Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-03 / 18. szám
16. oldal MIBŐL LESZ A CSEREBOGÁR... Irta: PAPP VARGA ÉVA Nemrég volt 18 éve, hogy a művésznővel először találkoztam. Most a televízión láttam őt viszont és ebből az alkalomból szeretném elmesélni akkori találkozásunk történetét. * Az utolsó karácsonyt töltöttem Magyarországon, családi körben, amikor Budapestről rokoni meghívásra Tátrafüredre utaztam. Az ugyan már cseh terület volt az első világháború befejezése óta, de magyar föld- VARGA ÉVA nejí éreztük. Egy fenyőfa helyett egész fenyő-erdő várt, egy ünnepnap helyett ünnepnapok sorozata az enyéim között . . . Sokan utaztak akkortájt, bucsuzkodás, kiáltozás hangzott mindenfelől. A lárma és tülekedés elől bemenekültem az étkezőkocsiba. A kávé elfogyasztása után is ott maradtam még és a széles ablakon keresztül bámultam kifelé Amint elmaradt mögöttünk a pályaudvar és a fakó-piszkos városvégi házak, a vonat kiért a szabadba és én elnéztem a már ismert furcsa képet; ahogyan szaladtak ellenkező irányba a szántóföldek, a távirópóznák, az apró kis őrházak .. . mintha valamitől megriadva szökött volna a táj. Mikor a vidék már nem nyújtott uj képet, változatosságot keresve fordultam az emberek felé .. . A mellettem levő asztalhoz férfiak ültek le. Elegáns utazó ruhájuk kissé tultáplált alakjukon. Mikor a májusi búza várható áráról kezdtek beszélgetni, sejtettem, hogy egy-egy nagybirtok van mögöttük, annak jövedelméből telik a költséges tátrai szilveszterre . . . A gyorsvonat kevés megállással rohant velünk és én már éppen a fizetőpincért hivtam, hogy a fülkémbe mehessek, amikor az étkezőkocsi ajtajában megállt egy kopott ruhás öregember. Siró kislányt vezetett kezénél fogva. A nagyszemü, sápadt gyerek sírása nyomban megszűnt, amint bámulva szétnézett az étkezőben. Egy pincér felfigyelt az oda nem illő utasokra és már küldte őket kifelé, amikor az öregember alázatosan megszólalt: “Kérem szépen, kaphatnék a gyereknek egy zsemlét? Megfizetem!” A pincér válasz nélkül, gépiesen nyúlt a mellette levő asztalhoz és elvett onnan egy zsemlét. Ajándékozó mozdulattal nyújtotta a kislánynak, aki mohón kapott utána. Abban a pillanatban már két másik asztaltól is nyújtottak feléje egy almát és egy kiflit. Visszaültem a helyemre, hogy figyeljem ezt a képet. Arra gondoltam, hogy az emberek igy utazás közben olyan jóságra hajlók, mintha az ő bűnük lenne, hogy vannak olyanok is, akik nem utazhatnak az ünnepre a Tátrába.. . Alighanem ez a felébredt lelkiismeret okozta, hogy egy szép fiatal nő — talán, hogy szépségéhez olyan igen illő jószivét is mutassa —, magához intette a kislányt. Az nehezen, bizalmatlanul indult, a szája még tömve volt almával, mikor megállt az asztal mellett. A nő megsimogatta a gyerek szőke haját aztán feltette a szokásos kérdést: “Hogy hívnak? A kislány nem felelt, csak nézte az elegáns nő csillogó ékszereit . . . mig az öregember mondta helyette: Ibiké, az unokám . . . árva gyerek ... én nevelem . . . Tovább is magyarázkodott: — E'ngedelmet kérünk, csak azért jöttem vele ide, mert a mi szakaszunkban egy másik gyerek dicsekedett, hogy ő itt reggelizett. Erre a kis unokám elkezdett sírni és követelte, hogy láthassa az étkezőt.” Ez után a megokolás után már húzta is a kislány kezét és indult volna kifelé, amikor a szemben levő asztaltól egy ur a gyerek felé nyújtott egy ezüst papírba burkolt csokoládét, aztán magához hívta a kislányt. Ibiké talán jobban örült a csokoládénak, vágj' az elegáns ur érdeklődésének; ki tudhatja, mi rejlik egy női szívben, ha mindjárt csak öt éves is? A gyerek közelebb húzódott az asztalhoz. Ott csak két férfi ült, akiket nyilván szórakoztatott ez a helyzet, mert szinte egymással versenyezve kínáltak: a gyereknek mindent, ami vacsorájuktól még az asztalon maradt. Az idősebb ur barátságosan kérdezte: — Hát, mond csak Ibiké, hogyan tetszik neked az étkezőkocsi? A kislány most nekibátorodva felelt: — Szééép . . . mindig ilyenbe fogok utazni, ha nagy leszek . . . A férfi hangosan nevetve mondta: — Ugyan, csak nem valami világjáró leszel... Ibiké elgondolkozott. Látszott a töprengő kis arcán, hogy a jövőjére vonatkozó kérdéssel nincs tisztában, de a pályaválasztást már alighanem eldöntötte magában, mert határozottan mondta: — Én táncosnő leszek . . . — Oh ... — mondta az ur meglepetten —, táncosnő? Aztán tudsz-e már táncolni? Ibiké ajkbiggyesztve, kissé lenézően intett a kezével: “Ujjéé!” Az öregember most kissé közelebb merészkedett és büszkén mondta: — Nagyon szépen táncol a kis unokám ... — aztán hozzá hajolva biztatta: “Ibikém, táncolj a bácsinak . . . csak egy fordulót . . .” A kopott kabátzsebből szájharmonikát vett elő az öreg, de a kislány tagadólag rázta a fejét. Az utasok már mind várakozásteljesen néztek a leendő művésznőre, de az nem mozdította vékony kis lábait. Az ur most már a nyilvánosságnak, hangosabban kérdezte: Mit adjak neked, hogy táncolj? S odaintette a pincért. Fagylaltot és cukorkát rendelt. Közben fizetésre készülve kivett a nadrágzsebéből egy patkó formájú erszényt, de mellette ülő partnere megszólal: — Nagyobb pénzt válts, kérlek, itt már kaphatunk cseh koronát, kell majd a hordároknak ... Erre az ur benyúlt a kabátja belső zsebébe és kivett onnan egy jól megtömött krokodilbőr tárcát. Abból kivett egy százast és hívta a fizetőt. A hatalmas pénztárcát letette maga elé az asztalra. Rátévedt. Rátévedt a tekintetem; ötágú koronás monogram díszítette a tárcát. A férfi ismét a kislányhoz fordult; “Szóval te táncosnő szeretnél lenni?” — Az is leszek — mondta a kislány határozottan. Sok pénzem lesz és sok-sok ruhám . . . Mig az utasok mosolyogva hallgatták a gyereket, a pincér megjött a rendeléssel. Az asztalra tette a tálcát, amelyen különféle mignonok voltak. Az ur biztatóan mondta: Nos, Ibiké, válassz! vedd el magadnak, amit kívánsz! A kislány egy pillanatig az asztalra bámult, aztán határozott mozdulattal nyúlt az asztalon heverő pénztárca után . . . A közelben ülők, akik látták a gyerek mozdulatát, hangosan nevettek ,néhányan tapsoltak is. Az asztalnál ülő második ur különösen jóizüen nevetett. Egy fényes cseh koronát nyújtott a kislánynak és azt mondta: — Biztos, hogy művésznő lesz a kicsi ... az is biztos, hogy sok pénze lesz, mert ha egy kislány ebben a korban ilyen határozottan kinyújtja a kezét egy tömött pénztárca után, az, — mire felnő — el is éri . . . * A televízión európai származású, művészi pályán levő lányokat mutattak be a közönségnek. Ezek között volt Ibiké: “Viola, csehszlovák származású táncosnő.” Rövid jelenetében is mutatta, hogy a tánc hivatott művésze. Jól esett látnom, hogy elérte, amire vágyott . . . csak éppen hogy ruhája nem volt sok . . . APRÓPÉNZ (Folytatás a 10-ik oldalról) utakhoz és nagy vállalkozásokhoz jó szolgálatot tett patronos pisztolyom, az egyik zsebemben levő versenyautó és a másikban megbúvó kis repülőgépem — száz kaland és győzelem után tértem haza alkonyaikor. Később a gimnázium felsőbb osztályaiban valamelyest nagyobb forgótőkére és befektetésre volt szükségem, de az ötven filléres keretet ritkán léptem túl. Ötven fillér roppant pénz volt akkor. Emlékszem a tapintására, szélének recézetére, komoly eseményeket Ígérő pénzdarab volt. Mi minden engedhetett meg magának az ember 16 éves korában ötven fillérből! Szédülök, ha végiggondolom. Az ember vásárolt a körúti Ibuszpavilonban egy Corriere delta Sérát 16 fillérért és beült az Oktogon tőszomszédságában lévő Mocca eszpresszóba, ahol 20 fillérért kiváló habos ka_ pucinert szervíroztak, hátradőlt a karosszékben, rágyújtott egy Gerle-cigarettára (darabja négy fillér), maga elé tárta a lepedőnagyságu újságot s miközben képzeletének füleivel innen-onnan elragadtatott felkiáltásokat hallott: “Nézzetek oda, egy igazi olasz úriember, hát nem ennivaló, hogy milyen csinos!”, körülötte lassan eltűnt az eszpresszó, idegen sikátorok nőttek, Algír, Cashba, Pepe Le Mocó, fátylak mögül elővillanó tüzes és ígéretes női szempárak, valahol sziréna vijjog, pisztolyok dörrennek és máris benne vagyok a Nagy Kaland kellős közepében. — Szevasz Halász, hát te mit csinálsz itt? Ennek, persze, ki volt téve az ember, az ilyen jeges zuhanynak. Ott állt a járdán a kövér Lichtman, akinek a harisnyája mindig lecsúszott a cipőjére, sunyin nézett és szemmelláthatóan azon törte a fejét, hogy nem tilos-e egy hatodikosnak kapucinert inni? A Gerle iránt nem volt kétsége. Jámbor jóindulattal még átkiabálta a terasz fölött: — Készültél Ovidiusból? Holnapra hatvan sor preparátum . . . Igen ,ilyesmi ellen védtelen volt az ember. Akkor persze örül annak, hogy az előbbi elragadtatott suttogásokat csak képzeletben hallotta és nem valóságban, dehát ez azért egyrement. Lichtman tovább poroszkált és az ember visszatornázta magát fantáziája magas trapézára. Már újra hallotta a lágy, elbűvölt suttogást: Ah . . . álruhás herceg! Nappal diáknak álcázza magát, azt hiszik róla, hogy közönséges pesti gimnazista, valójában nemzetközi kémek serege van a nyomában. Látjátok, ahogy most ajka körül fájdalmas mosollyal fölemelkedik és továbbsiet rejtelmes utjain . . .? Igen, továbbsiettem rejtelmes útjaimon. Apró befektetésekkel. Ha Gallupék megkérdeztek volna, mindezt elmondom. Hogy milyen aprópénz-érméket hiányolok? Azokat a régesrégi 10, 20 és 50 filléreseket, amelyekkel zsebemben én voltam a leggazdagabb ember a világon.
