Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-03 / 18. szám
14. oldal NE KÍVÁND, AMI A FELEBARÁTODÉ! Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Mennyi bűntől lehetne mentes az emberek élete, ha nem lenne ott mindannyiunk lelke mélyén a csirája egy sokszor magunk előtt is ismeretlen, érhetetlen mohóságnak, amely önkéntelenül is megkívánja azt, ami a másé. Ez az érzés benne van tudat alatt már a gyermekben. Mikor az én fiam és leányom még egészen kicsiny volt és együtt játszott velük egy hasonlóképpen kicsiny barátnőjük, az elvette tőlük erőszakkal, kezükből kitépve a léggömböt, melyet pedig ő is kapott, úgyhogy neki három léggömbje volt, a másik kettőnek pedig egy sem. Nem hagyhattam annyiban ezt és megfedtem a kislányt, elvéve tőle a két léggömböt, amely nem volt az övé, majd szemrehányóan mondtam neki: — Neked megvan a magadé. Játszál azzal. Miért veszed el a másét? Erre ő keserves sírásra fakadt és zokogástól fuldokolva kiáltotta: — De én nekem nem elég egy. Én mind a hármat akarom! Szükségem van mind a háromra .. . Ez a vágy, amellyel a másét megkívánjuk, az évek folyamán velünk nő, erősödik, fejlődik, noha talán nem is tudunk róla. Mikor megboldogult férjem még velem volt és együtt élveztük az életet, gyakran voltak vendégeink. Egy este barátaink azzal leptek meg, hogy társasjátékot fogunk játszani. Vagy tiz család gyűlt egybe, mindnyájan hoztak valamilyen dísztárgyat, vázát, divány. párnát, antik szobrocskát vagy más egyebet és ezek elnyeréséért folyt a játék. Sorban kockát vetettünk és aki tizenkettőt dobott, választhatott egyet a tárgyak közül, de az még nem lehetett az övé, mert kétszer egymásután meg kellett ismételnie a dobást, hogy tulajdonává tehesse. Nosza lett erre versengés. Különösen egy antik teáskannára fájt minden asszonynak a foga. Valamennyien azt akarták megnyerni. Uszították férjeiket, hogy jól dobjanak, talán ők nyerhetik azt meg nekik. Ahogy egyre jobban belemelegedtek a játékba, szemük kigyulladt, arcuk kipirult és akkora lett az izgalom, hogy képesek lettek volna egymással összeveszni emiatt az egy tárgy miatt. Pedig a társaságunk tagjai csaknem mind vagyonosak voltak és könnyűszerrel vehettek volna ilyen kannát, de nekik éppen ez kellett. Bz a szinte félelmetessé váló versengés csodálatosan leleplezte az emberi jellemet — az ember szinte kivetkőzik önmagából, ha valamit akar, ha HETI NAPTÁR j l május ij1 7—Hétfő: Gizella ! I 8—Kedd: Acsád ;! 9—Szerda: Gergely ;; 10—Csütörtök: Hermina <; 11—Péntek: Fülöp !» 12—Szombat: Pongrác ;! 13—Vasárnap: Szervác j; valamit megkíván. Később férjem betiltotta ezt a játékot. Azt mondta, hogy csak kihozza az emberből azt, ami csúnya — azt a rettenetes, szinte beteges vágyat valami után, ami nem az övé. Ez alól a “megkivánás” alól még azok sem mentesek, akik vallásosak és az Ur követői. Imakörünkben sokáig szokás volt, hogy ki-ki beszámoljon Krisztussal való tapasztalatairól és elmondja, hogyan segítette meg az Ur, mit tett érette. Valamennyien áhítattal hallgatták — egy ideig. De ha akadt olyan, akinek különösen megrázó élménye volt az Ur Jézus Krisztussal, azt vagy nem hitték el, vagy lelkűk mélyén — akaratuk ellenére is — irigyelni kezdték az illetőt. És ez az irigység csaknem gyűlöletté fajult, tudat alatt persze, mert az illető saját magának se merte volna bevallani, hogy fáj neki az, hogy az ilyen gyö-A MAGYAR HARANGOK TÖRTÉNETÉBŐL Amikor Szent István király rendeletére az első templomok épültek Magyarországon, a keresztény egyházak már általánosan használtak harangokat. Templomaink mellett is épültek tornyok s bizonyára hamarosan harangok is szóltak bennük. A 11. században keletkezett Gellért.legenda már megemlékezik harangokról és ebben az időben az adománylevelek is harangozói szolgálatra rendelik egyes falvak lakóit, igy a csallóközi balonyiakat, a győri székesegyház számára, amely kötelezettség alól csak a 18-ik században váltották meg magukat. Az első harangöntő, akinek nevét ismerjük, Henrik, pesti mester ;egy évvel a tatárjárás előtt (1240-ben) földet bérelt a Buda környéki Kánó és Jenő apátjától. Az a harang, amelyet 1966 decemberében Kovács Zsigmond unyi traktorvezető szántott ki Dág község határában és Győrffy Lajos unyi lelkipásztor közbenjárásával jutott az esztergomi Balassa múzeumba és amely a legrégibb ma is meglévő magyar harang, ebben az időben már szólhatott, talán éppen a tatárok dulása juttatta a földbe? Nagy Lajos királyunk 1357. augusztus 1-én a Galnovról származó Konrád mestert “a visegrádi nagy harang sikeres megöntéséért . . . minden közteher viselése alól” felmentette. Néhány évvel ezelőtt, Szőke Mátyás, a visegrádi muzeum régésze egy középkori harangöntő műhely maradványait tárta fel a Salamon-torony tövében. Igen valószínű, hogy Konrád mesteré volt az, s az ott talált harangminta-töredékek a kérdéses harang öntésére szolgáltak. Felvidéki és vidéki városaink számadás- és jegyzőkönyveiben az 1400-as évektől kezdve egyre sűrűbben találkozunk harangöntő mesterekkel. Kassán 1500 körül legalább 4—5 réz-, harang- és ágyú öntőmester élt egyszerre, akik mind értettek a harangöntéshez. Ebből az időből már meg is maradt templomaink tornyában néhány harang. A legöregebb közülük a barabási református egyházé, amelyen a nyörü tapasztalat a másé legyen, és nem az övé. Re Humbard szerint “ez a gonosz megkivánás csak ártalmunkra lehet és tönkretehet bennünket, mert arra kényszerit, hogy Isten parancsolatát megszegjük. Emlékezzünk arra — mondja az evangélista - hogy amit tennünk kell az az, hogy szemünket elfordítsuk azokról a dolgokról, amelyek nem a mieink, vagy hogy megszűnjünk arra törekedni, hogy elérjünk valamit, amelynek elnyerése nem áll módunkban. Amely percben ilyesmire vágyunk, törekszünk vagy ilyesmit megkívánunk, az máris bűnné válik.” Heti fohász Urunk, Te ismersz mindnyájunkat, ismered gyönge és esendő emberi természetünket. Add meg nekünk a kegyelmet, hogy minden bűnünkön át is szeressünk Téged és ha elesünk is, vétkeinkből fel tudjunk kelni szeretetből Éretted. Tudod, Urunk ,hogy sok a kérnivalónk és még több a megköszönni valónk. Csak arra kérünk most, minden kérésünk közt elsőnek azt teljesítsed: soha ne fogyjon ki a szivünkből a szeretet Irántad és mindig meg tudjuk köszönni Neked a szivünkbe oltott szeretet kegyelmét. És add meg nekünk, hogy az Irántad érzett szeretet vezessen minket embertársaink iránti szeretethez is. Ámen. négy evangélista neve olvasható és a betűk alakjából következtetve iegalább is a 15. században öntetett; csak néhány éve, 1964-ben hasadt el és vált használhatatlanná. A tiszántúli kerület gondoskodása megóvta a becses történeti emléket a végső pusztulástól, a beöntéstől és jelenleg méltó helyen pihen: a debreceni Egyházkerületi Gyűjteményt gazdagítja. Nem sokkal később készült a nagybátori és a nagybarcai ma is működő, valamint a kisgyőri, már szintén elhasadt harang. Évszám nincs rajtuk, de ugyancsak a feliratuk betűinek jellege alapján a 15. század végéről, vagy a 16. század elejéről származnak. Könnyen lehetséges, hogy mindhárom ugyanannak a név szerint nem ismert — mesternek a munkája. Mivel a harang és az ágyú nyersanyaga azonos, a tűzfegyverek elterjedésével harangjainkat a legújabb időkig fenyegette az ágyúvá Öntés veszélye. így már 1532-ben Bebek György, a csetneki nagy harangot hasonló célból elrabolta és Krasznahorka várába szállíttatta. De országszerte fosztogatták másfél száz éves magyarországi tartózkodásuk idején templomaink tornyait a törökök is. E sorsra jutott 1622-ben a szügyiek egyik harangja is, hiába menekítették azt át a falu néhány évvel korábbi elpusztulásakor az Ipolyon túl fekvő Szelesténybe. Valamilyen oknál fogva a törökök mégis elhagyták a harangot elhurcolás közben, mire Szügy földesura bevitette azt a balassagyarmati házához, majd néhány év múlva, mivel nem volt, aki használja, elzálogosította Palást községnek. A másik harangjukat eláshatták a szügyiek az elmenekülésükkor. 1920-ban egy nyári zápor mosta ki a földből. Azóta a kis harang ismét szól a szügyi evangélikus templomban. A vérzivataros török világ igen megtizedelte a magyarországi harangokat. Amig azt megelőzően minden falusi templom 2—3, gyakran nagyméretű haranggal rendelkezett, az ország felszabadítása után, az 1600-as évek legvégén alig akadt falvanként egy-egy kis csengettyű. Azt is gyakran — tanult mesterek hiányában — kontárok, talán egyszerű falusi kovácsok öntötték. Az ellenreformáció és a 18. századi katolikus restauráció idején a protestáns egyházak harangjait másfajta veszedelem fenyegette. A templo(Folyt, a 15. oldalon)
