Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-08 / 10. szám
4. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday March 8, 1973 Cigányper folyik a londoni bíróságon, de nem ám afféle Arany János-i Szent Kleofás kavarodás, hanem komoly örökösödési per, amelyben egy Stradivárius-hegedüri kívül sokezer fontsterling készpénz, nagyértékü antikvitások, komoly vagyon ügyében kell igazságot tenni. Amikor a Lincolnshire-megyei Walter Gray-cigánydinasztia feje 85 esztendős korában elhunyt, nyolc Rolls Royce gépkocsin kisérte családja a temetőbe. Gazdag ember hírében állott, akiről az a fáma járta, hogy zakója belső zsebében, biztositótüvel a béléshez erősítve, mindig tart harminc darab százfontos bankót, hogy alkalmi vételt soha ne kelljen elszalasztania amiért éppen nincs elegendő pénz a kezeügyében. Vásárolt is mindenfélét, ritka porcellántárgyakat, étkészletet, régiségeket. Stradivári hegedűjét az apjától, Obadiah-tól örökölte, hogy arra honnan szállt, azt nem lehet tudni. Az öreg Gray mindezt a lakókocsijában tartotta, a család ugyanis karavánkocsikban táborozott, a megye Bennington nevű városának szélén. Az értékes holmikon kívül a készpénzét is a kocsijában őrizte az öreg, méghozzá — amint most perlekedő fiai, leányai a bíróság elé tárják, egy hatalmas puncsostálban: Özvegyén kívül hét gyermeke — négy fia és három leánya — gyászolta Grayt, bár senki sem siratta oly szivszaggatón, mint Alfonsó nevű fia, LONDONI ÉLETKÉP: CIGÁNYPER LONDONBAN aki a legközelebb állt hozzá. Élete utolsó éveiben az öreg nem bízott senki másban, csak Alfonsóban, ügyvéddel, bankossal szóba sem állt, azt gyanította, hogy mindenki csak a pénzét akarja. Kivéve Alfonsót! Annak ugyanis aranyból van a szive. Amikor aztán a temetés után visszatért a család a karavántáborba, Alfonsó benzinnel öntötte le az eltávozott családfő lakókocsiját, gyufát rántott és fölgyuj tóttá a kocsit. Ezen még senki sem ütközött meg, mert igy irta elő az ősi cigánytradició, el kell égetni a megboldogult sátrát, vagy lakókocsiját, hogy szelleme megnyugodjék, holdfény viszsza ne igézze, kakasszó el ne űzze, örök álma mély legyen. Nagy lángokkal lobogott a lakókocsi, amig csak el nem hamvadt. Másnap azután a hat testvér körülvette a hetediket, Alfonsót és megkérdezték, mikorra tervezi az örökség elosztását? — Milyen örökségét? —■ kérdezte értetlenül Alfonsó. — Atyánkét! — mondották erre a többiek. — Hát ti hová tettétek a szemeteket? — ámult Alfonsó — hát nem látjátok, amikor elégett a kocsi? Benne volt abban minden, ami földi életéhez tartozott. Benne volt, elégett, pernye' lett, szél ragadta, messzehordta, folyó, tenger befogadta. — A kincsek mind? A Stradivárius is? A pénz is? — Minden! — válaszolta ünnepélyesen Alfonsó. Erre támadt aztán nagy sirás-rivás. A hat testvér azonban hamarosan ráeszmélt, hogy Alfonsó túljárt az eszükön, mielőtt felgyújtotta a lakókocsit, kivitte abból az igazán értékes holmikat, nem is szólva a készpénzről. Nem volt nehéz rájönniök. Alfonsó ugyanis villámgyorsan jómódú ember lett. Addig csak egyetlen rozoga gebéje volt, most meg egymásután vásárolta a lovakat, kocsijában pedig megjelentek az öreg Gray hajdani értéktárgyai, a régiségek, porcellánok, még a puncsostál is, igaz, most már pénz helyett puncs volt benne. Alfonsót nem hozta zavarba a testvérek felháborodása, produkálta atyja végrendeletét, amelyet ügyvéd készített, két tanú láttamozta, az öreg Gray pedig szignálta. Ez volt az a pillanat, amikor a testvérek a bírósághoz fordultak. Hogy az ő apjuk, aki ügyvéddel soha életében szóba sem állt, halála előtt végrendeletet készített volna, méghozzá ügyvéd utján? Kizárt dolog. Az egyik aláíró Gray idősebb leánya volt, Clara, ő azonban azt állítja, nem tudta, hogy végrendelethez illeszti oda a nevét tanúként. Alfonsó azt mondta neki ez a család hozzájárulása ahhoz, hogy a nagybeteg öregember kórházba kerüljön. — Hát nem olvasta el, mielőtt aláírta? — kérdezte tőle a biró. — Nem — mondotta Clara — hittem Alfonsónak! Úgy látszik, hogy Alfonsó jól kitervelte a dolgot. Most aztán ő Lincolnshire-megye leggazdagabb embere. A londoni bíróság nehezen igazodik el az ágas-bogas perben. Frederick például, Alfonsó öccse, azt állítja, hogy a végrendeletet nem is az apjuk irta alá. — Ezer kereszt közül megismerem az apám keresztjét! —- állítja a bíróság előtt — de ez a két kereszt nem az apám keresztje! A biró csak hümmög, töpreng, a fejét csóválja. Hiába, egy londoni bírónak is megvan a maga keresztje . . . Halasi Sándor MÁR JACKIE SEM KAP HITELT? Jackie Onassis rájött, hogy ő sem mindenható, ő, aki a divat megszállottja és átlagosan évi egy millió dollárt költ ruhára, Szardínia szigetén is betért egy divatboltba. Két órai nézelődés után számlája 5,000 dollárt tett ki. — Ezeket a dolgokat elviszem magammal — lépett a pénztárhoz. Csak küldjék el a számlát. — Sajnálom, asszonyom — mondota a pénztáros, de mi nem adunk hitelt senkinek. — De én Mrs. Onassis vagyok —- dühöngött máris Jackie. — Sajnálom, de nem tehetünk kivételt senkivel — volt a felelet. Jackie otthagyva mindent elviharzott, de mivel meg akarta venni a kiválasztott holmikat, berobogott a helyi bank American Express Credit osztályára. Ott újabb meglepetés érte. Nem volt nála személyazonossági igazolvány. Nem kapott pénzt. A bank alkalmazottja az udvariasság m e g t e stesült mintakép e k é n t mosolyogva magyarázta, hogy ő igazán elhiszi: Mrs. Onassis áll előtte — csak éppen a bank szabályai megkövetelnek valamiféle személyazonossági igazolást. Ennyi megaláztatást már nem lehetett könnyek nélkül elviselni. Jackie sírva rohant Christina nevű yaehtjukra és férjének panaszolta el szörnyű kalandjait. A nagy görög hajó-mágnás aztán ilyen szavakkal csillapította feleségét: Csak nyugodj meg, drágám. Igazuk volt. Én sem adok könnven hitelt. ZSUGORI FÉRJEK Londonban az angol háziasszony többségének véleménye szerint — jelenti a Reuter — a férjek nem adnak haza eleget a háztartási költségek fedezésére. A megkérdezetitek 65 százaléka kevesellte a kosztpénzt. Mint a közvéleménykutatásból kiderül, az asszonyok 35 százaléka nem tudja, mennyit keres a férje. Telephone employees aren’t what they used to be. True False Times have changed and telephone employees have changed with them. Today's breed looks, thinks and acts differently. And they're now doing jobs they never thought about ten years ago. That's why not all telephone operators are women, and not all installers or maintenance men are men. In the old days, corporate concepts about devotion to duty and spirit of service were clear-cut and accepted without guestions. Now our people ask guestions and demand answers. They want to know why doing things one way is better than another. They're just as committed and concerned as ever. But not out of old-fashioned corporate dedication. Rather, out of the importance of the job and the individual satisfaction that comes from helping others. We're proud of our people. They're better educated, better trained. And they're faced with a job that is much more complex than it was years ago. We think they've done a good job of meeting that challenge. But at the phone company, being good isn't good enough. Our people know this. And they're going all out to prove it. (2) New Jersey Bell Being good isn’t good enough.