Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)

1973-03-15 / 11. szám

10. oldal AZ ELLENZÉK Irta: HALÁSZ PÉTER Gimnazista voltam, amikor életemben először besodródtam egy választási gyűlésre. Vasárnap délelőtt volt, a Nagykörúton bandukoltam és egy­szerre csak arra lettem figyel­mes, hogy nagy tömeg örvény­lik a Dob utca sarkán levő mo­zi körül, kitárják a mozi ajta­ját és a tömeg benyomul. Ho­mályosan valami olyasmit re­mélhettem, hogy csoda folytán ingyen előadást tartanak s mi­vel abban az időben a nappalok és az éjszakák minden órájá­ban kész voltam arra, hogy be­üljek a moziba — bármely moziba — meglódul­tam tehát és a többiekkel együtt betülekedtem a nézőtérre. Abban a pillanatban már fölébredt bennem a gyanakvó sejtelem, hogy itt semmiféle mozielő­adás nem remélhető, mivel azonban minden kö­rülmények között vonzóbb volt a nézőtéren tar­tózkodni, mint azon kívül, betolakodtam a támla­­székek egyik sorába, helyet foglaltam és fájó szívvel gondoltam arra, hogy milyen nagyszerű­en nézhetném végig abból a látószögből az “Éva asszony két férje” cimü filmet (amit akkor a Körút és a Dob utca sarkán levő kismozi éppen műsorán tartott) Elisa Landyval és Ronald Col­­mannal a főszerepekben, ha vetítenék. De nem ve­títették. Ronald Colman helyett egy magas, jól­fésült és elegáns ur jelent meg a tenyérnyi szín­padon és érces hangon beszélni kezdett: — Tisztelt választópolgárok, hölgyeim és uraim ...! Azon a tavaszon országos választásokat tartot­tak Magyarországon és teljében volt a választá­si harc. A szónoknak (amint azt a kezembe nyo­mott röpcéduláról megtudtam) az volt a neve, hogy: Friedrich István. Beszédét nagy érdeklő­déssel hallgattam, nem csak azért, mert ő volt a legelső politikus, akit életemben először viszony­lag közelről láttam és hallottam, de azért is, mert megnyerő külsejű, modorú és jóhumoru ember volt, aki szellemes megjegyzéseivel percenként késztette nevetésre és tapsra a közönséget. Volt egy mondata, amit azóta sem felejtettem el és amit nyilvánvalóan most már nem felejtek el, amíg élek. Ez a mondat igy hangzott: — Azt mondja a miniszterelnök, hogy boldog az az ország, amelyiknek nincs ellenzéke, de én erre azzal válaszolok, hogy boldogtalan az az or­szág, amelyiknek nincs ellenzéke! Beszédéből semmi többre nem emlékszem, csak erre az egyetlen mondatra. Erről ugyanis ösztö­nösen megéreztem, hogy igaz. És mig a főváros­ban folyó választási harc addig úgyszólván észre­vétlen maradt számamra, attól kezdve figyelem­mel kisértem. Ez nem jelenti azt, hogy egyszeri­be megvilágosodtak előttem az összes fontos bél­és külpolitikai kérdések és azoknák valamennyi összefüggése, de megsejtettem a nagy mérkőzés jelentőségét és a tétet. Ma már az a tavasz csak kavargó montázs-ké­pekben él bennem. Jelszavak, nevek, megafonhan­­gak, hatalmas feliratokat hirdető táblákkal las­san gördülő teherautók a Nagykörúton. “Rupperté az i5-ik kocka!” — “Usetty Béla!” “Szavazz Rassay Károlyra!” Pártok kezdőbetűi: MEP, NÉP, NÉP. Felragaszok, röpcédulák, gyű­lések a Petőfi-szobor körül. Választási program ját jóváhagyás végett hagyományosan minden párt elvitte Petőfi szobrához. K,sőbb (a személyes élmény hatására), tuda­kozódtam Friedrich István után. Apámtól és má­Halász Péter soktól. Amit hallottam hullámvasut-szerü politi­kai pályájáról, nem volt éppen vonzó. Szélkakas módjára forgott erre-arra. De abban az időben ellenzéki politikus volt. És a mondat, amit én hal­lottam tőle, cáfolhatatlanul igaznak tűnt. “... bol­dogtalan az az ország, amelyiknek nincs ellenzé­ke!” A régesrégi, gyermekkori emléket az idézte föl bennem, hogy Angliában az elmúlt héten úgyszól­ván észrevétlen maradt egy politikai évforduló: kerek tiz esztendeje annak ,hogy — Hugh Gaits­­kell váratlan elhunytával — Harold Wilson lett az angol Munkáspárt vezetője. Jövő hónapban Wilsonnak lesz még egy évfordulója és több mint valószínű, hogy csendben telik el ez is: betölti 57- ik esztendejét. Pedig ezek az évfordulók azért ér­dekesek, mert Harold Wilson az angol politika legvitatottabb embere. Vannak akik szerint a Munkáspárt — és igy az ellenzék — tragédiáját az okozza, hogy Wilson makacsul ragaszkodik po­zíciójához és a reményhez, hogy egy napon (s ta­lán nem is nagyon távoli napon) ismét beköltözik a Downing Street lö-es számú házba, amelyben ezidőszerint (Wilson szerint annyira érdemtele­nül) Edward Heath lakik. Akik szerint Wilson okozza a Munkáspárt vég­zetét, ez azért reménytelen illúzió, mert kétszer is megkapta a maga nagy lehetőségét s mindkét alkalommal csalódást keltett. Először az 1964-es választáson győzött, igaz oly kis többséggel, hogy veszélyes szirtek között kormányzott, de azután 1966 tavaszán jólidőzitett választással megsze­rezte a biztonságos parlamenti bázist. Birálói szerint átfogó terv nélkül és a rögtön­zések hajtükanyaraiban ötletszerűen rángatta a kormány kereket. Válság válságot követett. Ki­ábrándult pártja is növelte nehézségeit, de azok, akik máig hivei Wilsonnak, azt mondják, hogy "éppen ebben bizonyult mesterinek és itt rejlik politikai művészete: megakadályozta a párt ket­­téhasadását, méghozzá oly ügyes manőverezés­sel, amire Gaitskell sem lett volna képes. És a hi­­vek szerint éppen ez adja kulcsát az ellenzékbe kényszerült Wilson rejtélyes viselkedésének, 180 fokos politikai fordulatához az Európai Közös Piac kérdésében — amit mint miniszterelnök áhí­tott, mint az ellenzék vezére elutasított — hogy épségben és viszonylagos erőben akarja tartani pártját, mig az uj választásra vezetheti, amely választást áhit, remél, amelyhez nagy reménye­ket fűz és amelyet (talán csalóka ábránddal) új­ra meg újra közelinek vél, sejt, gyanít és éppen ezért égő türelmetlenséggel sürget. Mindenesetre érdekes dilemma Wilsoné. Érde-JANKOVICH FERENC 7f)&lílű n , Mars &n tál Sohsem láttam még olyan kereket, pillanatonkint folyton alakult: körből az elipszis minden nemét szinte szemlátomásra vette fel s mindig szabályosan, mig a szekér helyben röppent és hintáit finomul: hogy nincsen bölcső, nincs az a rugó, mely ringatóbban vinné utasát mint engem az álombéli hajó, Holdon, Marsán túl, csillagi rögön, névtelen fényben járva, suhanó — zökkenet nélkül úszva örökön: szálltam, mintha a görbe egyenes volna — bízón nyújtózva, mint a nyíl. kés azért, mert jól megkonstruált drámában, kér­dések és konfliktusok sürü szövevénye veszi kö­rül: mi az, amit meggyőződésből tesz, egyáltalán mi a meggyőződése, mi az, amit másként csinál­na és amit másként csinálna, azt hogyan csinál­ná? Az ellenzék vezérének látszólag könnyű dol­ga van szemben vetélytársával, a miniszterelnök­kel: amit az nem látott előre, ő előre látta, ami annak nem sikerül, neki sikerülne, ha ő volna kor­mányon, akkor nem volnának sztrájkok, bérviták, nem volna drágulás, valuta-krizis, amit az ter­vez, ő nem tervezné, amit az tesz, annak ő az el­lenkezőjét tenné. Dehát amikor ő volt kormányon, akkor is voltak sztrájkok, bérviták, drágulás, font-leértékelés, ugyanazok a válságok. Azért veszítette el a választást. Azért kellett ki költöz­nie a Downing Street-i házból. Igen, de ha most visszaköltözhetne, minden másként lenne. Ő más­ként csinálná. Hogyan? Hogy hogyan? Nos: igy nem. A televízió nem teszi könnyűvé az ellenzék ve­zérének sorsát. Valahányszor megjelenik a kép­ernyőn, szerepe kétkedésre, kétségbevonásra és tagadásra korlátozódik. A miniszterelnök tervez, intézkedik és bejelent. Az ellenzék vezére pedig mindennek értelmét két­ségbevonja. A televízió erre a szerepkörre azért veszélyes, mert a szem mindent elárul és aki csak a kétkedő szerepét játssza, annak a nézése bizonytalanná válik. A kormányon levő mindig hozhat valami váratlan fordulatot. Az ellenzék vezére csak a maga kétkedését hozhatja. Ami engem illet: minden alkalommal érdeklő­déssel nézem Wilsont a televízióban és figyelme­sen követem mondatait és mozdulatait. Jól lá­tom a szemén, amikor olyasmit mond, amiben maga sem hisz. Dehát az ellenzék vezérének az a dolga, hogy kétkedjék és igy gyakran kétségbe­vonja azt, amiről jól tudja, hogy kétségbevonha­tatlan. Biztos, hogy lehetne sokkal nagyvonalúb­ban és impozánsabban csinálni, főleg pedig sok­kal meggyőzőbben. Dehát Angliában ezidőszerint Wilson az ellenzék vezére és ő igy csinálja. % Jól megtanultam Friedrichtől a Nagykörút és a Dob utca sarkán lévő kis moziban, hogy boldog­talan az az ország, amelyiknek nincsen ellenzéke. Világos, hogy van jobb ellenzék és van kevésbé jó ellenzék, sőt, elképzelhető ,hogy van egészen rossz ellenzék is. Csak egyféle ellenzék nincs. Fö­lösleges ellenzék. Mi lett volna, ha azon a vasárnap délelőttön csakugyan “Éva asszony két férjé”-t vetitik a körúti kismoziban ingyen előadáson, Ronald Col­­mannal és Elisa Landyval s igy én sohasem érte­sülök erről a fontos igazságról? Ki tudja? Sor­som talán merőben másként alakul. ANEKDOTÁK KÖLCSÖNÖS Dalidát, a hires előadómüvésznőt felkereste egy ismert hidtervező mérnök. — Meg szeretném közelebbről ismerni Önt — mondta a mérnök —, ugyanis még sohasem volt alkalmam hallani a hangját, pedig annyi sok jót hallottam művészetéről. Bevallom, nem vettem meg egyetlen lemezét sem. — Nem tesz semmit uram — válaszolta csen­desen Dalida —, én sem veszek hidakat . . . BUMERÁNG Az igazgató szemmelláthatóan leverten ül a vacsorához. — Mi történt? — kérdezi riadtan a felesége. — Semmi, csak a friss vér, amelyet a vállalat­ba ömlesztettem, most a leváltásomat követeli.

Next

/
Oldalképek
Tartalom