Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-11 / 2. szám
1 8. oldal VIETNAM ÉS PEARL HARBOR Irta: ACZÉL BENŐ Henry Kissinger, aki a novemberi választás előtt azt mondta, hogy a béke “küszöbön van”, bejelentette, hogy egyáltalában nincs küszöbön és ezidőszerint nem is tudja megmondani, mikor lesz megint küszöbön. Ez kétségkívül óriási csalódás volt, különösen a hadifoglyok hozzátartozói számlára, akik joggal reménykedtek abban, hogy szeretteiket hamarosan viszontláthatják. Azt sem lehet csodálni, hogy most azok, akik az elnök ellenjelőlijét támogatták, nyíltan kifejezést adnak annak a nézetüknek, hogy az egész csak “választási trükk” volt. A gyanakvók közt van az ország legtekintélyesebb napilapja, a New York Times is, amely tudvalévőén a demokrata párt súlyos vereséget szenvedett jelöltjét támogatta, és most éppúgy, mint Kissinger, bizonyítani igyekszik ,hogy tévedése jogos volt. A new-yorki napilap egyik legutóbbi számában vezércikket közöl .amelynek cime: “Megtévesztés, vagy naivitás?” És ebben egyebek közt ezt Írja: “A kormány szóvivője tagadja, hogy bármiféle megtévesztés történt és arra hivatkozik, hogy nem Washington, hanem Hanoi volt az, amely nyilvánosságra hozta a kilenc pontot, amelyben Amerikával megegyezett. Ez igaz, de nincs jelentősége.” Miért nincs? —különösen ha hozzátesszük, Az elmúlt héten a nemzetközi helyzet középpontjába újra csak a vietnami háború állott. Mind annyiszor már az elmúlt hónapokban, újra a háború és béke kérdése forgott kockán. Az Egyesült Államok légiereje közvetlenül az uj év előtt hatalmas bombakampányt indított Észak- Vietnami etrülete ellen. Most az újév után ugyan továbbra is folytatódik Észak-Vietnam területeinek bombázása, Nixon elnök parancsára beszüntették Észak-Vietnam a huszadik szélességi foktól északra fekvő területeinek bombázását. A bombázások annyira nagy kárt okoztak Hanoinak, hogy Pham Van Donh északvietnami miniszterelnök szükségállapotot hirdetett Hanoiban. Rögtön újév után ugyancsak légicsatákra került sor Szíria és Izrael egységei között. Január nyolcadikén újra kezdték Párisban a 3 hete félbeszakadt titkos béke tárgyalásokat. Henry Kissinger, az elnök különleges tanácsadója és Le Dúc Tho Hanoi küldöttje tehát most újra öszszeültek Párizsban, hogy tovább vitassák a békeegyezmény lehetőségeinek részleteit. Ami Hanoit illeti, elég rideg álláspontot foglal el. Le Dúc Tho egy nemrégen hangoztatott nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államoknak két lehetősége van. Vagy aláírja az októberben lefektetett kilencpontos békejavaslatot, vagy Hanoi folytatni fogja a harcot. Az amerikai belpolitikai eseményeket a 93-ik kongresszus megkezdése fémjelezte. A kongreszszus felmerülő tárgypontjai között a vietnami kérdés elsőrendű szerepet töltött be, de a vélemények igen megoszlóak. A képviselőház demokrata szárnya egyöntetűen támogatja az amerikai csapatok azonnali kivonását Indokinából, mig a republikánusok többsége Nixon mellett áll, azaz támogatja a vietnami helyzet tárgyalásokon keresztül történő rendezését. hogy amikor Hanoi meginditotta a békehírek hullrnáát, akkor a közvélemónykutatások szerint a választás már szinte véglegesen eldőlt az elnök javára és az összes választási jóslatok az elnök elsöprő győzelmét várták. Egyben persze igaza lehetett a vezércikknek: Kissingernek talán tudnia kellett volna, hogy a kommunistákkal nem lehet megegyezni, mert olyan megállapodás még nem volt, amelyet meg ne szegtek volna. Ez vele jár az ideológiával, mint ahogy vele jár a másik szélsőséges ideológiával a fasizmussal is. A fasiszták és a kommunisták egyformán lenézik a polgári erkölcsöt, amely szentül hiszi, hogy a megegyezés arra való, hogy betartsák. Hitler sem tartotta a náci— szovjet megnemtámadási szerződést kötelezőnek és a kommunisták sem tartották kötelezőnek a yaltai megállapodást, amely szerint a háború után Magyarország ügyeit a szövetséges hatalmak — a Szovjetunió, Amerika, Anglia, sőt Franciaország is — közösen intézik. Vezércikkiró koromban a kommunista morálról idéztem azt a régi kis pesti tréfát, amely szerint a gabonatőzsdén két tőzsdetag határidőüzletet köt búzára és már mindenben megállapodnak, árban, mennyiségben, időpontban, miikor az egyik azt mondja: — Hát most írjuk meg a szerződést. Mire a másik: — Minek ide szerződés? Ha esik a búza ára, maga nem veszi át, ha emelkedik, én nem szállítom le, hát minek a szerződés? Ezt olyan nagy politikai tudósnak, mint Henry Kissinger, tudnia kellett volna, s ezért joggal hibáztatható azért az elhamarkodott kijelentéséért, hogy “a béke küszöbön van”. A szemrehányás jogos, de a gyanúsítás nem. Abban az időpontban, amikor optimista kijelentését tette, minden oka megvolt az optimizmusra. De ha a szemrehányás jogos is, az a gyanúsítás, hogy az egész csak “választási trükk” volt, az előbb kifejtett okok miatt jogtalan. De Kissinger vigasztalhatja magát azzal, hogy még nála is alaptalanabbá gyanúsították meg Franklin Rooseveltet éspedig nem kevesebbel, mint hogy előre tudott Pearl Harbor megtámadásának tervéről és megakadályozhatta volna a terv kivitelét, ha akarta volna. A gyanú alapja az volt, hogy az amerikai kémelháritó osztály felfedezte a japán titkos jelzések kulcsát, de az elnök minden áron okot keresett arra, hogy Hitler ellen beavatkozhasson a világháborúba. Ezért akarta, hogy a japán légitámadás sikerüljön és talpra állítsa Amerikát. A gyanú ostoba volt, mert hiszen a japán agresszió, miközben a japán békekövetek Washingtonban tárgyaltak, akkor is kétségtelen és felháborító lett volna, ha a támadókat felkészülve fogadják és alaposan megverik. Amerika ez esetben győzelemmel kezdte volna meg azt a háborút, amelyet nem ő kezdett el. Ez csak könnyebbítette volna az ország talpra-állását és könnyebbé tehette volna a felfegyverkezését is, mint az amerikai flotta súlyos veszteségeinek eltűrése Pearl Harbor kikötőjében. A gyanú terjedését azonban a logika nem akadályozta, mint ahogy nem akadályozta a “választási trükk” gyanúját az, hogy az elnöknek nem volt szüksége rá. Persze a “trükk” gyanújának hamissága sem akadályozza meg a mélységes csalódást, amelyet a közeli béke meghiúsulása okozott az egész országnak. De bármekkora részvéttel értjük is meg a hadifoglyok hozzátartozóinak elkeseredését, az ország a nemrég múlt választáson megmutatta, kitől várja válságainak megoldását s köztük a vietnami háború befejezését is. ACZÉL BENŐ AKIK MEGÉRTÉK . . . ÚJABB ADATOK A 100 ÉVESEKRŐL A Nyugat - Németországban végzett legutóbbi népszámláláskor csak 656 férfi és nő volt, aki már betöltötte a 100 évet, s ez azt jelenti, hogy egymillió emberre 11 jut. Franciaországban ezzel szemben 35, Bulgáriában 53, s a Szovjetunióban 90 is esik egymillióra! A több mint százéves nők mindenütt háromszor annyian vannak, mint az ugyanilyen korú férfiak. E'z nem meglepő, mert a nők — még nem kellően kiderített okokból — átlagosan hosszabb életűek, mint a férfiak. A nemek átlagos életkorában mutatkozó növekvő különbség Nyugat-Németországban elérte a 6 évet, Franciaországban, az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban pedig már meghaladta a 7 évet. Annál meglepőbbek azoknak az összehasonlitó vizsgálatoknak a legújabb eredményei, amelyek Dimitrij Csebotarev professzor, a Szovjet Tudományos Akadémia gerontológiai intézetének vezetője a világ egészségügyi szervezetében nyilvánosságra hozott beszámolójában közölt. A professzor megállapításai szerint a magasabb korcsoportba tartozó férfiak általában jobb egészségi állapotban vannak, mint az ugyanilyen korú nők. Ez a paradoxon a geológusokat újabb rejtély elé állítja. Milyen “alkatúnak” kell lenni és hogyan kell élni ahhoz, hogy megérjük a száz évet? Az öröklés, úgy tűnik, itt különlegesen fontos, ha nem is egyedül döntő szerepet játszik. Mi öröklődik itt? Semmiképpen sem egy külön képesség a hosszú életre, hanem a különböző öröklési tényezők sokrétű kombinációja, amelyek összegeződve hosszú életű alkati típust eredményeznek. A bécsi geriáter, dr. Walter Doberauer ezt a típust sovány, alacsony vérnyomásu, lassú szivverésü és érelmeszesedésre feltűnően kevés hajlamot mutató alkatként jellemzi. Ezenkívül azonban természetesen kedvező környezeti feltételekre és elsősorban mérsékelt menynyiségü, de nagy tápértékü élelemre van szüksége: fehérjében, vitaminban és fűszerben gazdag, szénhidrátban, állati zsírban, tehát -kalóriában és koleszterinben azonban szegény táplálkozásra... A száz év fölötti élet tehát a legtöbb ember számára, akinek osztályrészül jut, sokkal többet jelent, mint puszta várakozást a végre. Ezt a würtzburgi geriáter, Franke professzor vizsgálata is megerősíti, aki 148 százévessel végzett gondos vizsgálatok és megfigyelések alapján három “vitalitási csoportot” különböztet meg: 30 százalékuk feltűnően erős, önálló és független; még kis sétautalkat is tesznek; 44 százalékuk ugyan még járóképes, de már szobájához van kötve, bár mindennapi tevékenységeikben — öltözés, vetkőzés, étkezés stb. — nem igényel segítséget. Csupán 26 százalékuk fekszik ágyban és szorul állandó gondozásra. Meglepő módon ezek az igen öreg emberek sohasem puszta “végelgyengülésben” halnak meg, hanem mindig orvosilag meghatározható, ha többnyire öregkori betegségben is. Dr. Schnakkenberg von Freyberg, a hamburgi Barmbek kórház patológusa 200 kilencven évnél idősebb ember halálának okait elemezte: 50 százalékuknál szív és keringési panaszokról volt szó, minden hatodik aggastyán rosszul gyógyuló csonttörés következtében, tehát végső soron csontritkulásban hal meg, amely az egyre kevesebb meszet tartalmazó csontvázat törékennyé teszi, minden ötödik pedig a fő betegséghez társuló tüdőgyulladásban.
