Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-15 / 7. szám
14. óidul ISTEN UTJAI KISZAMITHATATLANOK Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Mikor anyám ereje rohamosan hanyatlani kezdett és mindenféle nehézségei támadták, leginkább a minduntalan fellépő vérzés, szüntelenül fohászkodtunk az Úrhoz, hogy gyógyítsa meg őt, tegyen csodát érette és énértem. És aztán mindig megnyugodtunk, mert rendíthetetlenül hittük és vártuk, hogy egy napon a csoda bekövetkezik. Ehelyett azonban szegényke állapota egyre roszszabbodott, majd dec. 2-án 44 fbkos láza lett és annyira legyengült, hogy másnap hajnalban be kellett vinnem a mentőkkel a kórházba, melytől pedig annyira irtózott, ahonnan néhány óra múlva kiköltözött, eltávozott a földi árnyékvilágból. hogy mikor májusban a kórházba került, sejtette, hogy mi a baja és biztos volt benne, hogy elérkezett a vég. Vele együtt valamennyi ápolónő tisztában volt vele, hogy szegény anyám nem fog életben maradni — hogy soha sem fog felkelni a kórházi ágyból. Kiméletesen velem is közölte az orvos, kijelentve: milyen veszélyben van, de én szilárdan bíztam benne, hogy Isten meggyógyítja őt. És nem hiába bíztam. Isten csodát tett a kedvemért és anyámért. Az orvosok és valamennyi ápolónő ámulatára kilenc nap múlva felkelt a kórházi ágyból és hazajött. Itthon hamarosan megerősödött, olyanynyira, hogy hónapokig kijárhatott, bevásárolni KUTYATÖRTÉNET: Sirattam és siratom az én drága jó anyámat, aki egyúttal a legjobb barátom 4s volt, társam örömben és szenvedésben, de ugyanakkor életcélomat is elveszítettem, hiszen ő volt az, akiért már hosszú hónapok óta küzdöttem, kit az orvosi utasítások pontos betartásával ápoltam, mintha valamilyen rettenetes konok, elkeseredett harcot vivtam volna a halállal, aki aztán legyőzött és én ott maradtam lesújtva, kifosztva, vérző szívvel a csatatérén. Tudom, hogy anyám a mennybe ment, hiszen soha, egyetlen percig sem kételkedett az Urban és mindig csak dicsőítette őt, hálát adva Neki a legcsekélyebb kis örömért vagy javulási tünetért is, de mégis fájt, mert úgy éreztem, az Ur nem tett csodát a kedvemért. Hányszor vagyunk így, kétségbeesett, megvakult fájdalmunkban, amikor az ördög oly könynyen tud nyerni lelkűnkhöz, hogy kételkedést támasszon bennünk Isten végtelen szeretetében és nem tudjuk felfogni, hogy ő, Aki mindent tud és lát, ami számunkra még rejtély, nem a mi óhajunk szerint, de a saját utjai szerint válaszol könyörgésünkre, mely talán pillanatnyilag irtózatos szenvedést okoz, de amelynek bölcsessége idő múltával világosan megmutatkozik és akkor szégyenkezve láitjuk be balgaságunkat. Isten jósága folytán most már tisztán látom a helyzetet. Anyám halála után az orvos megállapította, hogy nemcsak tumorja volt — mint ahogyan előbb hittük — hanem méhrák fekélylyel, mely immáron egész testében elterjedt és belső részeit megtámadta. Az orvos kijelentette, HETI NAPTÁR i > * FEBRUÁR 19— Hétfő: Konrád 20— Kedd: Aladár 21— Szerda: Nóra- 22—Csütörtök: Szende 23— Péntek: Ottó 24— Szombat: Levente 25— Vasárnap: Győző 1 KÓCOS Ez volt a becsületes neve az öreg kertész kis fekete pulijának. Becsületes azért, mert ennél kócosabb jószágot én puliban nem náttam. Kis piros nyelvének hegye jelezte csak, hogy merre van a feje abban a fekete gomolyagban, amely kedves személyét jelentette. Azért még onnan is sejtette az ember, hogy szemben áll vele, mert néha kivillant a rojtok közül két csillogó, okos szemecske, s ha barátkozós kedvében volt a nedves, hideg orrát szerette a kezünkhöz nyomni. Ott, abban a balatonlellei nagy kertben külön házikója volt neki, amelyben a kincseit — lerágott csontot, lyukas labdát, ócska bőrkesztyűt — szerette eldugdosni. Két bejárata volt a nagy háznak, amelynek ajtói voltak ugyan, de zár egyen sem. Ugyanis katonák jártak akkor arra is, akik szerették a zárakat lefeszegetni. A két bejárat közötti nagy platánfára az öreg kertész egy hosszú drótot húzott ki, melyre ráakasztotta Kócos nyakörvének láncát, hogy igy a bejáratok őrzését ide-oda futkározva, minden Wertheim-zámál megbízhatóbban teljesíthesse. Teljesítette is! Olyan ugatást, vicsorgást produkált, hogy a házat senki ember meg nem merte csak úgy közelíteni. Hogy miért, miért nem, ezt csak a pulik lélektanával ismerősök tudnák megmondani, de az uniformist utálta. Postás, kéményseprő, rendőr, katona, ha felmerült a láthatáron, Kócos két hátsó lábán táncolva úgy acsarkodóit, hogy még a kisbiró is csak hátulról merte megközelíteni a konyhát, pedig az ő uniformisa mindössze egy viharvert sapkából állt. Ez a félelmetes hire igen hasznosnak bizonyult, mert amikor Lellének a központjában lépten-nyomon ellopták a kiteregetett mosott ruhát nappal is, nálunk a villasor legvégén egész éjjel köteleken lógtak a lepedők és soha egy portörlő sem veszett el. Egyszer egy kis gyümölcsárus nénike rémüldözésére szaladtam ki a konyhából. A néni a borsóágyások között térdelt, maga elé tartva a kosarát ,s mögüle igy becézte a tajtékozó Kócost: — Jaj, de ronda vagy te Silbak, neked ugyan megvan a formád! — és nem volt hajlandó akkor ment, állandóan sétálgatott a kertben, élvezte a jó levegőt, a napot és egész nyáron késő alkonyaiig kint ült a kutyákkal, örvendezve nekik. Még akkor is, amikor a vérzés fellépett, amely nagyon megnehezítette az életét és az enyémet is. Nem okozott semmiféle fájdalmat, utolsó napig azt mondogatta, hogy úgy érzi magát, mintha húsz éves lenne, boldog és örül az életnek. Hat hónappal ajándékozta meg őt az Ur, hat hónappal és néhány nappal, mely idő latt maradéktalanul boldog volt, jó étvággyal evett, jártkelt, pedig az orvosok későbbi megállapítása szerint akkor már egész belsejét megtámadta a rák és el sem tudták képzelni, hogyan lehetett még életben; még hihetetlenebb volt számukra, hogy a legcsekélyebb fájdalma sem volt. Háziorvosunkat ez annyira ámulatba ejtette, hogy kért, jöjjek el a rendelőjébe és mondjam el, miféle ápolásban részesítettem? Mi volt az, ami ilyen csodálatos hatással volt rá? A válaszom csak az, hogy nem használtam én semmilyen más módszert, mint amilyent bárki más használna és minden igyekezetem hiábavaló lett volna, ha az Ur végtelen irgalmában meg nem ajándékoz azzal a hat hónappal, mely Isten kegyelméhez méltóan csodálatosan szép és boldog volt. sem közelebb jönni, amikor én megfogtam Kócos nyakörvét. Ennek a félelmetes fiókának azonban volt egy titka, amit az öreg kertész fedezett fel. Szerettek együtt sétálni a Balaton befagyott tükrén reggeli után, én meg szerettem nézni, ahogy a tükörképükkel talppal össze, négyen kocogtak a jégen. Egy ilyen sétájukról megtérve, a kertben nézgelődtek, amikor bekanyarodott az útra, mégpedig biciklin, a postás. Kócos legádázabb gyűlöletének tárgya. Megijedt az öreg ,hogy na most, mi lesz? Hát nem lett semmi! Kócos oda se pillantott a biciklikre, fütyült a postásra s vakkantás nélkül kibillegett a kertből Boglár irányába, ahol is a bakter puli kisasszonykájának tette a szépet. Nem volt szolgálatban, hát nem ugatott! Nyakörv és lánc nélkül úgy érezte magát, mint a katona derékszíj nélkül. Jót kacagott ezen a puli-észjáráson az öreg kertész és kipróbálta saját magát, hogy csakugyan egy srófra jár-e az eszük a Kócos kutyával? És kiderült, hogy csakugyan tud “puliul” gondolkozni. Mert amikor a Kócos nyakára csatolta a láncos szíjat és feltűnt a kerti utón az első közeledő idegen, kócos olyan vérfagyasztó acsarkodással futkosott a két bejárat között a dróton, mint egy valóságos silbak, élesre töltött fegyverrel. Délelőt, déluán kijár neki egy óra szabadság a szolgálatból, amit mindig nyüszítve, tipródva várt. Egy ilyen szabadságos csavargás okozta végül a vesztét, mert a műúton elgázolta egy teherautó. Az öreg kertész az ölében hozta haza a fekete kiskutyát, s a fehér nárciszai közé ásta el, mert irt ő egy ilyen verset is: “Testvéreim, füvek, fák, állatok . . .” Zsindelyné Tüdős Klára HETI FOHÁSZ Atyánk, ki végtelen kegyelmű vagy, midőn szent igéd forrását megnyitod, nyisd meg szivünket is, hogy az Igét örömmel fogadjuk, ébressz szent és örök buzgóságot bennünk; legyen az szent és örök, mint szereteted, s ne szűnjön meg lelkünket a menny romolhatatlan javaiért lelkesíteni soha ölökké. Ámen.
