát, egy héten egyszer együtt mentek a moziba és utána Rudolf Valentinoról beszéltek csillogó szemmel. Mások spiritiszta szeánszokon kerestek vigasztalást és uj tartalmat életüknek, a Leinster Gardens egyik házában lakott a hires médium, akit gyakran keresett föl Haiwatha Nagyfőnök, a vezérlő és eligazító szellem. A Leinster Gardens folytatása a Leinster Terrace nevű keskeny utcának, esti sétákon azon át folytatom utamat a Bishopsgate felé, ahol a rómaiak korában Londonium egyik városkapuja állott. A kapu beomlott, de szász időkben újjáépíttette Erkenwald, London püspöke, amig aztán 1760-ban végképpen lebontották, eltüntették, s ma csak tábla jelzi, hogy ott állt valaha, London mindenkori püspökének felelőssége volt jókarban tartása és annak fejében a kapun áthaladó, tűzifát szállító szekerekről, egy hasáb a püspököt illette. A Bayswater kerület az özvegyek korszaka óta a változások többféle fázisát élte át, mig végül szállodai negyed lett, a főútvonalon, a Bayswater Roadon drága, elegáns hotelok sorakoznak, a mellékutcákban kisebbek és olcsóbbak. Minél szerényebb a szálloda, annál nagyképübb a neve, mint például “Buckingham Palace Towers Hotel Intercontinental”, vagy “VIII. Henrik Nagyszálló”. Az egyik mellékutcában, a Queensborough Terracon van a magyarok kedvenc szállodája, vonzerejének titka az, hogy magyarszármazásu tulajdonosai vannak: a “King’s Hotel”. A környék történetét, változásait könyvekből és archívumbeli böngészésből ismerem, személyes ismeretségem a Bayswater kerülettel viszonylag újkeletű. Talán ennek tulajdonítható, hogy ez az utca, a Leinster Terrace, amelybe Barrie háza e’őtt fordulok be, különös módon foglalkoztatni kezdett. Nem is a Leinster Terrace, de annak folytatása, a Leinster Gardens, amelynek házai a tizennyolcadik század közepén épültek. Akármily nagy a forgalom a főúton, az utcába kanyarodva csönd és nyugalom fogad. Fölnézek a Barrie házra, vajon melyik ablak mögött volt a dolgozószobája, amelyet az alkotás óráiban tündérek és varázslók népesítettek be? Azután továbbhaladok az utcában, a házak ablakaiból, a leeresztett függönyök mögül halvány fények sziiremlenek a járdára. Mindaddig, amig a Leinster Gardens 24 számú ház elé érek. Ez a ház az, amely foglalkoztatni kezdett és mágnesként vonzani. A kétemeletes háznak ugyanis egyetlen ablaka mögött sem láttam még fényt soha, egyszer sem. Minden emeleten három - három ablak, de ezek az ablakok mindig sötétek. Pedig a háznak nincs olyan jellege, mintha lakatlan volna. Kapuja zárt, az ablakok sötétek, de a járda a ház előtt mindig tiszta, mintha naponta többször is gondosan felsöpörnék. A tőle jobbra és balra eső házak ablakaiban fény csillan alkonyat után, de a 24-es számú házban minden sötét és mozdulatlan. Nehezen tudnék számot adni arról, hogy a sötét és zárt ház talánya miért okozott akkora feszültséget bennem. Volt rá eset, hogy késő éjszakán egyszerre csak letettem kezemből a könyvet, vagy fölálltam íróasztalom mellől, fogtam a kabátomat, kalapomat, lesiettem az utcára, befordultam a Barrieház előtt és ellépkedtem a Leinster Gardens 24- es számú ház elő. Mindig sötét ablakok fogadtak, mindig a tökéeltes mozdulatlanság. A környező házak ablakai világosak voltak, egyik-másik mögül a televízió fényjátéka vibrált, de a 24-es számú ház ablakai feketén meredtek az utcára. Le-föl járkáltam előtte egy ideig, aztán hazatértem. Az is megtörtént már, hogy éjjel felriadtam álmomból és nyomban a rejtélyes ház jutott eszembe. Minél hosszabb ideje tartott ez, annál nehezebben szabadultam tőle. Egyszerre csak az az őrült gondolat kerített hatalmába, hogy valakinek abban a házban segítségre volna szüksége. Talán egy asszony él a lefüggönyözött és sötét ablakok mögött, egy eszelős, zsarnoki férj rabságában. Igen, a gondolat először igy bukkant föl bennem, hogy “talán”, vagyis csak a távoli és halvány lehetőség s magam is nevettem rajta. De aztán azon kaptam magam, hogy a “talán” szót mintegy észrevétlenül elvetettem és a lehetőségből bizonyosság lett: valaki van abban a házban, aki segítség után epekedik, akinek messzi, elhaló hangja, könyörgése többé nem hagy nyugodni, fölriaszt álmomból, kiűz az utcára, éjnek idején végigsietek a Leinster Gardens-en és dobogó szívvel, zaklatottan megtorpanok a 24-es számú ház előtt. Fölajzott idegállapotomban már a hangot is hallom, az elvesző női sikolyt, a vastag függönyök mögül, a faburkolatos szobák kriptái csöndjéből. S valaki ott ül a szoba sarkában, öblös fotőjben, jéghideg, merev, mozdulatlan arccal és könyörtelenül nézi vergődő foglyát. Dehát miért? Miért? Volt úgy, hogy hazatértem, leültem olvasni, elűztem a rémképeket, de csak rövid időre, egyszerre csak fölkaptam a fejemet, ereimben megdermedt a vér, a messzi sikolyt hallottam. Engem hivott. Fölugrottam és rohantam a Leinster Gardensbe. Sötét ablakok. Álltam a kapu előtt s már lendült a karom, hogy kopogtassak. S ha nem nyílik, ököllel dörömböljek rajta. De aztán visszarettentem ettől, le-föl sétáltam a néma ház előtt, s végül holtfáradtan tértem haza, hogy ágyamra vessem magam s nyugtalan, nyomasztó álomba merüljek. De most arról az éjszakáról kell beszélnem, melyen gyötrő vízióim végülis cselekvésre ragadtak. Olvasás közben nyomott el az álom, de félóránál nem alhattam tovább, dobogó szívvel riadtam föl, tisztán hallottam a titokzatos ház foglyának sikolyát. Reszkető kézzel kapkodtam magamra a ruhámat és rohantam le a harmadik emeletről a Bayswater Roadra, föl a Leinster Terraceig, s azon át a Leinster Gardens 24-ig és ököllel estem a kapunak . . . Hátra tán torodtam. A Leinster Gardens 24-nek ugyanis nem volt kapuja. A kaput csak a ház falára festették. A háznak egyáltalán nem volt bejárata. Egy pillanatig azt hittem, hogy eszemet vesztettem. Aztán megfordultam, az utca sarkához rohantam, ott befordultam, s aztán a Leinster Gardens mögötti utcába szaladtam, hogy a titokzatos ház mögé kerüljek. S ott földbegyökerezett a lábam. Ott álltam tehát a Porchester Terrace nevű utcában, s ott, ahol a 24-es számú háznak kellett volna lennie, nem volt semmi, üres, fekete, ásító szakadék, s csak túl azon vékony fal: díszlet. A mélyből dübörgés hallatszott: elszáguldott a földalatti villamos. Másnap reggel visszatértem a Leinster Gardens 24. elé. S akkor ámulva eszméltem rá, hogy nincs Leinster Gardens 24. A két szomszédos ház között csak egy diszlet-fal. Ráfestve a kapu és ezüstszínű festékkel az ablakok. Müház, színpadi díszlet egy régi londoni utca közepén. Okát, magyarázatát nem ismerem, nem is kutatom. Inkább el akarom felejteni. GÖRBE TÜKÖR: AZ INFLÁCIÓ ÉS A JÓ ELET A New York Times beszámol arról, hogy sokak véleménye szerint az infláció nem befolyásolja hátrányosan az amerikai jólétet. A cikkíró példákkal és számadatokkal igazolja állítását, nem sokkal a husbojkott hete után. Az egyik megkérdezett, Dobronyi Szepi miami szobrász és fotóművész a következőket mondja: “Elsőosztályu dolgok, drágább árucikkek birtokába jutni nem pénz, hanem jóizlés kérdésé. A magam részéről szívesebben adok 15 dollárt egy szép husért, mint 5 dollárt egy közepesért”. (Megjegyzendő, hogy Mr. Dobronyi Finnországból importálta házát, bútorokkal és minden berendezésével együtt). Mindazonáltal az ügyben mégis van valami, mert lám a vitatható hatékonyságú husbojkott hete nagyjából végétért, illetve szórványosan akadnak, akik még kitartanak mellette, de nagyobbára ott tartunk, hogy a háziasszonyok úgy veszik a megdrágult húst, mintha mi sem történt volna. Egyéb példák: A Cadillac luxuskocsik, az amerikai jólét szimbólumai, 14 százalékkal nagyobb eladási rátát értek el az év első három hónapjában, mint az elmúlt év hasonló időszakában. És ugyanazok az amerikaiak, akik a húsárak emelkedésére azt mondták, hogy: “Olcsóbb, ha a pénzt esszük meg, mint a húst . . .”, amely mondás szállóige lett az országban, 1972-ben 8 millió színes televizió készüléket vásároltak, 1,700.000-rel többet, mint 1971-ben. Többet utaztak elsőosztályu jegyekkel, majdnem kétszerannyi vitorlás yachtot vásároltak és sokkal többen vették igénybe a taxit az olcsóbb autóbuszok rovására. Carola Gardiner, egy 30 éves floridai, aki ép(Folytatás a 11-ik oldalon) Halász Péter
