Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-03 / 18. szám
15. oldal ARCOK A MÚLTBÓL: BÖDŐ BÖSKE, A SZOKNYÁS BETYÁR A betyár históriák utolsó, tragikus felvonása a 19. század második fele, a levert szabadságharc utáni időszak. Savanyu, Sobri neve után, a két Patkó, Séta Pista következik és sok — szláv és német névtől tarkított — lajstrom: rablott tárgyak kimutatásai, kárfelmérések, jelentések. Akik Világosnál letették a fegyvert, hazatérve, a Dráva és a Balaton közötti erdőségekben újra felvették, buzgón szimatoló pandurhaddal a hátuk mögött. Különösen nagy port vert fel — az osztrák sajtó leplezetlen gúnnyal tálalta —, amikor a kiegyezés előkészítésén fáradozó Somogyba látogató Deák Ferencet is kirabolták. A pandúrok nem egy esetben tehetetlenek, sokszor félénkek voltak. Mellettük azonban egyre gyakrabban tűnnek fel az első csendőrök. Az alispán i iratok szemléletesen tükrözik, milyen vasfegyelemmel .kemény kitartással — igen gyakran nem kis vérdij reményében — veszik fel a harcot a nép által bujtatott betyárokkal. Nemcsak a népdalok, hanem nagyon sok jelentés, Berzsenyi és Eötvös munkája is tükrözi, hogy a szegénynép mindig szánta és bujtatta a betyáréletet választó legényeket. BŐSZOKNYA ÉS PUSKA A hazatérő és újra lázadó “hadfiakat”, 48-as honvédeket, nemzetőröket nemegyszer elkísérte bujdosásukban a feleségük is. A levéltári anyagot jól egészíti ki a népköltészet is. “Feleségem, vesd a lábad kengyelbe El kell menni Olaszország szélére” — jegyezte le a bujdosó betyárrigmust Gönczi Ferenc. A szoknyás, puskás asszonyok, lányok az erdők üldözött betyárjai lettek, s nem véletlen, hogy számuk a szabadságharc után szaporodott különösképpen. Dr. Vikár Béla is feljegyezte egy női betyár históriáját, akit Somogybán Náninak neveztek. A pontos nevét nehéz lenne megállapítani. Az iratokból különös nevek sorjáznak elénk: Reketytye Zsuzsi, Berki Juli, Füttyös Kati. Az utóbbiról igy írnak a korabeli források: “— nevét onnan kapta, mert nő létére fütyölgetri szokott. Férfias természetű, férfiasán viselkedő nő volt . . . ellenszenves arccal, durva bariton hanggal . . . . Bő szoknyát hordott, férfimellénnyel. Nyakában mindig ott feszült a pásztortarisznya, amelyből kilógott a kostök ... A hosszú szárú pipa mindig a szájában lógott.” Az iratok jellemzései igyekeznek minél elvetemültebbé, vérszomjasabbá, erkölcstelenebbé és félelmetesebbé rajzolni a betyárlányokat. “Retteg a nép” írják velük kapcsolatban. Ámde éppen ez időben keletkezett a nép ajkán egy dal: “Isten törömtötte a betyárokat, Azok által veri a gazdagokat. Ha betyár gyerök nem találkozna, Gazdag embör soha nem imádkozna...” Valóban volt, aki rettegett tehát. A LAPÓDI NAGYERDŐBE.. . A kiegyezés után, a dualizmus korában egyike volt az utolsó somogyi betyároknak Bödő Böske. Emlékezetét nem is tetteinek hire, hanem egy rövid népballada őrzi. (Kiss Géza közölte az Ormány ságban.) Bödő Böske Séta Pista bandájának tagja volt. A somogyi alispán Baranyába intézett átirata részletesen leírta küllemét: középmagas, molett nő. Fekete a haja, szemöldöke, a szeme. Ajka kicsi, karikás. A csendőrök azonban nem a szépsége miatt kutatták. Ötszáz forintos vérdijat tűztek a fejére. Sorsáról a leghitelesebb forrás ismét a népballada: “A lapódi nagyerdőbe Sírva járkál Bödő Böske. Keresi a szeretőjét. A sok pandúr megölőjét. Még az este azt hallottam Erre vitte fakó lova, Lobogott a gyolcs gatyája, Kilenc pandúr a nyomába. Bödő Böske jába járkász Szeretődre rá nem találsz. Ott van az má Kajosváron, A vármegyei udvaron.” Bödő Böske sohasem került a kaposi megyeházára. A néphit úgy tartja, hogy csendőrökkel vívott harcban esett el. A századfordulóra alig maradt egy-egy üldözött Somogybán. Aki a nyomorúságtól szabadulni akar, az már összekaparja a hajójegyre valót, várja Amerika. Tükrösök, öregapák meséi, népdalok és egy lezárt irattári csomó: ez lett a betyáréletből, a Bödő Böskék sorsából. Tröszt Tibor A MAGYAR HARANGOK TÖRTÉNETÉBŐL (Folyt, a 14. oldalról) mokkái együtt azokat is egyre-másra kobozták el, többször fegyveres erőszakkal. Erre a sorsra jutott az I. Rákóczi György fejedelem által a sárospataki egyháznak ajándékozott nagyharang is, amelyet a fejedelem által Patakon felállított ágyuöntőházban 1642-ben öntöttek. Csak II. József Türelmi Rendelete alapján 1783-ban nyerte vissza a református egyház, amikor is 20 pár ökör vontatta az uj templom melletti haranglábhoz. Sajnos sem ez, sem az ugyancsak Rákóczi György által a debrecenieknek 1636-ban ajándékozott nagy harang nem maradt fenn eredeti alakjában. Előbbi, a “csonka”, meghasadása miatt 1783-ban átöntetett először, majd 1923-ban és 1951-ben újból. Utóbbi, az “Öreg Rákóczi” — 1802-ben a Debrecent szinte teljesen elpusztító tűzvészben megsérült, de 1873-ig még szólt; akkor azonban ezt is át kellett önteni. A 18. század folyamán számos német harangöntő vándorolt Magyarországra, hogy ellássák a sokfelé üres tornyokat haranggal. Dé a Tiszántúlon és Erdélyben szegényebb kisnemesek tanulták ki a harangöntő mesterséget, akik falurólfalura Vándorolva ott öntöttek harangot, ahol éppen szükség volt rá. így 1791-ben Érsemjénben Ádám János helybeli nemes ember udvarán öntött harangot az erdélyi Rettegről való Lázár György. 1814-ben pedig Ondón a “parochiális kert alatt” történt a harangöntés. Vándor mesterek még a 19-ik század közepén is működtek, igy a Kölesén lakó Csepelyi Ferenc 1857-ben ajánlatot tett a debreceni egyháznak, hogy az “Öreg Rákóczit” helyben átönti. (Helyette a munkát 16 évvel később egy osztrák műhely végezte el Bécsújhelyen.) A szabadságharc alatt több harangot áldoztak fel a haza védelmére. E téren a Székelyföld járt élen ,ahol a Gábor Áron által berendezett három ágyúöntödében 313 harangot olvasztottak be. A magyar kormány fel is szólította az egyházakat, ajánljanak fel harangokat .A fegyverletétel után több mint száz marad vissza felhasználatlanul az aradi várban. Ott volt egyebek közt a dömsö-EZ IS TÖRTÉNELEM: RÁKÓCZI FOGSÁGA ÉS SZÖKÉSÉ Kalandfilmbe illő történet ... A fiatal herceg, akinek családja bőven ontotta vérét a függetlenségi harcokban, 1699-ben mind gyakrabban találkozott Bercsényivel. S mert a bécsi udvartól nem remélhették a sérelmek orvoslását, mind világosabbá vált előttük — itt már csak az segit, ha lerázzák az osztrák igát. . . Azidőtájt Rákóczi bizalmába fogadott egy Longueval nevű, belga származású kapitányt. Ez a férfi fölajánlotta a hercegnek, hogy ha hazamegy, szívesen tesz neki szolgálatot. Milyet ? Rákóczi arra gondolt, hogy a teljesen megbízható emberre bizza azokat a leveleket, amelyekben XTV. Lajos francia királyhoz és Barbezieux miniszterhez ir. Tájékozódásul, vajon számithat-e segítségére, ha tettekre szánja el magát. Jó négy hónap múltán a kapitány megjött a válasszal. Hozta a miniszter levelét s azt a szóbeli üzenetet, hogy a tárgyalások továbbfolytatásához írásbeli meghatalmazást kérnek a franciák Longuevalnak. A levelet Írja alá Rákóczi, továbbá mindazok, akik egyetértenek vele. Ennek a meghatalmazásnak az elkészítése a szövegezés néhány résztvevőjének elbizonytalankodása miatt nem történt meg. A belga olyan tartalmú levelet vitt Párisba, hogy a kért iratot rövidesen elküldik a francia fővárosba . . . Nem sokkal ezután Rákóczi levelet kapott nénjétől, amelyben azt írja, hogy Longuevalt Linzben elfogták. Ez Rákóczi számára figyelmeztetés volt, hogy mentse az életét. Igen ám, de nem volt nála elegendő készpénzt ahhoz, hogy fedezhesse költségeit. 1700 április 28-án éjjel 2 órakor két osztrák kapitány az alvó hercegre tört, s hajnalban Eperjesre szállította őt. Ott a nép összefutott a nagy eseményre. Sokan sírva nézték a népszerű férfiú megaláztatását. Néhány heti rabság után át saját birtokain át vitték Ausztria felé. Hü emberei útközben többször szerét ejtették, hogy közöljék vele: készek fegyverrel rontani őrzőire és kiszabadítani őt. Rákóczi nem akarta kitenni hiveit a császár bosszújának s elhárította magától a szökésnek ezt a lehetőségét. Kísérői ilymódon akadálytalanul hurcolták foglyukat Bécsújhelyre, abba a börtönbe, ahol korábban Rákóczi Péter és Frangepán Ferenc pusztult el a hóhérbárd által. A bécsújhelyi börtön felügyelője, bizonyos Lehman nevű porosz kapitány volt. Rákóczinak beszélgetéseik során sikerült Lehmannt meggyőznie a maga ártatlanságáról. Longuevalról közben kiderült, hogy közönséges spicli, aki nem azt vallotta be, amit Rákóczival együtt terveztek, hanem súlyosabbnál súlyosabb bűnöket akart a fejedelemre és barátaira kenni, csakhogy megszolgálja a judáspénzt. Lehmann ezekben a nehéz napokban kijelentette: hajlandó Rákóczit megszöktetni. Hosszú napokon keresztül készítették elő a szökést. Rákóczi dragonyosruhát öltött, bajuszát, szemöldökét feketére festette, vállán egy nehéz zsákkal hagyta el a várat — a szabadság felé . . . di, keceli, pápai, dévaványai, kisvarsányi, bácsaranyosi (ma: Aranyosapáti) református egyházak harangja. Utóbbiak 1856-ban vissza is kapták az övéket. Az évszázadok sók viszontagságát átélt magyar harangokra a két világháború mért súlyos csapást. Mintegy 55—60 százalékuk esett 1014—18- ban rekvirálás áldozatául. Majd az időközben kiegészült állomány 12—14 százaléka 1944-ben. De bármennyire is pótolhatnék darabszám szerint a veszteséget, azoknak történeti értékét, amelyek évszázadokon keresztül kiállták töröknek, labancnak, tűzvésznek viharát, de végül mégis a háború áldozatává lettek, pótolni soha többé nem lehet. Dr. Patay Pál
