Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-15 / 11. szám
I. oktel ZIMONYI TANÁR UR Irta: VÁRKONYI ANDOR Ezeken a havasesős, lucskos-csatakos télvégi napokon, sokszor megjelenik előtte lobogó ősz hajával Zimonyi tanár ur görnyedt alakja, gondoktól brázdólt arca, értelmet és jóságot sugárzó magas homloka. Akkor is február volt, akkor is puha hópihék szállingóztak az égből, de az utat, amelyen botorkáltunk, romok szegélyezték. Házak, amelyek felső emeletein szemérmetlenül mutogatta magát egy-egy fürdőkád, egy-egy levegőben lógó, felszakitott dívány, egy idillikus családi kép. Itt-ott döglött tankok hevertek, égfelé nyúló kihűlt ágyúikkal, másutt egy ló teteme árasztott penetráns bűzt. S e dantei képben mint elkárhoztatott lelkek, emberek vánszorogtak, vagy kő-, fa- és vastörmelékek között kotorásztak ; fenn a háborús felhők alatt pedig repülőgépek suhantak, szikrázó orral, a pusztítás utolsó démonaiként. 1945 februárjának első napjaiban jártunk; a háború mindent elsöprő hullámai már Budapest határain túl hömpölyögtek nyugat felé, de a magyar főváros még izzott a nagy vérontás kohójában. Mindenki keresett valakit vagy valamit. Az ország még egyetlen lüktető seb volt ezekben a napokban, amikor utoljára láttam Zimonyi tanár urat, azt az embert, akinek — szüleim után — talán a legtöbbet köszönhettem az életben. Tizenkétéves iskolai pályafutásom alatt (a párisi évekről nem beszélve) sok-sok tanító és tanár kínálta nekem a tudás kincseit. Volt, amelyiket örömmel fogadtam, volt olyan is, amelyik nem érdekelt; ezeket unottan félretettem. Egyetlen olyan tanárom volt, aki előtt szélesre nyitottam szellemem ajtaját. Az ő tanításait úgy szívtam be, mint kiszáradt homok a termékenyítő esővizet. Ez a tanár: Zimonyi tanár ur volt. Zimonyi tanár ur a középiskola utolsó négy évében osztályfőnököm volt és mgyar nyelvet, magyar irodalmat tanított. A szó, hogy “tanitott”, szürke és semmitmondó, ha azokra az előadásokra gondolok .amelyek az ő ajkáról hangzottak el. A legtöbb tanár szolgája — készséges vagy közömbös szolgája — anyagának, ő ura volt annak, győzelmes és hóditó mestere volt a téziseknek. Szavai mögött elmúlt világok kapui pattantak fel, s ezekbe a meghódított, uj birodalmakba úgy vezetett be bennünket, mint a felszabadító hadvezér; csak hunyorogtunk a ránkzuduló fényben. Nála Petőfi nem a “lánglelkü dalnok” volt, hanem egy ember, aki sokszor már-már összeroskadt géniuszának terhe alatt. És mert valamikor, ő is — akárcsak kedvence Petőfi — színészi ambíciókat táplált, valósággal “eljátszotta” a nagy lírikust. Úgy éreztem magam ilyenkor — és minden előadásán —, mintha színházban ültem volna, az első sorban. Amikor Petőfi lírájának azt a húrját szólaltatta meg, amelyen a szülői szeretetnek bensőséges hangjai csendültek fel, hangja lágy volt és puha, mint patak csobogása. De oroszláni erővel zuhogtak szavai, amikor a márciusi eseményeket elevenítette fel. Láttam a tömeget, mely Petőfivel az élén a szemerkélő esőben a Länderer—Heckenast nevű nyomdához menetel —, a nyomdához, ahol a születő szabadság első zsengéjét, a 12 pontot nyomtatták ki. Nem a tanárt láttam már, hanem magát a költőt, erényeivel és emberi tévedéseivel egyetemben. Petőfi mögött felrajzolódott egy vajúdó kis ország egész panorámája, Kossuth és Görgey drámai szópárbaja, Bem tábornok hősies kiállása; szinte hallottam a kozák lovasok patáinak dobogását a segesvári csatamezőn —, talán a földrerogyott költő utolsó sóhajtását is hallottam, a kialvó léleknek azt a parányi üzenetét, mely után a gyász fekete éjszakája borult az országra. Minden, ami addig történt, vagy homályos volt előttem, az ő előadásában hirtelen megvilágosodott, mintha szikrázó fénnyel égő csillagok gyulladtak volna ki agyamban. És amilyen otthonosan mozgott a magyar irodalom ligetében, olyan tájékozott volt a világirodalom hatalmas erdejében is. Tőle hallottam először hogy Jean Jacques Rousseau, a “genfi polgár”, a preromantika korának ez a nagy filozófusa, “Vallomásai”-ban eltorzította a valóságos tényeket, csakhogy minél őszintébbnek hasson. Mert mint minden nagy művész, ő is fontosabbnak tartotta müvének hitelét, mint a puszta igazságot, ő szögezte le számomra első Ízben azt a tételt, hogy az emberi lélek olyan mint a tenger: csak a felszíne változik, — mélye ősidők óta változatlan és örök. A nagy iró olyan, mint a mélytengeri búvár — Shakespeare, Moliére, Dosztojevszkij és a többiek —, a gyengék csupán egyszerű halászok, akik a mindennapi táplálékhoz szükséges halmennyiséget igyekszenek a tengerből kifogni. Othello féltékenysége, Misantrop embergyülölete, Raszkolnyikov gyilkosságba torkolló nyomora ma is megtalálható az emberek sűrűjében —, ezért olvassák ma is ezeket a remek írókat. De Shakespeare, Moliére, Dosztojevszkij és a többiek megírhatták volna müveiket a silány detektivregények sokezer elcsépelt formájában is. Ám ezek az óriások megkeresték és megtalálták — és ez bennük a hasonlithatatlan és örök — az emberi lélek láncreakcióit, felfedezték az érzelmek hullámzásának vastörvényeit. Ahogy a tudós, a fizikai világban pontról-pontra halad, amig eljut a nagy felfedezésig, úgy derítették fel a szellemvilág nagyjai a lélek legmélyén kavargó ösztönvilág mozgató erőit és ezek az erők ma is úgy hatnak, mint ezer évvel ezelőtt — csak formáik és eszközeik változtak, a lényeg nem. Zimonvi tanár ur óráin úgy éreztem magam, ahogy Ádám érezhette magát a Paradicsomban, kiűzetése előtt. Néha szinte reszkettem arra a gondolatra, hogy az érettségi után mindennek vége lesz: Zimonyi tanár ur eltűnik a látókörömből, uj diákokat 1 e 1 k e s i t az irodalom szeretetére, s én talán sohasem találkozom vele több“ De tévedtem. Egyszer, egy ragyogó tavaszi délutánon öt évvel az érettségi után viszontláttam őt — a temetőben. Egy kis sir mellett állt, lehajtott fejjel, összekulcsolt kezekkel. Nem mertem fájdalmában zavarni, — ő vett észre, megismert és megszólított. Aztán elmondotta, hogy huszesztendős egyetlen lánya — életének tartalma és értelme — nyugszik a kis hant alatt. Édesanyját, aki három évvel ezelőtt halt meg, követte a sírba. Most már nincs senkije ezen a földön, senkije, akiért élnie érdemes lenne . . . De élt még tizenöt évig. Azon a márciusi napon, amikor utoljára hozott össze vele a sors a hó-SZERESS Nyomd csak az arcodat az archoz, végül is szeress valakit, az ember amíg él, naponta új szerepeket alakit, de nagyon szeress, nagyon szoríts, akár csak egy pillanatig, mert évekig elél az ember, amíg valakit elveszít. Gyurkovics Tibor tói csatakos pesti utcán, már a halál jegye ült megkínzott tekintetében. Régi délceg termete meggömyedt, fáradtan vonszolta magát kopott esőköpenyében. Ekkor már nem ismert meg engem, de én azonnal ráismertem — hogyan felejthettem volna el ifjúságomnak e bálványát? — és gyengéden megérintettem karját: — Tanár ur, kérem, tanár ur . . . — motyogtam —, örülök, hogy látom; hogy van, drága tanár ur? Szakadozottan, tompán törtek fel belőle a szavak: — Ki vagy te, fiam ? Az utóbib időben nagyon megromlott a memóriám . , . Tekintete egy másodpercre felcsillant, majd kialudt újra. — Köszönöm, jól vagyok — rebegte —, jól vagyok ,csak hát a lábaim . . . Most, hogy már lehet, a temetőbe megyek ... de a temető messze van . . . olyan nagyon messze . . . Neki akkor már nem volt messze . . . Egy hónappal később végleg kiköltözött a holtak örök nyugvóhelyére, szeretett leánya és felesége mellé. De én e csatakos márciusi délutánon újra látom * Zimonyi tanár urat, látom görnyedt alakját, amint lassan elmossa a köd ... És a ködön túl 'átom azt az életerős, délceg férfit is, akinek előadásait valaha oly áhítattal hallgattam, mint hivő a próféta szavait. Szellemének kiapadhatatlan rádiumsugárzása most már — biztosan tudom — elkísér engem is — a sírig! ÉLET ÉS ILLEM . . . AZ EVÉS SZABÁLYAI Mi történt? Elfelejtettük, hogyan kell rendesen enni? Akárhol vagyunk, otthon vagy barátunk asztalánál, vagy vendéglőben, mindenütt tanúi lehetünk, milyen csúnyán, szinte gusztustalanul esznek emberek. És ennek nem a tudatlanság, a nevelés hiánya, vagy a szegénység az oka. Ezt valahogy a mai fiatalok hozzák magukkal, a minden megengedettség, a “nekünk mindent szabad” filozófia, amely megtámadta kultúránkat. Talán a gyors önkiszolgáló éttermeknek és a hazavihető kész-ételeknek is van ebben hibáztatható szerepe. Sajnos, főbünösnek a modern otthonok mondhatók. Ahelyett, hogy a család leülne az asztal köré, mint régen és rendesen végigennék a családi vacsorát, inkább a TV-t nézik, mindenki elfoglalja kedvenc helyét, legtöbbször a livingroomban és TV-nézés közben esznek, úgy, ahogy. A gyerekeket ezért nem is tudják megtanítani a helyes evésre. Azok a fiatalok, akik talán még kisgyerek korukban tanultak is rendesen enni, már régen elfelejtették. És felnőttek és inkább úgy esznek, mint egy két éves gyerek. Nem mondjuk, hogy minden este hófehér asztalterítőre tett finom percelán tányérokon, ezüst evőeszközökkel együnk végig egy ötfogásos vacsorát. De legalább ne felejtsük el és tartsuk be az alapvető szabályokat — és főleg tartassuk be gyermekeinkkel is. Csak egy pár — igazán a legfontosabb — szabály : evés körben a szájat csukva kell tartani. (A csámcsogás sertésólba való!). Ne vegyük ki az ételt kezünkkel a tálból, még egy darab húst se! Nem való (és valaha el sem lehetett képzelni társaságban) étellel a szájban, evés közben beszélni. És micsoda neveletlenségnek számított (ma is az!) nyilvánosan fogat piszkálni. Elődeink nem is tettek fogvájót az asztalra, mert a fogváj ás nem éppen szivviditó látvány. Hátha még valaki a körmével piszkálja ki az ételmaradékot fogai közül. Tisztán akarod tartani a fogad? Legjobb, ha étkezés után bemégy a fürdőszobába és fogat mosol. Egyedül.
