Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-31 / 22. szám
9. oldal A VETERÁN HAZATÉR Irta: PAPP VARGA ÉVA Általában a jó emberekről szeretek irni. Talán azért, mert a legnagyobb emberi érték a jóság és erre figyelek fel különösképen. Másrészt pedig azért, mert olvasóimnak szeretnék valami vigasztalást nyújtani ebben a mai sivár, nehéz életben, amelyben a gonoszság és lelketlenség egy időre háttérbe szoritott olyan sok mindent amiért élni érdemes. Az emberi jóság különféle megnyilatkozásait úgy gyűjtöm csokorba mint valamikor a kertünk végében a rengeteg dudva és csalán közüli is kiszedtem a felfedezett néhány szál színes, illatos virágot. Ám épp úgy, mint ahogy akkor sem bírtam kikerülni a csaláncsipést, most is megszűrt az emberi gonoszságnak egy megnyilvánulása. * * * Egy mulató misztikusan világított éttermében vacsoráztunk százados barátunkkal, aki nemrég tért haza Vietnamból. Láthatóan élvezte a sokáig nélkülözött amerikai civilizációt, amely benne volt az egész atmoszférában, a terített asztaloktól a felszolgáló pincérekig. Barátunk nézte a táncolókat, hallgatta a zenét és itt-ott mesélt is. Olyasfajta ember, akinek fejlett szépérzéke van és minden érdekes dologra felfigyel. Több, regénynek is beillő élményeit hallgatva — hol 3I- mélkodva, hol szörnyülködve — megjegyeztem: “Elképzelhetetlen, hogy mindezeket túlélheti egy ember. No de most, hogy végre ismét itthon van, annál jobban értékeli majd azt a szeretetet, amellyel körülveszik az emberek.” Rámnézett, hirtelen jött indulattal odábbtolta a poharát és azt mondta: “Maga tényleg azt hiszi, hogy minden ember átérzi mivel tartozik a hazatért katonának? Nem mindenki fogadja a frontról hazatért veteránt mint azt joggal elvárhatnák. Hallgasson ide, a napokban ez történt velem. Az utcán cigarettára akartam gyújtani, de véletlen nem volt gyufám. Épp egy kis üzlet előtt álltam, hát bementem, tüzet kérni. Az üzlet hátterében dolgozó tulajdonosnő közömbösen rámnézett és azt válaszolta, hogy menjek oda ahol gyufát árulnak. Valahogy úgy megütött ez a visszautasító modor, hogy csaík álltam egy helyben. Eközben megláttam, hogy egy asztalon van egy nagy doboz konyhagyufa és mellette nyitva egy kis zseb-gyufa, amelyben már csak néhány szál volt. ‘‘Adja el nekem ezt a néhány szál gyufát, aszszonyom, — mondtam a nőnek — elég lesz addig, amig többet vásárolhatok.” “Nem lehet. — mondta a nő ridegen. Az a férjemé. Ellenben itt van ez a nagy doboz gyufa, ezt megveheti.” Erre elnevettem magam és mondom: nézze, a maga férje ebből is rágyújthat, de én a Belvárosba megyek, hát nem vihetem magammal egyenruhában ezt a nagy doboz konyhagyufót. Az a pár szál ami még ebben a kis tartóban van épp megtenné. A nő erre határozottan mondta: Sajnálom ez a férjemé! Ott vásároljon gyufát, ahol azt eladják! “Kijöttem az üzletből anélkül hogy rágyújtottam volna, de olyan dühbe gurultam, hogy elment a kedvem a cigarettától is. Megálltam kinn és leírtam az üzlet cimét, de aztán összegyűrtem és eldobtam a papirt, hiszen mire jó . . . nem lehet orvoslást keresni ártani meg nem akarok. Úgy látszik nincs védekezés az emberi gonoszság ellen! — fakadt ki a százados. ❖ * * Védekezés nincs . . . ismételtem magamban. Ám megtorlás sajnos van és attól tarthatunk. hogy sok hadfi, aki kevésbé tud uralkodni indulatain meg fogja torolni a kisebb-nagyobb sértéseket, durvaságokat. Az emberek többségében rendszerint feltámad a bosszuszomj, ha igazságtalanság éri őket. Különösen áll ez a távolkeleti frontokon harcoltakra, akár bennmaradtak a szolgálatban, akár leszereltek. Még azok is, akik pedig nem szenvedtek hadifogságot, annyi mindenen mentek át gyilkos kiimában, hogy nem igen sok lesz hajlandó eltűrni mégoly kis sértést sem azoktól, akik civilként élték át védett helyzetben a hadüzenet-nélküli háborút. S hogy e hazatérők mennyire lesznek hajlandók “zsebre vágni” a közönyt, sértést vagy igazságtalanságot azt csak a jövő tudja megmutatni. Egy kis emberi jósággal, jóindulattal igen sok tragédiát lehetne megelőzni, elkerülni. TANULNI JÓ Késő este — amikor végre lefekszem,, elalvás előtt könyv van a kezemben. De nem regény, hanem tudomány ... tanulni vágyom sorsom alkonyán. Tanulni jó s ha véges életem a végtelen Egészhez mérhetem — mintha enyhülne gyötrő bánatom. Este képernyőn láthatom a nagy világot — a világ minden részét... csak meg kell nyomni egy gombot s már nézhetem a „TEVÉT”! De nemcsak a földi tájat, még messzibbre visz a varázslat; most éppen a holdat járom, talán olt megtalálom kit elvesztettem a földön... Képzeletben a Végtelent köszöntőm. 1973. VÁRNAI ZSENI GONDOLATOK Bíráló cikkekben sokszor azért említ neveket az újságíró, nehogy a fél város magára ismerjen. Baj az, ha már nem a gyerekek növekedésén vesszük észre, hogy öregszünk. • Rosszmájú megjegyzés: egy 25 éves házassági évforduló mutatja, hogy az ember inkább el tudja viselni a veszekedést, mint az egyedüllétet. • A rendszeretet arra jó, hogy ha valami eltűnik, rögtön tudjuk, hol ne keressük. • Sok ember olyan, mint a takarékpersely: akkor zörög a legjobban, ha majdnem teljesen üres . Ha egy férj fizetésemelést kap, a feleség meg van győződve róla, hogy ő érdemelte ki. Kötéltáncos: olyan ember, akiről bízvást mondható, hogy nem tér le az egyenes útról. A LEGSZENNYEZÖDÉSI PROBLÉMÁRÓL A detroiti autógyáraknak elég sok fejtörést okoz a Környezetvédelmi Ügynökség szabványrendelete, bár egy évi halasztást kaptak — 1976-ig — egy olyan autómotor kivitelezéséhez, amely nem szennyezi a levegőt. Az autógyárak részéről azonban már most kijelentették, hogy még ez az extra 12 hónap sem lesz nekik elég a határidő betartásához. Az autógyárosok kétségbeesésükben uj tervjavaslatokkal fordulnak Washingtonhoz, amelyről azt hiszik, hogy törődik a légszennyeződés problémájával. Egy sokat igéoö terv már el is jutott a Környezetvédelmi Ügynökséghez Huxley Barnstable, egy gépészmérnök révén, aki már évek óta foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ő mondotta nekem, hogy: “az autógyárak már évek óta minden igyekezetükkel azon vannak, hogy megszüntessék az általuk gyártott motorok szennyező hatását, de csak most sikerült feltalálni egy elmés kis szerkezetet, amelyet azonban nem a motorra, hanem a személyre kell szerelni.” “És mi az?” kérdem izgatottan. Barnstable kinyitotta táskáját és kivett belőle egy csomagocskát. “Ez itt Detroit válasza a légszennyeződés kérdésére.” Széthajtom a papirt. “De hiszen ez egy közönséges steril géz-szövet amelyre madzagok vannak kötözve!” ‘‘Pontosan. Mielőtt kimenne az utcára, előbb felköti ezt az orra, szája elé és 50 százalékkal kevesebb szennyezettségü levegőt fog belélegezni”. “Pofonegyszerű. Hogy tudott ez eszébe jutni az önök kutatóinak?” “Véletlen folytán. Egyik kutatónk öreg földraj zkönyben lapozgatott és látott egy képet, amely Japánban készült egy tífuszjárvány idején. A képen ábrázolt személyek mindegyikén ilyen géz-álarc volt. És akkor hirtelen felötlött benne a gondolat, hogy ezekkel az álarcokkal meg lehet oldani az Egyesült Államok légszennyeződési problémáját.” “Meghagyhatnánk a japánoknak”, mondom. “Az egészben az a legszebb, hogy egy ilyen arcbandázs mindössze 1 dolcsiba kerül, mig az a kocsira szerelhető szerkezet legkevesebb 300-ba. Mi most csak egy dologra összpontosítjuk figyelmünket, éspedig arra, hogy a Környezetvédelmi Ügynökséget rávegyük egy olyan törvény kidolgozására, amely szerint az ország minden lakosa öltsön magára ilyen álarcot 1976-ig” mondja Barnstable. “Azt, aki ilyen védőbandázs nélkül lép az utcára, pénzbüntetéssel, esetleg elzárással, vagy pedig mind a kettővel kell sújtani.” “Ebből az következik, hogy a dolog súlyát a lakosság viseli”, vetem közbe. “A mi hozzájárulásunk a Tiszta Levegőért-akcióhoz csupán annyi lesz. hogy ön nem tudja beindítani a kocsiját mindaddig, amig szája elé • nem köti ezt a maszkot. ‘‘Nem látom hogyan tudná a Környezetvédelmi Ügynökség elutasítani az önök javaslatát,” mondom. “Ha ez nem fogja előbbre vinni az au-* tótársaságokat legalább egy mérfölddel, ekkor mi más?” ART BUCHWALD
